Magyar Themis, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1877 / 36. szám - Pactum in favorem tertii. Életbiztosítási ügylet - Örökösödési jogunk reformjához 6. [r.]

— 290 — Annyi az eddig elmondottakból is következik, hogy nézetem szerint a köteles rész az örökhagyó hagyatékát tetemesebben ki nem merítheti, de viszont a fenforgó érdekek komolysága kívánja, hogy az tnl-csekélyre se szabassék. Mindenesetre az örökhagyó összes hagyatéki vagyonából eredetére való tekintet nélkül adandó ki, mert azon kötelmek teljesítését biztosítani, melyekkel a köteles részt hagyni köteles egyén szükségörököse iránt bir, az örökhagyó személyesen és így minden vagyonával egyenlően tartozik. Annak elkerülése végett pedig, hogy a köteles rész sem tul-nagy, sem tnlcsekély ne legyen, legczélszerübbnek látszik azon megoldási mód, mely a végrendelkezési szabadság s a szükségörökösük védelme mint egyenló'en fontos érdekek közt a küzdelem tárgyát a hagyatékot megfelezve köteles részül mint az osztrák törvénykönyv s hazai jogunk a leszármazókra nézve az örökhagyó azon vagyonának felét jelöli ki, melyet a leszármazó törvényi öröklés utján örökölt volna. Mert a felmenő águ szükségörökösök tekintetében a mérv lejebb volna szállítható. Senimikép sem kerülheti el a törvényhozás figyelmét azon különbség, mely a le- és felmenő águ szükségörökösök helyzete közt létezik. A szüléknek az ő legtöbb esetben gyámol nélkül maradó gyermekeik iránti egyenes kötelmeik jóval nagyobb mérvű biztosítást kívánnak mint megfordítva a gyermekeknek szüleik iránti viszontartozásuk, s ez okból az orsz. bir. értekezlet megállapodásával szemben teljesen indokoltnak kell találnunk a külföldi törvények azon egybehangzó rendelkezését, mely a felmenők köteles részét a leszármazókénál alacsonyabb mérvben pl. a hagyaték egyharmad részében állapítja meg.») Némely törvényhozás azon eljárását, mely szerint a római jog után indulva a szükségörökösök számának nagyobb vagy kisebb mérvéhez idomítja a köteles rész mérvét is, elvileg s különösen kiindulási álláspontom szerint helyesnek kellene találnom, mert csakugyan több gyermek sorsa a kevesebbénél, két szülő érdeke az egyikénél nagyobb mérvű vagyoni biztosítást kíván. Miután azonban e czél a jelzett módon csak igen tökéletlenül érhető el s miután minden észszerű törvényhozás biztosítja a gyermekeket az iránt, hogy az esetben, ha köteles részük még fentartásukra is elégtelen lenne, szüleik vagyonának többi része a tartásukra szükséges mérvig tülök idegenek javára el nem vonható, azt gondolom, nem forog fen elég ok arra, hogy e tekintetben ma fenálló s tudtommal kevéssé kifogásolt szabályainkat másokkal cserélük fel. A köteles rész tekintetében mérvének megszabásán kivül azonban szabatos meghatározást igényel annak mai jogéletünkben kétségeket szülő kiadási módja is, nevezetesen azon kérdés, vajon a köteles rész mint rendes örökrész az örökség kiosztásának közönséges szabályai szerint vagy pedig csak mint a hagyaték terhe adandó-e ') Czélszerünek találnám, ha a szülék köteles része törvényi örökrészük '1,-éhen állapíttatnék meg, mely esetben az özvegy uű köteles része gyermekek nem létében a hagyaték másik negyede lehetne. ki? Az első mód azt hozza magával, hogy az öröklési szerződés vagy végrendelkezés a köteles rész mint fentartott vagyonrész mérve erejéig hatálytalannak tekintetik sa köteles rész az osztozkodás szabályai szerint a szükségörökös kívánatára természetben is kiadandó; míg a második mód szerint a szükségörökös köteles örökrészének értékével minden esetben megelégedni tartozik. Az ellentét tehát, félreismerhetlen, de nézetem szerint nem kiegyenlithetlen. Én nem látom a köteles rész római felfogása szükségképi következményének azon az osztrák törvény után hazánkban is lábrakapott elvet, hogy a köteles rész csak a hagyaték terheképen s igy nem természetben, hanem csak értéke szerint lenne követelhető; ellenkezőleg a szükségörököst ép oly örökösnek tekintem, mint bármely más czimü örököst, kinek örökrészét a törvényes osztozás szokásos módjai szerint kivenni jogában áll, ha csak az értékbeli kiadatást maga az örökhagyó nem rendelte. E szerint a köteles rész minden oly esetben, midőn azt az örökhagyó maga ki nem jelölte, a hagyaték oly fentartott része lenne, a melynek erejéig a végintézkedés érvénytelenné válik. Ebből azonban korántsem találom valami természetes levonásnak azon következtetést, melylyel Zlinszky Imre e kérdés tüzetes és érdekes fejtegetése közben ') minden áron azt igyekszik kimutatni, hogy a köteles rész mint fentartott vagyonrész első sorban nem is lehet más mint az örökhagyó öröklött