Magyar Themis, 1879 (9. évfolyam, 1-55. szám)

1879 / 39. szám

305

czára annak, hogy a (magyarázat tárgyát képezett) 91. §-ban ily ismétlés , nem foglaltatik, azt, t. i. a 19. §. kivételt alkotó intézkedését mégis al- j kalmazandónak véltük a 91. §. esetében, az ott kifejtett érvelésünket fen- tartva nézetünk oda térj ed, hogy ugyanaz áll a közkereseti társaság tagjai elleni keresetek elévüléséről szóló 121. §-nál is. Ennélfogva úgy találjuk, hogy azon negativ körülmény, miszerint annak 2. bekezdése, mely a 9.

§. szabályának ismétlése, a 19. §. kivételére nem utal, nem oda magyarázható, hogy ezen'kivétel a fenforgó esetre nem áll s hogy a 104. sl21. §-oknál ellenkezés s illetve ez utóbbi §-nál mint concret külön esetnél eltérés volna statuálva: hanem, hogy a 19. §. s illetőleg a 104. §. 2. bekezdésének azon része, mely a 19. §-t a kilépés harmadik személyek irányában való joghatályára nézve általánosságban fentartja, a 121. §-ra is alkalmazandó. így még az elévülésre nézve is harmadik sze- mélylyel szemben is igen sok esetben döntő lehet azon kérdés, vajon melyik azon tény, melynek folytán a tag kilépettnek tekintendő s mely , tehát, ha ismeretes volt az előtt, vele szemben is annak napjától folyna I az elévülés. A kérdés tehát practicussá válik a kilépett tagnak ép úgy a j társaság, mint annak harmadik személyek iránti jogviszonyainak elbirá- J lásánál. A 107. §. egyszerű folytatása a 101. §-nak. E két §. tartalmát tekintve, egygyé foglaltathattak volna is. A 101. §. körülírja a társtag magánhitelezőjének jogkörét szemben a társasággá’, hogy t. i., ha előbb a társasági tag magánvagyonából kereste kielégítését, de sikertelenül, adósának a társaság feloszlása esetére jutandó illetményét veheti végrehajtás alá és e czélból kielégítése végett előleges felmondás után követelheti a társaság feloszlását, tekintet nélkül arra, hogy a társaság határozott vagy határozatlan időre köttetett. A 107. §. pedig provideál azon esetnek, ha a hitelező az immár körülirt jogával él és megállapítja azon jogot, mely ily esetben a társaságot illeti meg szemben a hitelezővel, a mennyiben szabadságába állítja a többi tagoknak, egyhangú határozattal a feloszlás helyett a végkiegyenlitést választani és az adós illetményét kiszolgáltatni. A hitelező nem mondhatja, hogy ő kielégítésének ezen módját el nem fogadja. A jus variandi nem őt, hanem a társaságot illeti meg. A hitelező nem követelheti a feloszlást, ha a társaság a kiegyenlítés másik módját választotta. Sőt az illetmény kiszolgáltatása a 106. §. határozatához képest történik. A kilépett tag ugyanis köteles a tursasági vagyonból járó illetményének készpénzben kielégítését elfogadni és nem áll jogában a társasági követelések, áruk vagy egyéb javakból aránylagos részt követelni. Tehát nem választhatja a kielégítési állag nemét. Nem a rés, hanem a pretium képezi azt, mit követelhet. És a társtag magánhitelezője, »az előbbeni §§-o k határozataihoz képest« nyeri kielégítését. Tehát neki sincs jogában visszautasítani a kielégítést, mert adós illetménye nem in natura adatik neki. Az egész kérdés eldőlése tehát beáll nézetünk szerint akkor, midőn a társaság egyhangú határozata hozatik az iránt, hogy a feloszlás helyett a végkiegyenlités választatik. Az egyhangú határozat hozatalának tényében találjuk a döntő mozzanatot. Az adós I társtag illetményének kiszolgáltatása, annak átadása és átvétele csakis foganatositási műveletek, folyományok. Igazolását ezen felfogásunknak abban is véljük feltalálni, hogy a 106. §., mely pedig a hitelezőre való vonatkozással a 107. §. utóbb idézett szavaira hivatkozva, igy hangzik: » A kilépett vagy kizárt társasági tag köteles a társasági vagyonból járó illetményének készpénzben kielégítését elfogadni és nem áll jogában ... .« stb. Kilépett társasági tagról beszél, midőn a kielégítés még nem történt meg; midőn épen intézkedéseket tartalmaz annak szabályzására. És miután a 107. §. azon esetre nézve, ha a társaság részéről a magánhitelező végkiegyenlitése lett elhatározva, az illetmény kiszolgáltatására vagyis a hitelező kielégítésére nézve kifejezetten utal a 106. §-ra: igy kilépettnek van megnevezve a 107. §. szerint kilépettnek tekintendő társtag, s mint ilyennel szemben határoz- tatik meg az, hogy a magánhitelező, annak jogaiba lépve, szintén csak annyit követelhet, mint a »kilépett« tag. Magától értetődőnek tartom, hogy azon esetben, ha a végkiegyenlités iránt egyhangúlag hozott határozat nem vagy nem kellően foganatosíttatnék, ha a társaság az illetményt ki nem adná a hitelezőnek, szóval tényleg a végkiegyenlités nem eszközöltetnék, hogy akkor a hitelező a 101. §. korlátain belül végrehajtás alá veheti az adósára eső illetményét; de ez nem érinti kifejtett felfogásunk körét. És igy nézetünk oda terjed, miszerint a 107. §. esetében azon tény, melytől kezdve az illető tag a társaságból kilépettnek tekintendő s melytől kezdve ennélfogva a kilépés törvényes jogkövetkezményei beállanak, azon egyhangú határozat hozatalában áll, melylyel a társaság többi tagjai a feloszlás helyett a magánhitelező végkiegyenlitését választják.

