Magyar Themis, 1878 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1878 / 32. szám - Adalékok a magyar büntető-törvénykönyv magyarázatához 8. [r.]

— 253 — és a váltó első birtokosa közt a váltói viszony alejárat által már megszakadt. Ebből már könnyű megérteni azt is, bogy azon esetben, midőn utóforgatmány nem történt, miért nem indíthat a váltót magához váltó előző gazd. keresetet ? azért t. i., mert ő oly fizetést tett, melyre kötelezve nem volt; s hogy utóforgatmány esetében miért indíthatja azt a váltót magához váltó utóforgató ? azért t. i., mert ő oly fizetést tett, melyre kötelezve volt, — s mert az első esetben nincs caüsalis nexus a gazdagodás és károsodás között, holott a második esetben e nexus megvan. Említenem talán nem is szükség, hogy a gazd. keresetet, mint köztörvény útjára tartozót, az arra jogosított fél a váltó lejártától számított rendes elévülési idő alatt bármikor megindíthatja, s hogy a kereső fél az alperestől csak azt követelheti, a mivel ez valósággal gazdagodott, így p., ha a saját rendeletre szóló váltó kibocsátója 800 forintról állítaná azt ki, s egyúttal forgatmányosától a 800 forint értéket megkapná, holott neki az elfogadó csak 200 forinttal tartozik, ez esetben az utolsó forgatmányos, t. i. az, a ki a váltót a lejárat után tovább nem forgatta, feltéve, hogy a lejárat óta már több, mint 3 év telt el, az elfogadótól csak 200 forintot, a kibocsátótól pedig 600 forintot követelhet, mint a mennyivel t. i. azok az ő kárával különben gazdagodtak volna. 3. Nem érthetek egyet czikkiróval akkor sem, midőn azt vitatja, hogy gazd. kereset indítására nincs jogosítva az oly váltóbirtokos, ki azt ingyen (viszteher nélkül) kapta. Nem csodálom, hogy ő ily eredményre jut, mert másra nem is juthat akkor, midőn azon elvből indul ki, bogy a gazd. perben szükséges, hogy az alperes vagyonszaporodásával a felperes ugyanannyira menő vagyonfogyatkozása álljon szemben. Én azonban tagadni bátorkodom, hogy gazd. keresetet csak az indíthasson, a ki váltói elévülés, illetőleg váltójogi mulasztás következtében már birtokában volt vagyonát vesztette el. ítéljen, kérem, maga czikkiió ur. Tóth Péter Julis leányát kiházasitja, s az esküvő után Veres Gábor vejének, a nélkül, hogy ez pénzt kivánt volna, pénzt is szeretne adni, de pénze nem lévén, ráforgat (utóforgatmánynyal) egy 300 forintról szóló oly váltót, mely már azelőtt 4 évvel lejárt, s a váltó átadását ily szavakkal kiséri: »E váltó intézője Berger, az én biztos tudomásom szerint, Maller elfogadónak mindjárt a kiállítás alkalmával 30 hektoliter bort oly czélból küldött, hogy azt Maller mielőbb pénzzé tévén, az én 300 forintomat, melyet Bergernek kölcsön adtam volt, a befolyandó árból fizesse ki. Fiam uram tehát szólítsa fel Mailért, s ha nem fizetne, fogja gazd. perbe«. Kérdem már most, melyik járásbiró volna az, ha a méltányossági jogról csak némi fogalommal is bír, a ki Veres felperest akkor, midőn be van bizonyítva, hogy Tóth Péternek valósággal szándéka volt 300 forintot adni vejének, (a ki azt természetesen oly reményben vette át, hogy a 300 forintot bizonyosan megkapja) elutasítaná azon okból, mert Veres a 300 forintot nem a maga vagyonából veszti el ? Ugyan, kérdem, ki érdemli meg jobban, a méltányossági jog szerint, a bíróság méltányosságát, az-e, a ki ajándékba kapta a 300 frtos váltót, vagy az, a ki a 300 forintot, a helyett, hogy azt az arra jogosultnak kifizette volna, egyszerűen zsebre dugta? Hasonló esetet még többet is mondhatnék, de azt hiszem, ez az egy is bőven elég. És itt bezárom czikkemet, kijelentvén, bogy ennek írására engem nem a czáfolási viszketeg indított, a mi különben abból is látszik, hogy a dologhoz egész tárgyilagossággal szóltam, hanem indított az a jó szándék, hogy e bonyolult ügy tisztázását, csekély tehetségem szerint, előmozdítsam. Tisztáztam-e némely részeiben, vagy talán még bonyolultabbá tettem volna, annak megítélését a szakértő olvasókra bizoni. Takács István, v. jogtanár. Adalékok a magyar büntető-törvénykönyv magyarázatához. VIII. Az V. adalékban (29. sz.) a Schnierer-féle commentárnak a btk. 22. §-ához irt magyarázata felett tett megjegyzések ellen csak egy pontban volna némi kifogásom. Tökéletesen helyesnek és majdnem kétségbevonhatlannak tartom, hogy a fegyház és a börtön általános minimuma olyhatár. melyeta biróazitéletben semmi körülmények közt sem léphet át; nem tehát kísérlet esetében, nem a bűnsegéd büntetésének kimérésénél. Akár a kísérletre, akár a büusegélyre mondatik ki a fegyházbüntetés, két évnél kevesebbre nem szabható. Ha in concreto még ennél is rövidebb időtartamú büntetés látszik igazságosnak, az a legközelebb álló enyhébb büntetési nemben szabandó ki. De