Magyar Themis, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1877 / 22. szám - Örökösödési jogunk szabályozásához. [3. r.]

Hetedik évfolyam. 22. szám. Budapest, 1877. rr\ájus 31. Megjelen minden csütörtökön ; a .magyar jogászgyűlés" tartama alatt naponkint. A kéziratok a szerkesztőséghez, a megrendelések és reclamátiók a kiadóhivatalhoz iutézecdSk. MAGYAR THEMIS ELŐFIZETÉSI ÁRAK (helyben házhoz hordással, vagy vidékre bérmeutei szétküldéssel) a .Magyar rhemisJ-re, az .Igazságügyi rendeletek tára' és a .Döntvények gyűjteménye- czimű mellékletekkel együttesen: egész évre tO torint, félévre 5 forint, negyedévre 2 forint 60 kr. f'.Jfiz zc-lsze ítési pénzek bérmentesen, vidék™! legűbben postautalvány útján küldeudík, Szerkesztőség : V. Nagy kcrona-utcza 14. sz. Kiadó-hivatal : IV. barátok tere 7. iz. EGYETEMES JOGI KÖZLÖNY. A MAGYAR JOGÁSZGYÜLÉS NAPILAPJA, AZ UNGVÁRI ÜGYVÉD-EGYLET, VALAMINT A BUDAPESTI ÜGYVÉDJELÖLTEK ÉS JOGGYAKORNOKOK EGYLETÉNEK KÖZLÖNYE. ''Külön mellékletek: a ,, ^Döntvények gyűjteménye," és az ,,igazságügyi rendeletek tára." Felelős szerkesztő: 3Dr. IFayer Ulászló. Kiadó: az ,,.A.,tl3.en.ae-u.:na.4' részvénytársaság. _udapesti Közlöny« Pályázatok. — Igénykereseti felhívások). — Külön melléklet : »Igazságügyi törvények* anyaggyüjteménynyel. — (Cs Csödmegszüntetések. > Örökösödési jogunk szabályozásához.*) Azon töredékes vázlat, melybe jelenlegi örökösödési jogunk főbb elveit összefoglalni igyekeztem, eléggé érzem, távolról sem tünteti fel örökösödési jogunk jellemét azon teljességben és szabatossággal, minőt attól, ki fejtegetéseinek csak legtávolabbról is tudományos jelleget igényelne, legnagyobb elnézés mellett is megkövetelni lehetne. Én komoly s alapos búvárkodás helyett a jóval kevesebb fáradsággal járó futólagos áttekintéssel értem be s már csak ezen egy okból sem merem azt hinni, hogy örökösödési jogunk elveit hiven s tévedésektől menten sikerült feltüntetnem. Nemcsak ezt nem hiszem, hanem azt is készséggel megengedem, hogy fenálló jogintézményeinkből örökösödési jogunk szellemére téves következtetéseket vontam, azt főleg a hagyaték jogfogalmának s természetének meghatározásában el is ferditettem, s alig szerezhetne nekem valaki nagyobb örömet, mint ha e tárgybani felfogásomat a dolog mélyén járó tudományos vizsgálat tisztító tüzében salakjától megszabaditaná. Azonban kísérletem talán mégis elégséges lesz arra, hogy egy másik valószinüleg még gyengébb kisérletnek alapul szolgáljon, annak nevezetesen, hogy feltüntetett jelenlegi örökösödési jogrendünkből mint létezőből kiindulva, hiányait, hibáit latra véve, kivánatos reformja iránt azonban szintén csak a főbb elvekre nézve nézetemet elmondhassam. E czélból ismét oda kell visszatérnem, honnan jelenlegi örökösödési jogunk vázolásában kiindultam. Azon természetes egymásután, melyben egy öröklési eset mozzanatai magában az életben szemünk előtt rendben lefolynak s mely a rendszeres törvényhozásokat már eddig is arra vezette, hogy az öröklést szabályozó törvények felállításában lehetőleg az öröklés természe*) A II. czikkbe két értelemzavaró tollhiba csúszott be. A 158. lap harmadik hasáb alolról 13. sorában »v £ grendelet né.lküli« helyett ^végrendelet melletti", a 159. lap első hasáb alólról 16. sorában az »elég« helyett a kimaradt »nem* szó odaszurásával >n e m e 1 é g« olvasandó. tes lefolyási rendéhez simulni igyekeztek, engem is arra indít, hogy a következőkben is körülbelül azon- rendet tartva meg, melyet eddig követtem, első sorban azon alapfelfogás iránt foglaljak állást, melytől törvényhozásunkat az öröklés tárgya, a hagyaték iránti intézkedéseiben, vezettetni óhajtom. Azon kérdés merül fel mindenek előtt, vajon örökösödési jogunk reformját már a hagyatékról alkotott felfogásunk megváltoztatásával kell-e