Magyar Themis, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1877 / 5. szám - Dr. Sághy Gyula: A kötelmi jog általános elmélete az ausztriai jog szempontjából tekintettel a római jogra s ujabb törvényhozásokra. I. füzet Budapest 1876. [Könyvismertetés]

— 39 a szolgabíró egyéb ügyei miatt a községekben járván, azon alkalommal a tárgyalást is megejtheti. Csakhogy a mi hagyatéki ügyeink nem olyanok ám, a melyeket csakúgy >jövet-menet« ketté lehetne vágni. Kétségtelen tehát, hogy a midőn a javaslat a hagyatéki ügyeket a közjegyzőktől el akarja vonni, azon ügyek elintézésének alaposságát és gyorsassigát veszélyezteti. Volna még egy mód, t. i. a szolgabirák számát szaporítani u. n. gyámi szolgabirák által, kiknek kizárólagos hatáskörébe tartoznának a hagyatéki és gyámi ügyek. Ezektől természetesen az ügyvédi vagy gyakorlati birói vizsga letétele kívántatnék. Minden járásban kellene egyet felállítani s igy legalább 360-ra menne számuk, fizetésül s utazási átalányul legalább 1500 frt volna megállapítandó, s mellé 500 frt fizetéssel legalább egy írnok adandó ; kerülne ez az országnak 720,000 írtjába; holott a közjegyzői intézmény nem kerül egy krajczárjába sem; ily nagy terhet pedig pénzügyi viszonyaink közt talán még azon megyék sem kívánnak az országra róni, a melyek a közjegyzői intézmény életbeléptetésének első idejében mindjárt siettek ez intézmény iránti ellenszenvüknek kifejezést adni. S ha a szolgabiróságok a fent előadott módon szaporittatnának, még akkor is előnyösebb a közönségre nézve, ha a hagyatéki ügyeket a közjegyzők végzik, mert a kettő közt azon különbség van, mint — bocsánat a hasonlatért — a napszámba és a darabszámra dolgozó munkás közt. Nemzetgazdasági elv az, hogy az, ki darab számra dolgozik, gyorsabban s jobban végzi munkáját. A közjegyző a hagyatéki ügyekből kapja jövedelmét, utalva van tehát azok befejezését siettetni; mig más tisztviselők, kiknek fizetésök igy is ngy is kijár, inkább reászoknak az úgynevezett »schieber«-ekre. Eddig szóltam a közönségről s most ha a szerkesztő ur megengedi, fogok egyetmást »pro domo« mondani. Budapesten s nagyobb forgalmi városainkban a közjegyzők hagyatéki ügyek nélkül is megélhetnek. Azonban mi szerény vidéki közjegyzők a hagyatéki tárgyalásokból nyerjük jövedelmünk 2/5 részét, a miről ügyforgalmunk tanúskodik; s ha a hagyatékok a javaslat szerint elvétetnek tőlünk, igen sokan közülünk kénytelenek lesznek beadni a kulcsot. Most egy középforgalmú közjegyzői irodában naponkint 2—3 hagyatéki tárgyalás tartatik. Ez okból a közjegyzői irodát a legtávolabb vidékekről ügyes-bajos emberek meglátogatják. Már a hagyatéki ügyekből kifolyólag gyakori eset az, hogy közjegyzői okiratok, tanúsítványok, névaláírások és másolatok hitelesítése válik szükségessé, de egyébként is falusi emberek .a tárgyalások alkalmával érintkezésbe jö-vén a közjegyző személyével s irodájával, ugyanakkor más egyéb ügyeiket is reábízzák s ily módon lassankint megismerkednek az ő hatáskörével, s a közjegyzői intézalatt s alkalmatlan czivakodó környezetüktől távol, sokkal inkább kibékíthetek. Czikkiró. mény lassan-lassan népszerűségre vergődik s virágzásnak indul. Ennek tulajdonitható eddig is azon körülmény, hogy a közjegyzői ügyforgalom mindinkább némi emelkedést mutat, Foszszuk meg a vidéki közjegyzőt éltető elemétől, a hagyatékoktól, s ügyfeleitől elszigetelve tétlenségre lesz kárhoztatva. Ugyanazért a közjegyzői intézmény életképessé tétele czéljából feltétlenül szükséges, hogy a hagyatéki tárgyalások ezentúl is a közjegyzőkre