Magyar Themis, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1877 / 33. szám - Törvényjavaslat az örökség és a hagyomány megszerzéséről s ezzel kapcsolatos jogviszonyokról és a hagyatéki eljárásról. [3. r.]

— 264 — kor a közigazgatási törvényszék eló'ször azon eló'kérdéstdönti el, vajon a közérdek érdekelt-e az ügynél, vagy sem. Csak a mennyiben ez az eset, dönt az ügyben. A közigazgatási törvényszékek döntéseinek végrehajtása azon közigazgatási törvényszék nevében, mely I. fokban döntött, ez ntóbbi elnöke által elrendeltetik. Az elnök intézkedései ellen felebbezhetni a járási bizottsághoz és innét a kerületi közigazgatási törvényszékhez, mely utóbbi minden esetre végérvényesen dönt. Az elnök végrehajtási intézkedéseinek megtámadhatósága biztositékul szolgál személyes önkénye ellen. (Folytatás következik). Jogirodalom. Pfenninger: Der Begriff der Strafe. Theorie des ÉugoOrotius. 1877. Zürich. Orell, Fiissli et Comp. A német szobatudósság ismét egy uj csodaszülöttjével gazdagitá a szakirodalmat. Oly munka jelent meg nem régen, mely páratlan a maga nemében s mely kétségtelenül nagy feltűnést fog okozni a szakférfiak közt, mert tendentiája nem terjed kevesebbre, mint sarkából kiforgatni a társadalom büntető-hatalmát, és mindenkit, ki a rég elavult scolasticisnius ferde tanaiban végkép meg nem rögzött, meggyőzni arról, bogy mennyire cselekszik jogtalanul és embertelenül az állam, mennyire él vissza hatalmával, midőn a bűntetteseket megfenyíti. A büntetés — ugy értesülünk — esztelen erőfeszítés, merő boszuállás és oly gáncsolást érdemlő abusus, melyre az állam csak azért vetemült, mert tulajdonképi hivatását félreismerte; de épen ez engedi reményleni, hogy a status belátva hibáját végkép fel fog hagyni a büntetés alkalmazásával. A ki e vérmes reményt táplálja s minket ennek beteljesedéséről meg akar győzni, az Pfenninger Henrik a zürichi egyetem magántanára, ki a büntetés fogalmáról (»Der Begriff der Strafe«) irt 317 lapra terjedő munkájában körömszakadtáig bebizonyítja, hogy mind az, mit eddig a büntetőjog terén tanítottak, csak a ferde módszer rothadt gyümölcse, mely nem méltó, hogy tudományos megczáfolásával bíbelődjünk ; kimutatja e tudós, hogy a valónak felismeréséhez csak egy ut vezet s ez a természettudományokban oly fényesen kipróbált tapasztalati-experimentiv módszer. A mint az élettanban (ezen par excellence exact tudományban!) csak a bonczkéssel és górcsővel, csak türelmesen folytatott kísérletek és műtétek segítségével juthatunk el az élettünemények s ezek okai megismeréséhez, ugy a tudomány egyéb körei is hasonló eljárást igényelnek. Az elvont bölcselkedésnek nincs igazoltsága, mert engedetlen általánosításra alapított üres fogalmakkal s eszmékkel . operálva, oly rendszereket alkot, melyek a valónak, i a létnek meg nem felelnek. A jelenkor elutasíthat- j lan követelménye, hogy a társadalmi tanok a ter- | mészettudományok mintájára reformáltassanak; a társadalmi viszonyok és tények eredeti alakulataikban vizsgálandók, elvonatkozva azon változó képzetektől, melyeket a mivelődés különféle szakaiban az uralkodó felfogás e tényekhez kötött; csak ily tisztán kritikai elemezés képes felkutatni azon természeti törvényeket, melyek a társadalmi élet felett kérlelhetlen hatalommal uralkodnak. Ha a büntetési tényt eredeti mivoltában vizsgáljuk, azt fogjuk találni, hogy physikai alapoka a boszuvágyban rejlik; kétségbe nem vonható természeti tünemény, hogy a sértés okozta fájdalom szükségkép előidézi a sértett lény érőszakos reactióját azon tárgy ellen, melytől a sértő megtámadás származott. »Diese Reaction — ugy mond a szerző — ist eine in der ganzen Natúr erscheinende. Auch ihr Motiv muss das gleiche sein. Das Kind schlágt den Tisch, an den es sich gestossen hat, der Hund verfolgt und beisst seinen Peiniger, etc. Mit der Entwitklung der Menschen in Denken und Sprache, mit seinen vielseitigen Beziehungen zu Seinesgleichen stellt sich das wirksame physiche Motiv der Auffassung verschieden dar. Wir gebén dieseu