Magyar Themis, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1877 / 30. szám - Közigazgatási biráskodás. [9. r.] - Örökösödési jogunk törvényhozási szabályozásához. A magyar tud. Akadémia által dicséretre méltatott pályamű. Írta Dr. Teleszky István. Budapest. Eggenberger Nándor bizománya. 1876. [Könyvismertetés]

— 240 — értékesebb, minél könnyebben megesketik a cantonokban, korlátolt terjedelmüknél fogva, bogy politikai szenvedélyek vagy administrativ önkény a jog szavát tulhangozzák. Valamely canton alkotmányát épngy j sérthetni valamely törvény által, mint egy közigazgatási hatóság végzése vagy egy bírói Ítélet által. Minden alkotmányellenes actus, legyen ez bár törvény, administrativ-dekretum vagy valamely ítélet, megsemmisíthető a szövetségi hatóság részéről valamely érdekelt által támasztott panasz folytán; azonban a szövetségi hatóságokhoz csak akkor fordulhatni, midőn a cantonon belül nem létezik már jogorvoslat, melyet alkalmazni lehetne.1) Tehát a mint látjuk valamely közigazgatási végzés elleni panasz esetében első fokban a szövetségi tanács és második sorban a szövetségi gyűlés itél. Azonban az is engedélyeztetik a feleknek, hogy a szövetségi tanács mellőzésével közvetlenül a szövetségi gyűléshez forduljanak. Az eljárás írásbeli s mondhatni meglehetősen szabálytalan; nevezetesen nincsen megállapítva törvényes uton milyen időn belül kell a panaszt emelni, továbbá milyen határidő létezik a panasznak a szövetségi tanácstól a szövetségi gyűléshez való felebbezésére nézve.2) Rüttimann5) szintén nincsen megelégedve a szövetségi gyülekezet azon funktiójával, hogy ítéleteket felülvizsgáljon s , lehetetlennek tartja, hogy egy oly— számra nézve — nagy hatóság1) valamennyi tagja a gyakran nagyon is terjedelmes iratokat tanulmányozhassa; azonfelül a gyűlésben ülő kereskedők, orvosok stb. alig képesek, nehezb jogi kérdéseket önállóan megfejteni. Minek természetszerű folyománya az, hogy a gyülekezet bizottságainak vagy befolyásdns tagjainak szónoki tehetsége által engedi magát befolyásoltatni. Innét ered az, hogy a két kamara gyakran ellentétes döntvényeket hoz s hogy a differentia kiegyenlítése kölcsönös engedmények által lehetséges ugyan, azonban nehéz s különösen jogi kérdésekben illetlen.5) Jogirodalom. Örökösödési jogunk törvényhozási szabályozásához. A magyar tud. Akadémia által dicséretre I méltatott pályamű. Irta Dr. Teleszky István. I Budapest. Eggenberger Nándor bizománya. 1876. Teleszky István műve azon fontos mozgalomban, mely az utóbbi időben magánjogunk s különösen az örökösödési jog kodifikátiója tekintetében megindult, jelentékeny belyet foglal el; mert ha nem minden tekintetben tökéletesen is, | egészben véve egy hatalmas irány hivatott képviselőjéül tekintendő, és pedig épen azon irány képviselőjéül, mely minden valószínűség szerint a törvényhozás küzdterén is győzelmet fog aratni. Bizonyos actualis érdekkel bir tehát azon érvek szel0 L. Eüt timann i. m. II. 1. 65. s k. I. !)L.Blumer id. m. I. 323. -) L. i. m. II. 1. 66. I. ') L. a fentebb mondottakat. •') Láttuk, bogy a svájczi törvényszékek az egyes polgárok alkotmán3-szerü jogait oltalmazzák. Különösen illik reájuk nézve az, mit Tocqueville (De la démocratie i én Amérique [14. kiadás] III. 532.) a törvényszékek jelen- i tőségéről egyáltalában mond : »La force des tribunaux a ! été, de tout temps. la plus grandé garanlie qui se puisse | offrir á 1' indépendance individuelle ; mais cela est surtout j vrai dans les Bciécles démocratiques«. lőztetése, melyekre egy a közel jövőben kivívandó csata egyik tábora mint diadalmának zálogaira támaszkodik, s habár ez érvek feltüntetése az ellenérvek szembeálitása nélkül a mozgalom élénkségéről csak igen tökéletlen képet nyújthat, az irodalmi megbeszélés szerény feladata be lesz talán töltve az által is, ha a következő sorok csak Teleszky István művének bemutatására irányulnak. Teleszky István dolgozatában az akadémia által kitűzött azon pályakérdésre akarván feleletet adni: »fentartandó-e tekintettel sajátlagos viszonyainkra az ősi és szerzett javak közötti különbség az örökösödésnél s ha igen, mily alakban?