i Lefoglalható-e a postamester fizetése ?

Az állami posta igazgatósága a vidéken rendesen u. n.postamestereket alkalmaz, kik azzal állandó hivatalnoki viszonyba nem lépnek, hanem magánszerződést kötnek az igazgatósággal, melynek értelmében a posta-teendőknek helyi ellátását magukra vállalják és ezen különféle jellegű teendők után többféle dijaztatási czim alatt tetemes, gyakran í több ezer frtra rugó fizetést kapnak az igazgatóságtól. Kérdés, vajon lefoglalható-e a postamesterek ezen fizetései általában, s ha igen, vajon az 1876 : XXXI. t. ez. 1. §-ában foglalt végrehajtási korlátozás jogkedvezménye kiterjed-e ezekre is, hogy tehát azoknak is csakis 600 frtot meghaladó 1/a része vonható foglalás alá ? A végrehajtás korlátozásáról e tekintetben két irányú törvényünk van. Mindkettő jogkedvezményt statuál. Az egyik tárgyi jogkedvezményt tartalmaz, bizonyos ' dolgok egész osztályána terjed; a másik személyi jogkedvezményt ál- j lit fel; a személyek bizonyos osztályaira vonatkozik. Az egyik egy in- j tézmény javára szól s körébe zárja mindazon dolgokat, melyek ezen j intézmény fenállásának és szabályszerű életműködésének feltételeit ké- j pezik. A másik végelemzésben szintén egységes objectiv érdeket, az állam s illetve a közjó javát, közvetlenül azonban egyes személyi osztályok érdekét tartja szem előtt s kiterjed mindazon egyénekre, kik ezen személyi körök egyikének tagjai. Az előbbi a felölelt dolgokat teljesén feloldja minden magánfoglalás alól; az utóbbi a jogkedvezményezett személyek érdekét csak részben sánczolja körül ily különös érdekkel; vagyonuk egy részét (600 frt meghaladó x/8-át) óvja meg a magánfoglalás alól. Az előbbi a prdts 396. §-a; az utóbbi az 1871: XXV. t. ez. 1. §-a. A feltett kérdés mikénti megoldása függ tehát attól, vajon a postamester fizetése az előbb említett törvény tárgyi jogkedvezményének körébe, avagy a postamester az alább említett személyi jogkedvezmény körébe esik-e, avagy végre egyikre sem alkalmazható-e sem az egyik, sem a másik törvény.