verschiedenen Formen verschiedene Be- l zeichnungen. Wir nemien die demselben Motive | entsteigende Handlung »K a m p f«, wenn zwischen ' den beiden Partéién das Verháltniss der Grleich- I beit statt hat. Wir nennen es »Züchtigung«, wenn kein Gleichheitsverháltniss besteht. Wir nennen es »S t r a fe«, wenn wir zwischen Strafenden und Bestraften ein Rechtsverháltniss denken«. A büntetés egyedül reális alapja épen a boszuvágy. ban gyökeredzik; valamennyi egyéb fogalom, melyeket az élet s az elmélet e tényhez fűzött, a meddő képzelődésnek, az üres abstractiónak szüleményei, melyeknek a komoly tudomány semmi jelentősé- I get nem tulajdonithat. Ez áll első sorban azon széltiben elterjedt felfogásra nézve, mely a büntetést ugy tünteti föl, mint az igazság vagy az erkölcsiség követelményét. A kik a büntető-hatalom igazolása végett ily transcendentális eszmékre hivatkoznak, csak önnönmagukat áltatják, fenhéjázó frázisokkal szépíteni akarják a boszu tényét, mert magok is érzik, hogy ez az állam magasztos feladatával meg nem fér. »Wir habén gesehen« ugy mond a szerző, »wie die Ideen sich aus dem Realen herausbilden, und wie in ihnen eine Negation des Bestehenden liegt (tehát a reális ellentétben áll a létezővel!), ein Streben zu einer höhern Einzel- und Gesammtentwicklung (?), d a g e g e n habén wir dem sittlichen Urtheill jedenWerth abgesprochen und bezeich- ; nen es geradezu als unwissenschaftlich und in der Anwendung roh! (sic!) Nem kevésbbé hibás — szerző nézete szerint — a relatív elméletek igyekezete : a büntetést valamely az államot érdeklő czél által igazolni; e felfogás megszakítja azon természetes összefügést, mely a büntetés és a megboszulandó tett között létezik. A czél végetti büntetés (die Strafe »damiU) nincs semmi vonatkozásban az elkövetett ténynyel, és nincs ok, miért alkalmazni a büntetést csak akkor, midőn valamely bűntett már elkövettetett ; hisz, ha a czél jó s elérése kívánatos, akkor csakugyan nincs ok a büntetés alkalmazásávál addig várakozni, mig valamely tiltott cselekvény elkövetése arra alkalmat fog szolgáltatni. Az itt rövid körvonalokban jelzett fejtegetésekben manifestálja szerző tisztán anyagelvi nézeteit, és mivel reális léttel előtte csak az bir, mi közvetlen érzéki észlelés alá kerül, mi úgyszólván kézzel fogható, azért tagadásba veszi mindazt, mi nem az anyagi erő szüleménye, mit számmal ki nem fejezhetni, mit mértékkel meg nem mérhetni; tagadja a jognak és az erkölcsiségnek örök eszméit, visszautasítja a bűnösség fogalmát; mindezek szerinte oly képzetek, melyek a térben és időben szüntelenül változnak, miért is az ily chamaeleonszerü fogalmak nem is szolgálhatnak ismérvül arra, hogy általuk valamely létező viszony vagy intézmény megvilágittassék; azért hiába valónak mondja szerző azon igyekezetet, mely a büntetés tényét az igazság állítólagos eszméje szerint iparkodik megraagyai ázni; a dolog megfejtését a boszuvágy természetes indokában kell keresni; de ezen indok csak az egyesre nézve lehet elhatározó hatással, csak azt bírhatja a szenvedett sértés erőszakos viszonzására; más helyzetben van az állam, mely fölülvalóságánál fogva messze túlhaladja az egyes hatalomkörét, de ép azért, mert a status iuint Le viathán áll a törpe bűnössel szemben, nem illő hozzá, hogy a jogrend megsértőin boszut álljon; kell tehát hogy az állam felhagyjon elvégre az oktalan büntető-hatalom gyakorlásával és alkalmazzon inkább védintézkedéseket, melyek a jogsértések megelőzésére és elhárítására alkalmasak. Mikor történjék ez s mikép menjen végbe e nagy horderejű átalakulás ? e kérdést a szerző megoldatlanul hagyja, deductióját a következő tétellel fejezvén be: »Es folgt aus dem Prinzip der Humanitat, dass das Mittel der Züchtigung, wie es auch vorgestellt werde, ein unwürdiges sei, ob es der Rache, oder einem Zwecke diene. Es stehen sich gegenüber: »Es soll nicht bestraft werden« — »jetzt wird und muss bestraft werden*. Es handelt sich nicht um sofortige Aufhebung der Strafe, das geht die Theorie nichts an, sie