bízassanak, még pedig nem csak permissive, hanem kötelezőleg. Ki lehetne azonban mondani, hogy azon hagyatékokat, melyeknél az activ vagyon 100 frtot meg nem halad, dij nélkül tartozik végezni a közjegyző, a többiekre nézve pedig a minisztérium állapitana meg díjszabást. Ezen intézkedés minden tekintetben czélszerübb volna a gyámjavaslat 256. és 257. §-ainál. Dr. Marké Sándor, kii-, közjegyző. Jogirodalom. Dr. Ságiig Gyula: »A kötelmi jog általános elmélete az ausztriai jog szempontjából tekintettel a római jogra s ujabb törvényhozásokra.* I. füzet Budapest, 1876.*) A tisztelt társaság megbízása alul, e mű bírálatát magamra vállalni, ki nem vonhattam magamat. Iparkodtam azt ugy az egyéni eszmény szerinti tökélynek, mint hasonló idegen és hazai magánjogirodalmi termékeknek és szerző viszonyainak s müvében vallott czéljának — mint irányadó tényezőnek — szempontjaiból teljesíteni. Ha látszólag figyelmem különös tárgyát az igazf ság-mérleg azon csészéje képezi, melybe a hiá{ nyok s hibák érveit lerakni bíráló tisztemből folyó kötelességem volt, ugy ez csak a tárgylagos méltányosság érdekében eszközölt egyensúlyozása öntudatlan érzelmi befolyásoknak, mennyiben szerzőhöz, mint volt tanáromhoz, személyes pietás füz s az emberi lelket sympathiára készteti minden hajnalának — magánjog-ismeretéét sem véve ki — reminiscentiája. Analysisomban a mü psychikai benyomásainak természetes sorrendjét követve a kéregtől haladok a mag felé, mert szellemi alkotványban sem tekintem a belélettel correlát structurát mellékes külsőségnek, ha már el is kell viselnünk a tudományos kutatás és művészeti gyönyör, az eszmei igazság és alaki szépség, az alkotó képzelet és bonczoló értelem schismáját. Első megjegyzésem tehát a mü térfogatára vonatkozik. A megjelent első füzet (336 lap) a mü rendszere szerint felvett hét fejezetből csak az elsőnek két harmadrészét tartalmazza; ily terjedelemben folytatva több kötetes, több ezer lapra terjedő müvé lesz. Ezt hibáztatom. Távol van tőlem a szellem expansiójának határt szabni, az eszméknek megfelelő szóbőséget az írótól megtagadni. De jelen esetben a tárgy és feldolgozásának módja a terjedelmességet nem indokolják, a vallott gyakorlati czél pedig azt hibává bélyegzi. Ha ez általános elmélet condensált elv-resumé és gyakorlati vademecum akar lenni a concret jogeseteknek számtalan alakokban hullámzó óceánján, akkor czélszerütlen oly compass, melynek forgatása, mint a scholastikusok foliansaié, hamarabb kart mint szellemet fáraszt; az »Ariadnefonal« csak ugy segítheti a labyrinthban The6eust, ha ő csomagban magával viheti s ha nincs — összegombolyitva. Tekintettel lenni kell tehát a segítendő Theseus erejére s kerülni kell a confundáló, szétfolyó, ismétlésekben fárasztó bőséget, mely az elvek tisztasága s energiája, a condensálás hatálya ellen méltán kételyt támaszt. Ha valaki — mint szerző — biráinkat tájékozni s a codifikátió talaját trágyázni akarja, akkor a kiná*) Ezen a jogászkörben tartott előadásból mű általános jellemzését tartalmazó részt közöljük. Szeri;. latban a kereslettel transigálnia s vérmes illusiót kerülnie kell. Nálunk csak az apró czikkek vízvezetékei, melyek nem ömölnek a tudomány végtelenébe, az elemi tankönyvek reservoirjai, az isolált értekezések tócsái, melyek nem függnek össze semmivel és csak a pillanat érdeke által ladikázhatók, csak ezek kedveltek, nem pedig tengernyi müvek, melyeket a hajózástol visszariadok vizáradásnak bélyegeznek. De a mü tartalma, chablonszerü módszere sem igazolják a bőség szarvának teljes