A prdts 396. §-ában mint végrehajtás alól teljesen kivett tárgyak felsoroltatnak: a posta-jog, a postamesterek járandóságai aposta- üzlet után, a postaüzletre szükséges tárggak és szállítási eszközök, az államkincstár számára postai utón beszedett pénzek, a postaintézetnek szállítás vagy közvetítés végett átadott küldemények, végre a postai utalványok és utánvételek. Mindezen tárgyaknak közös ismérve van; részben a postaüzletnek fenakadás nélküli folytatásához szükséges eszközöket, részben a postai üzlet folytán a nagy közönségtől beszedett pénzeket, részben a nagy közönség által a postára fuvarozás végett bízott, tehát idegen vagyont képeznek. Világos e szerint, hogy a midőn az e speci- ficatio egy-egy tételének értelme kétes, a valamennyi jellegét képező közös czél világánál keresendő annak valódi értelme. így »a postamesterek járandóságai a postaüzlet után«-féle tárgy csak mint ily czélu tárgy veendő. Itt »a postamesterek« személyi fogalma csak jelzőként csatlakozik a »já- ! randóságai«hoz, mint a jogkedvezményezett dologhoz, ennek közelebbi meghatározásakép. Nem a postamester személyi minőségében van a súlypont. A döntő, melynél fogva a felsorolás tételét képezi az érintett tárgy, annak az egész §-ban óvott objectiv érdekkel való tárgyi nexusában rejlik. A járandóság van kijelölve tárgyként, ez a jogkedvezményezett dolog, és pedig a postamester járandósága, illetve csak a postamesternek a posta-üzlet utáni járandósága. Hogy a magánszerződés alapján, postailag tevékeny és fizetett postamesternek az igazgatóságtól járó munkadijaztatása s illetve fizetése nem oly tárgy, mely a postai üzlet járandósága; sem postai eszköz, sem postadij, sem idegen külde- ményi vagyon (moly 3 categoriára esnek szét a 390. §-ban specificált dolgok); hogy igy egyáltalában nem azon tárgyi körbe eső dolog, mely kör védsánczát képezi az idézett §-ban foglalt jogkedvezmény, az szembeötlő. A postamester fizetése tehát tárgyi szempontból a 396. §. alá nem subrumálható; miből ismét foly, hogy annak magánfoglalás alóli teljes kivétele feltétlenül helytelen magyarázata a prdts idézett szakaszának ; szem elől tévesztését képezné az abban világosan kifejezésre jutó legis ratiónak.

A kérdés másik részéhez érkeztünk tehát. Esik-e a postamester azon személyi körök egyikébe, melyeket az 1876: XXXI. t.-cz. 1. §-a azon jogkedvezményben részesíti, hogy fizetésük 600 frtot meghaladó 1la-része vonható csak végrehajtás alá? Az idézett §. 2-féle egyénekre terjeszti ki a végrehajtás érintett korlátozását, a) állami, törvényhatósági és községi szolgálatban levő tisztviselők és hivatalnokokra, b) bizonyos közhasználatú magánintézeteknél alkalmazott egyénekre. Ez utóbbiakat taxatíve sorolja elő. A postamester, ki magánszerződési viszonyban áll a postaigazgatósággal az a) alatti categoriába nem esik. A b) alatti categoriában felsoroltak között elő nem fordul. Világos ennélfogva, miszerint az idézett §. reá