kann andere wirkliche Bedingungen nicht sofőrt schaffen und die Strafe aufheben*. A tisztelt olvasó, azt hiszem, nem fogja kívánni, hogy az imént ismertetett elméletet minden részleteiben megczáfoljuk ; e fáradságtól megkímél maga a deductió végeredménye, mely a bünteté3 mellőzését sürgeti, tehát olyat kiván, minek lehetetlenségéről minden józanul gondolkodó ember már eleve meg van győződve; azért egyetlen egy megjegyzésre akarok itt szorítkozni. Pfenninger, midőn a büntetés oktalanságát kimutatni iparkodik, bizonyításával majd igen sokra terjeszkedik, majd ismét nagyon kevéssel éri be, és innét van, hogy azt, mi tulajdonkép be lett volna bizonyítandó (t. i. hogy a büntetés jogtalan), bizonyitatlanul hagyja. Ha igaz, hogy transcendentális eszmék, melyekről mi azt hiszszük, hogy az egyéni s társadalmi élet felett uralkodnak, valóban nem egyebek, mint az üres abstractió müvei; ha reális léttel esak az bir, mi érzésünk alá esik; ha valóban nincs erkölcsi világrend és nincs az emberben viszonylag önálló szellemi potentia; ha az ember csakugyan oly lény, mely mint a természeti' alkotások magasabb foka (talán kifejlettebb majom) ugyanazon erők ellentállhatlan uralmának van alávetve, melyek minden természeti tüneménynek alapul szolgálnak: akkor emberszabadság sem létezik, nincs képessége az embernek saját választása szerint igy vagy máskép cselekedni, hanem mindaz, a mit cselekszik, a természeti erők késztető behatása alatt jön létre. Ámde szabadság nélkül a jognak sincs értelme, mert a cselekvésnek, mely az anyagi erő nyilvánulása, nem lehetnek más törvényei mint azok, melyek a természeti szükségben rejlenek. A materialisták tehát, ha ki akarják kerülni a következetlenség vádját, mugát a jogot kénytelenek tagadni. Pfenninger vonakodott a realismus elvét e legvégső consequentiáig vinni, s hogy aztán a következetlenség gyanúját kikerülje, különbséget I tesz a jog eszméje s az élő jog rendszere között, amannak lételét tagadja, de létezőnek ismeri az utóbbit, t. i. a tételes jogintézmények összfoglalatát. Hogy e megkülönböztetésben, viszonyítva elméletének tendentiájához, ismét egy további következetlenség rejlik, azt ő persze nem sejdíti — ( habár igen könnyű e hibára rámutatni; ha | ugyanis a jogeszme csak üres létnélküli fogalom, ha nincsenek az igazságnak örök változatlan elvei, akkor hiányzik az ismérv is, mely szerint a tételes jogintézmények felett Ítéletet lehetne mondani, nincs oly felsőbb fórum, melyre hivatkozva ki lehetne mutatni, hogy abünteté?, melynek alkalmazása a tételes jogintézményeken, — tehát reális tényeken — alapul felsőbb jogi (tehát ideális) szempontból tekintve, merő jogtalanság, kárhozaI tos kegyetlenség! Dr. Schnierer Aladár. TörvényjaTaslat az örökség és a hagyomány megszerzéséről s ezzel kapcsolatos jogviszonyokról és a hagyatéki eljárásról.*) /* (Folytatás). 94. §. Ha az örökhagyó végrendeletet hagyott hátra, az a kinek örizete alatt a végrendelet van, köteles azt azonnal, mihelyt az örökség megnyílta tudomására jut, vagy a haláleset felvételére jogo| sitott közegnek teritvény mellett átadni, vagy pedig saját választása szerint a hagyatéki bíróságnak avagy a legközelebbi járásbíróságnak bemutatni. — A ki ezen kötelezettséget nem teljesiti, a mulasztásból származott károkért felelős. A haláleset felvételére jogosított közeg a neki átadott végrendeletet a haláleset-felvétellel együtt a járásbírósághoz köteles bemutatni. Azon járásbíróság, melyhez a végrendelet bemutattatott, ha nem illetékes, azt a hagyatéki bírósághoz teszi át. Ha a bíróságnak tudomására jut, hogy valaki az örökhagyó végrendeletét őrizete alatt tartja: az illetőt a végrendelet bemutatására utasítja. Az ellen, a ki a nála levő végrendeletet ezen utasítás daczára nem mutatja be, az érdeklettek a törvény rendes utján, illetőleg sikkasztás vagy sikkasztási kísérlet esetében bűnvádi uton is felj léphetnek. 95. §. A hagyatéki bíróság a végrendelelet *) A 90. §. utolsó bekezdésében »3emmitöszék« belyett »m. kir. C'uriai teendő. Szerit.