kiöntését; szerző, ki magát szerényen >az elmélet egy közharczosának nevezi«, valóban nem a tudomány uj világrészének Christophoro Colomboja, tehát nem is jogosult az uj eszmék és módszerek úttörőinek túláradó, kifejezést még csak küzdve kereső nyelvezetére. Ha a mü terjedelme s a gondolatok súlya, a majd az árban jelenkező külérték és a belérték nem fognak is fordított viszonyban állni, mégis a világosság, átlátszóság s egyszerűség hiánya, a szünetlen ismétlések homályos légkörében szétfolyó érvcontourok, a döntő mozzanatok magvait buján körülnövő s rejtő kifejezés-levelek — akár virág, akár gyom, akár puszta-levél — lényeges hibák, melyek beszámítását illetőleg, a foglalkodás psychikai befolyását méltatva, szerző állása enyhítő, de nem mentő körülmény. Igaz, hogy, Gőthe szavaival élve, csak a lángész kiváltsága, kevés szóval sokat, és más emberek szerencsétlensége, sok szóval keveset mondani; de a jogászi dogmatikában a praegnans, concis irály mellőzhetlen, s oly előadási modor semmi esetre sem helyeselhető, mely tudónak sokat, nem tudónak keveset mond. Ki kell emelnem, hogy midőn szerzőt e részben hibáztatom, épen nem szándékozom azon nagy közönségünknek hízelegni, mely az átlátszóságot s rövidséget oc-foku hatványban, az extractust gravitálva 0 felé szereti. Nem egyedül szerző miatt sajnálnám, ha könyvét ép azok nem olvasnák, kikért ő a munka nemes verítékét ontotta, kik azonban ily veriték-ontató gátok által védett igazság birodalmát elfoglalni nem vágynak. A primitív ember mindent, a mit ő nem ért meg, magasztos titoknak, a fél-mivelt pedig ostobaságnak tekinteni hajlandó. A kényelem szeretete teszi oly vissztetszőkké a római-német jogirály száraz schémáit, finom distinctióit és technikus részleteit; a természet és természetes igazság egyszerűségének tévhite terjeszté oly könnyen nálunk a józan ész és a birói bölcs belátás vélt jogát és ezeket máig fentartja oly erősen, hogy nem látjuk a jognélküliség örvényét,\ mely fölött lebegünk, nem látjuk valódi alakjában jogéletünk sorsjátékát, mely a jogérzületet a népben, a tudományos jogigazság érzékét a szakemberekben elölni fenyeget. Az aranyt szeretjük mindenben — az aranyközépszerüség csaló fényében is, mely ipso jure populáris. A mi nagy »praktikusaink« — s minálunk nagy praktikus minden váltókereseteket szerkesztő ügyvéd, idéző végzéseket fogalmazó törvényszéki jegyző és fogházi kimutatásokat revideáló »jogigazgatási tisztviselő« — mindent doctrinár szőrszálhasogatásnak tekintenek, mi nem végezhető favágási dimensiókban, s e favágó szempontból az elmélet müveit impraktikus chimárákként megvetik. A naturalismus és dilettantismus nemcsak »nagy politikusaink« glóriája, hanem »nagy jogászaink«-é is, nemcsak a politikai kísérletek szülője, hanem azon joggyakorlaté is, mely mint az egykori mindig ért-vágó chirurgiai therapeutika, a természetes igazság medicamentum universale-je által a polgári érdekek biztonságát problematikussá teszi s azok oltalmát tényleg az egyéni önvédelemre, a »természet< spontán öngyógyító erejére, hagyja. ízlés dolgának tekintve, persze sajnos Ízlésnek tekinthető nálunk, ha valaki behatóan foglalkozik oly dologgal, minő egy kötelmi-jogi elmélet. A tudomány megvetői — s itt is nemo ignoti cupidus — az odaadó munka hívét izlése bolondjának tarthatják, de csak azon erkölcstelen felfogás szerint, mely czélként csak élvezetet és nem kötelességet is ismer, s azon tudatlanságnál fogva, mely a jólét haladásának és a látszólag legimpraktikusabb szellemi munkának örök okkapcsolatát nem ismeri.