* a czél szoros szemelőtt tartásával vizsgálatai körét csak a legszükségesebb körre szorítva, az I. szakaszalattazonnai hazai jogunknak a törvényes örökösödésre vonatkozó szabályait veszi megfigyelés alá. Szemlélődése mindaddig, mig az orsz. bir. értékezlet szabályaihoz nem ér, kevés érdeket nyújt; az említett pontnál azonban, midőn az orsz. bir. értekezlet szabályaiban foglalt hézagok, az egyes rendelkezések értelmezésében felmerülhető kétségek iránt véleményt ad, több figyelemre méltó nyilatkozatot tartalmaz. A II. szakaszban egy lépéssel közelebb megy kérdésének megoldása felé; mig ugyanis az első szakaszban leginkább a hazánkban ma létezőt tünteti fel, e II. szakaszban egyrészről régebben mult jogéletünkből, más részről idegen nemzetek jogtörténetéből s törvényeiből igyekszik kimutatni azt, hogy az ősi, ma bizonyos eltéréssel öröklött és szerzeményi javak iránti különbségre fektetett öröklési rend nem oly nagy mérvben nemzeti géniusunk kifolyása, mint a minőben ezen öröklési rend barátai hiszik s különösen hogy ez öröklési rend semrnikép sem oly speciális hazai intézmény, melyet mint drága nemzeti kincset a legféltékenyebben kellene őriznünk. Adatainak összegyűjtése elég szerencsésnek mondható, csak az kár, hogy azok összeállitásában nélkülözi a berendezés azon ügyességét, mely az állítás igazságát támogató bizonyítékokat akként tudja csoportosítani, hogy az olvasó a bizonyitó adatok mellett magát a bizonyítás czélját egy perezre sem feledheti el. így adatainak előadása bizonyos szárazságban szenved s a közt és müve III. szakaszában kifejtett érvélése közt észrevehető hézag mutatkozik. A feltett kérdés megoldásának a mű III. szakasza van szentelve. Ebben fejti ki szerző nézeteit az iránt: vajon az ősi és szerzett javak közötti különbség az öröklésnél továbbra is fentartandó-e vagy nem ? Feleletét, mely egyszerű »nem« mel hangzik, röviden már a legelső két sorban kimondja, s ezt csak helyeselni lehet, mert szerző, ki már az öröklött és szerzett vagyon közti különbség fentartása felett 1871-ben tartott jogászgyülési vitatkozásnál is a fentartást ellenző többség egyik vezértagja volt, e részbeni elveiről sokkal inkább ismeretes, semhogy azok formulázása által bárkinek is óhajtott vagy nem óhajtott meglepetést szerezhetett volna. Ez azonban álláspontja indokolására felhozott érveinek érdekét legkevésbbé sem gyengíti, nem már csak azon okból sem, mert valóban épen a szóban forgó kérdésben inkább mint bármely másban sokkal könynyebb egyszerre állás foglalni, mint az állásfoglalást indokolni. Ugyanazért, habár szerző e művében kevés oly érvet hoz is elő, a melyet a jogászgyülés e tárgybani tanácskozásai folyamán saját maga és az öröklött és szerzett vagyon közti különbség fentartásának többi ellenzői fel nem használtak volna, érvelése menetének rövid feltüntetése szükségesnek látszik. E műben mindazon érveket, melyek eddig a szerző álláspontja mellett szórványosan felhozattak, — előbb az általánosabb természetű jogbölcsészeti, politikai s főleg igazságügy-politikai szempontokat, aztán a sajátlagos hazai viszonyokon alapuló tekinteteket egy tömör phalanxban tekinthetjük át. Szerző kiindulási pontul helyesen az egyéni vagyont s kissé tulnyomatékosan is, az egyéni akaratnak csak a köteles rész által korlátolt feltétlen uralmát veszi, miből tovább menve a törvényes öröklést szabályozó törvényt, mint az osztrák törvénykönyv alkotóinak kissé elavult theoriája, oly intézkedésnek tekinti, melyről feltehető, hogy azon személyeknek juttatja az örökséget, kikre azt maga i az örökhagyó hagyta volna. Erre alapitja aztán ' későbbi következtetéseiben azon nézetét, hogy mivel a gyermek természet szerint mindkét szülőjéhez egyenlően szokott vonzódni, végrendeletében, ha ilyet tett volna, tekintet nélkül vagyona eredetére, abban mindkettőt részeltette volna ; így tehát a törvényes