kezdenünk, mely mai örökösödési jogelveink jelentékeny részének irányt szab, vagy pedig annál maradhatunk, hogy e felfogás s ennek alapján a hagyaték jogrendszerünkbem helyzetének szabályozása egészben véve továbbra is fentartandó ? Ez örökösödési jogunk reJ formjának kiindulási, de egyszersmind egyik | legnehezebb pontja, ugy hogy határozott | nézetnyilvánitáshoz alig van bátorságom. I Sokkal könnyebb volt e tárgyban még mint [ egészen semleges szemlélőnek rámutatni, j mily határozott s következetesen keresztül| vitt felfogás vezérelte itt örökösödési jogunk J fejlődését, midőn abból kiindulva, hogy a hagyaték mint egy elhalt természeli sze, mély hátrahagyott vagyona mindjárt az ! örökhagyó halálakor átszáll az örökösre, ; sem az öröklés egyetemességét sem az örök| ségelfogadás különös tény által való ta\ nusitását szabálylyá nem teszi. Most azon1 ban, midőn arról van szó, hogy ezen állásponton örökösödési jogunk jövője szemI pontjából is megmaradjunk-e vagy pedig j ettől többé-kevésbbé vagy épen egészen I eltérjünk, számos megfontolásra érdemes I körülményt kell figyelembe vennünk. • Örökösödési jogunknak a hagyaték I jogi természete iránt elfoglalt jelenlegi álláspontja — mint már említeni alkalmam volt, — nem kisebb tekintély ellenkező felfogásával áll szemben, mint a római classii GUS örökösödési jog rendszere; midőn tehát azon nézetemet bátorkodom kifejezni, hogy én mindemellett jelenlegi örökösödési joí gunk szóban forgó kettős alapvonását másJ sal felcserélni szükségesnek nem találom, j talán oly tévedés alapján teszem e nyilatj kozatot, a melynél nagyobbat egy tökéle1 tes örökösödési jog alapfeltételei iránt elkövetni alig lehet. A római jog rendszerében oly tökéletes kifejlettségre jutott azon szerves felfogás, mely szerint az örökös a ! hagyatékba mindig mint a tovább élni képi zelt örökhagyó akarata által összetartott í jogviszony-egységbe és pedig rendszerint I csak az által lépett, hogy az örökhagyó akarata helyébe örökség-elfogadási nyilati kozata által a saját akaratát léptette, oly emelkedett s annyi practikus előnyt igérő, i hogy az universalis successio, az örökösi ! nyilatkozat s nyugvó örökség intézménye nélkül örökösödési jogot gondolni csaknem ! nehezen esik. Én azonban ugy okoskodom, | hogy jelenlegi örökösödési jogunk fentebb ! jelzett egyik alapvonása, mely a római felfogást teljesen a nélkül sem zárjaki, a való ; életviszonyoknak jobban megfelel, mint i megfelelne a római jog álláspontjának elfogadása. Ha e fontos kérdéssel kissé tüzetesebj ben foglalkozunk s előbb az egyetemes | öröklés, aztán a nyugvó örökség tanát j szemügyre veszszük, azt hiszem, nézetem ! nem marad egészen indokolatlanul. Az egyetemes öröklés elvét tekintve, j nem tagadhatni, hogy az bizonyos fokig j teljesen jogosult, sőt minden rendezettebb i jogéletben nélkülözhetetlen. Egy elhunyt| nak igazi örököse helyesen sehol sem lehet | más mint oly másik személy, kiazelhunytj nak halálával meg nem szűnt jogaiba s kö| telezettségeibe épen akként lép be, a mint | azokból az örökhagyó kilépett. Már pedig j az örökhagyó a maga jogait s kötelezettséj geit nem egymástól elszigetelve, hanem oly ! vagyon-egységképen bírta, amelyben a vagyon cselekvő ugy mint szenvedő alkatrészei a legszorosabb solidaritásban állanak. E solidaritás kétségkívül megkívánja, hogy az örökhagyó halálával egészen megszűntnek még az esetben se tekintessék, midőn a hagyaték több örökösre száll. Követeli ezt különösen az örökhagyó hitelezőinek érdeke, kik követeléseiket az örökhagyó összes vagyonából igényelni jogositva vannak, de szükségessé teszi maguk az örökösök java is, a kikre nézve szintén nem közönyös az, mily activ s mily passiv részt kapnak a hagyatékból. Ez okból az öröklést bizonyos mérvben mindig egyetemes vagyonátszál-