vagyona. Én egészen mellesleges dolognak tartom a köteles rész oly »közelebbi« kijelölését, hogy az már jóelőre a vagyon egyes tárgyaiban látható legyen, semmiesetre sem ismerhetem pedig oly fontos nyereségnek, hogy érette még a köteles rész kiszabásánál is öröklött és nem öröklött vagyon közt tegyünk mi által sem indokolt megkülönböztetést. De ettől eltekintve is az esetben, ha az öröklött vagyon időközben más vagyonba forgattatik át s csak értéke marad meg, azonnal lehetetlenné válik az öröklött vagyonnak s az erre alapítani kivánt köteles résznek »közelebbi< meghatározása. A köteles részről szólva, miután általánosan el van ismerve, hogy lehetnek esetek, melyekben az örökhagyó szükségörököseitől még a köteles részt is megvonhatja, befejezésül arról kell még említést tennem : mily okokból engedheti meg a törvény a szükségörökösöknek köteles részökből való kizáratását ? A kitagadási okok felállításában minden ujabb törvényhozás abból indult ki, hogy a köteles rész intézménye épen azon szükségörökösök tekintetében, kiknek kitagadásáról szó lehet, nevezetesen a felnőttebb gyermekek, szülék és feleség irányában, kik maguk fentartásáról legtöbb esetben gondoskodni képesek, főleg erkölcsi alapon nyugszik, midőn tehát az örökhagyót szükségörökösével összekötő erkölcsi kapocs a szükségörökös erkölcstelen magaviselete miatt megszűnt, okszerűen nyer feloldást az örökhagyó is egy nem létező erkölcsi viszony tisztelése alól. Ebből azonban természetesen folyik az is, hogy a kizárás okai l] Ii, i. m. 340. s köv. !. csakis a legfontosabb erkölcsi tekintetek lehetnek, miért is, ha közelebbről jelenlegi szabályaink a maguk egyszerűségében a legtöbb pontban alapos kitagadási okot tartalmaznak és öröklési jogunk kodifikátiójánál figyelembe vételre számolhatnak, nem helyeselhetem e szabályok azon pontját, mely egy részről a gyermek pazarló természetét s más részről a szüle rosz gazdálkodását is kitagadás okául ismeri. Annak meggátlására, hogy a szükségörökös köteles részét el ne tékozolja, ott van a gondnokság alá helyezés vagy mint több törvényhozás') megengedi, oly intézkedés, hogy az örökhagyó a szükségörökös köteles részének tulajdonát annak utódai számára biztosithatja. Még csak az képezheti kétség tárgyát: vajon a szükségörökös erkölcstelensége már magában kitagadási okul szolgálhat-e, vagy csak akkor, ha az erkölcstelen tény vagyviselet közvetlen maga az örökhagyó ellen irányul? Mert ha egy törvényhozás az első felfogást fogadja el. akkor mint a zürichi törvénykönyv2) teszi, kizárás okául következetesen ismerheti el már azt, ha a szükségörökös valamely gyalázó bűntény miatt elitéltetett; mig ha az utóbbi álláspontra helyezkedünk, oly elmarasztalást, mely nem az örökhagyó vagy legalább vele közel viszonyban álló személyek ellen elkövetett bűntényre vonatkozik, a köteles részből való kitagadás okául elfogadni nem fogunk. Én hajlandó vagyok ez utóbbi felfogást tekinteni olyannak, mely midőn a köteles rész sérthetlenségét csak az örökhagyó és szükségörököse közti erkölcsi kapocs közvetlen megsértése által ismeri el megszűntnek, leginkább megfelel az örökhagyó és szükségörököse közti szoros életviszony benső természetének. Más részről azonban nem tagadható, hogy egy szükségörökös feltűnő elvetemültsége, ha az nem közvetlen az örökhagyó ellen irányul is, méltán sértheti az örökhagyó erkölcsi érzetét, annyira hogy egy törvényhozás — mint pl. az osztrák törvénykönyv oly irányú intézkedését, mely a bűntett miatt holtig vagy legalább hosszabb ideig tartó börtönre itélt szükségörökösnek a köteles részből való kitagadását megengedi, indokoltnak lehet találnunk. A kitagadási okok kijelölésénél különben az ujabb törvényhozások egy része meglehetős tág tért hagy az örökhagyó rendelkezésének s a bíró belátásának,') a mi azonban, bár az élet változatos viszonyai által igazoltnak látszik, még sem helyeselhető, mert,az egyéni önkénynek s még inkább a perlekedéseknek is széles mezőt nyit. E tárgybani nézetemet röviden összevonva leghelyesebbnek tartom, ha a törvény kitagadási okul határozottan csak az örökhagyó vagy legközelebbjei ellen elkövetett súlyosabb sérelmeket s a szükségörökös egyébkénti erkölcstelenségét csak az esetben ismeri el, ha azt már a közhatalom súlyosabb íenyitésre méltónak találta. Véleményem a köteles részről az, hogy azt ') Oszt. polg. trkv 773. §. Szász polg. trkv 2577. §. !) 2042. §. ') A zürichi törvénykönyv 2042. §-ának c) pontjában elégnek tartja a kitagadás egyik okát ily általánosságban jelölni meg : »ha az örökös feslett vagy becstelen életmódra (einer liederlichen oder entehrenden Lebens-weise) adta ma gáti.