öröklésnél is a két ág közt mi különbséget sem kell tennie. Ily megkülönböztetést szerző a mai állami s társadalmi viszonyok által sem lát indokoltnak. Szerinte ma már, midőn az állam Összes polgárainak általános védés adókötelezettségére van basirozva, semmi ok sem forog fen a családok fényének minden áron való fentartására, s ha ez kivételesen | szükséges lenne, erre szolgálhat a hitbizomány, de nem az öröklés természetes rendének felforgatása, a mely egymagában, miután az ősiség eltöi röltetett, legkevésbbé sem képes megakadályozni a családi vagyonoknak idegen kézre való kerülését. Ebben találja szerző egyik legfontosabb érvét. De azon nehézségre is, melylyel az öröklött és szerzett vagyonoknak egyes esetekben való elkülönítése jár, nagy súlyt fektet, mert e részben különösen meggyőző eladása szerint napjainkban, midőn az élénk forgalom az ingatlan vagyont perczek alatt ingóval cseréli föl, az ingatlan vagyon állandóságára öröklési rendet alapítani nem lehet, vagy ha az állam ezt mégis megkísérli, az csak a legnagyobb igazságtalanságokra s mindenesetre temérdek perlekedésre vezet. Miután még röviden kifejti szerző, hogy az öröklött és szerzett vagyon közti megkülönböztetés által megbontva látja a hagyaték egységét s lehetetlenné téve az öröklés czélszerü rendezését is, hosszasabban foglalkozik azon ellenérv megczáfolásával, mintha jelenlegi törvényes öröklési rendünk a nemzet geniusának kifolyása s az általa javasolt újítás azzal ellenkező lenne. Kimutatja itt azon fokozatos haladást, mely népünk e tárgybani nézeteiben az ujabb időben észlelhető. Hivatkozik az osztrák törvénykönyv uralmának hazáukban az 50-es években s Erdélyben ma is tapasztalható eredményére, mely semi mikép sem igazolja azon állítást, mintha a magyar ember az ági örökléstől megválni sem tudna, továbbá az 1873-iki országos választmány, valamint az orsz. bir. értekezlet s végül az 1871-iki jogászgyülés működésére, melyek mindannyian a mellett tanúskodnak, hogy hazánk lakóinak gondolkodóbb része a modern jogegyenlőségre fektetett törvényes öröklés behozatalát készséggel fogadja, — mire nézve különben szerző nem vonakodik meg-;egyezni, hogy az ész- és czélszerü törvényhozás e részben a nemzeti genius ellenkező iránya által sem tereltetheti le magát az általa helyesnek ismert útról. Tévedésnek mondja azt, mintha az ági öröklés fentartása által a magyar vagyonnak külföldre vándorlása megakadályoztathatnék vagy hogy azáltala javasolt reform a javak kivándorlását előmozdítaná, s főleg ezen téveszmének tulajdonítja sokak azon tévedését, melyben a magyar nemzet geniusa iránt vannak. Végül nézetét, mely szerint az öröklött és szerzett vagyon közti megküI lönböztetést teljesen mellőzni kívánja, alkalmazza a házastársak kölcsönös öröklésére, valamint a köteles rész kijelölésére is. Ezekkel indokolván szerző a feltett kérdés I megfejtését, műve IV. részében a rokonok törvéI nyes örökösödési rendének miként kívánatos szabályozása iránt tesz néhány megjegyzést, melyekben, miután előbb a nevezetesebb európai törvénykönyvekben szabályozott törvényes öröklést egymásután áttekinti, előbb azon nézetének ad kifeJ jezést, hogy az egyes törvényes öröklési rendszerek (az iz-, törzs- és oldal-örökösödési rend) egymás felett feltétlen előnynyel nem birnak s aztán — leginkább a zürichi törvénykönyvet követve — pár vezérelvet állit fel, melyekre a törvényesöröklés elvét fektetni óhajtaná s melyekből, mivel részletes kifejtésük e rövid ismertetés határán tul menne, főleg az emelendő ki, hogy szerző a közelebbi és távolabbi rokonok csoportját különböztetve meg, az előbbire együtt az oldal- és törzs-örökösödési rendet, az utóbbira pedig az iz-örökösödési rendet kivánja alkalmaztatni. Ez legvázlatosabban összevont tartalma Teleszky Istyán művének, melyre nézve rövid ismertésünket csak azon óhajtással zárhatjuk be, hogy a^t hazánknak nemcsak jogászai, hanem nagy közönsége is minél nagyobb számmal olvasván, saját ítéletük szerint adjanak igazat szerző azon