tovább megyek. A vádlott hibáján kivüli hosszú tartamú vizsgálati fogság és a külföldön kiállott büntetés beszámítása esetében sem mehet a biró az általános minimum alá. Az V. adalék szerint »az ítélet kimondja a büntetést mint egészet, azután vonatik le belőle a már kiállott rész; a mi e levonás után megmarad, az nem a kiszabott büntetés, hanem a büntetésnek még ki nem állott része«. Tehát a levonás után megmaradt, vagyis a büntetésnek még ki nem állott része levitethetnék a generális minimum I alá. Ezt tartom tévesnek. Nézetem szerint még a büntetésnek a beszámítás után fenmaradó, vagyis ki nem állott része sem szabható ki kevesebbre, mint a meddig az általános minimum engedi. P. o. ült valaki 3 évig vizsgálati fogságban. Az ítélet egész büntetéskép kimondana 4 évi fegyházat, de a vizsgálati fogság beszámításával le akarná szállítani 11j3 évi fegyházra. Még ez sem engedhető meg. Feltétlenül kell a generális minimumot elismerni, mert az annak felállitásásával összekötött törvény-intentió egyik esetre ugy szól mint másikra. Fegyházban két évnél kevesebb ideig senki se üljön, —• még az esetben sem, ha hosszas vizsgálati fogság beszámítása rövidebb időtartam ki, szabását követelné. Ha a ki nem állott részre súlyos volna a fegyház általános minimuma, a beszámítás után fenmaradó részt enyhébb büntetési nemre kell átváltoztatni. Az, hogy vizsgálati fogság előzte meg a fegyházat, a törvény intentióján mitsem változtat. Dr. Barna Ignácz. Mi is feltétlenül elismerjük a generális minimumot; de csak az egész büntetésre s nem annak egy részére nézve. T. munkatársunk annak támogatására, hogy a törvény intentiója az utóbbira is kiterjed, azt hozza fel, hogy »fegyházban két évnél rövidebb ideig senki se üljön<. Ha valóban ez volna a törvény intentiója, akkor a két évi fegyházra itéltnek büntetését is börtönre kellene átváltoztatni, tekintettel arra, hogy előreláthatólag büntetésének utolsó negyedrészét ' feltételes szabadságban fogja tölteni. Nem az tehát a törvény intentiója, a mit t. munkatársunk supponál, hanem az, hogy fegyházbüntetés két évi, börtönbüntetés pedig hat havi tartamnál rövidebb időre Ítéletileg ki ne szabassék. Az ítélet pedig a büntetés egészét felöleli. E szerint a kísérletnél, a segédnél és a 92. §. esetében, hol a bűnös s é g csekélyebb fokánál fogva válik a büntetés rövidebbé, átváltoztatásnak van helye; a vizsgálati fogság beszámításánál azonban nincs, mert itt bűnösség-beszámítási kérdés nem forog fen, hanem csak az ítélet kimondásakor a kiállott fogság egy részének betudása. Ugyanezt vallja Schwarze (Commentar 267. lap), Oppenhoff (Oomm. 199. lap), Schütze (Lehrb. 189. lap). Ellenkező véleményben van ugyan Berner (Lehrb. 263. lap), Rüdorff (199. lap) és a magyar törvény tekintetében Mayer (D. ung. Str.-G.-B. 145. 1.); azonban az utóbbi iró indokolása elárulja, mily gyenge alapon nyugszik nézete. O egyáltalában nem érvel a büntetési nemek természetéből s nem vállalkozik arra, hogy a törvényhozó intentióját oly messzire kiterjeszsze, mint Dr. Barna Ignácz ur teszi, hanem segítségül hivja a codexnek az enyhítő körülményekről szóló 92. §-át, s azt állítja, hogy ennek alkalmazása mellett fogja a biró átváltoztatni a büntetést. Az érvelés igy sokkal kényelmesebb. Azonban nézetünk szerint abból, hogy valakinek a vizsgálati fogság beszámítandó, nem következik, hogy reá nézve enyhítő körülmények is forognak fen. A bűnös cselekmény elkövetése után felmerülő körülmény nem képezhet bünösség-beszámitási momentumot. A 92. §-nak a jelen esetben nincs semmi alkalmazhatósága, — hacsak nem akarunk ezen §-ból oly universális szellentyüt csinálni, mely alkalmaztatni fog mindannyiszor, midőn a biró tul akarja magát tenni a törvényen. Igazságtalan is volna, hogy valaki csak azért, mert vizsgálati fogsága betudatik, nem csak rövidebb büntetésnek, de egyszersmind enyhébb büntetési nemnek és enyhébb következményeknek is vettessék alá A büntetési nemmel a mi törvényünk szerint, eltérőleg a német törvénytől, a cselekmény minősítése is eo ipso változik. Bűntettből vétség lehet; a mellékbüntetések is sokkal rövidebbek, sőt hat hónapnál rövidebb tartamú szabadságbüntetésnél már nem is kötelezők; az elévülési idő is rövidebb, s az ily büntetéssel illetett cselekmény utáni orgazdaság is enyhébb beszámítás alá esik. Hogyan fogná ezt a biró kiegyenlíteni? Annyi toldozás-foldozás és fictio volna szükséges, hogy ha ennek alá akarnók is vetni a praxist, az igazság csorbát szenvedhetne a kivihetetlenségen. Ragaszkodunk előbbi állításunkhoz, miszerint a vizsgálati fogság beszámítása egy egyszerű mathematikai operatió, mely csakis a tartamot érinti, de semmikép a minőséget és a következményeket. Szerk.