Magyar Themis, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1877 / 20. szám - Örökösödési jogunk reformjához. [2. r.]

Hetedik évfolyam. 20. szarra Budapest, 1877. rr\ájus 17. Meg jelen minden csütörtökön ; a „magyar jogasjgyüles- tartama alatt naponkint. MAGYAR A kéziratok a szerkesztőséghez, a megrendelések és reclamátiók a kiadóhivatalhoz intézendók. THEMIS Szerkesztőség: V. Nagy korona-utcza 14. sz. ELŐFIZETÉSI ÁRAK (helyben bizhoí. hordással, vagy vidékre bérmeDtei •zélkaidésael) a „Magyar Themis"-re, az „Igazságügyi rendeletek tára* és a .Döntvények gyűjteménye" czimű mellékletekkel együttesen: egész évre 10 forint, televrt > forint, negyedévre 2 forini 60 kr. Az előfizetési pénzek bérmentesen, vidékről legczélszerűbben postautalvány útján küldendők, Kiadó-hivatal: IV. barátok tere 7. sz. EGYETEMES JOGI KÖZLÖNY. A MAGYAR JOGÁSZGYÜLÉS NAPILAPJA, AZ UNGVÁRI ÜGYVÉD-EGYLET, VALAMINT A BUDAPESTI ÜGYVÉDJELÖLTEK ÉS JOGGYAKORNOKOK EGYLETÉNEK KÖZLÖNYE. "Külön mellékletek: a „^öntvények gyűjteménye," és az „Jgazsác/ügyi rendeletek tara." Felelős szerkesztő: IDr. E^a-^er László. Kiadó: az „^»t3aena,eu.33Q." részvénytársaság. TARTALOM: Örökösödési jogunk reformjához. Bnyiczkei Gábor budapesti ügyvédtől. — Jogirodalom. (Az észjog vezérelvei. Értekezés a >principium essendi, fiendi et cognoscendi< nyomán. Irta Dr. Wekerle László. Budapest 1877.) Dr. Dell' A d a m i Rezső budapesti ügyvédtől. — Jogesetek. (Az osztrák polgári perrendtartás inangurálása a legfőbb Ítélőszék által), y—y. — A magyar büntető-törvénykönyv tervezetének indokolása a testi sértésekről. (Folytatás). — Az ügyvédi kamarákból. — Különfélék. — Legközelebbi csődbejelentési határidők. — Kivonat a »Budapesti Közlönyéből. — (Csődök. — Csődmegszüntetések. — Pályázatok. — Igénykereseti felhívások). — Külön melléklet: >Az uzsora-törvény, a megfelelő anyaggyüjteménynyel*. Örökösödési jogunk reformjához. X nAz örökösödési jogviszonyok természetes középpontját az öröklés tárgya, a hagyaték, képezvén, a magyar örökösödési jog vizsgálatában is első' helyen a hagyaték fogalmát, jogi természetét látom legczélszerübbnek szemügyre venni, Örökösödési jogunk e tekintetben nem épen érdektelen széttekintésre nyújt alkalmat. Azt, ki a mai tételes jogokat a római jog szelleme által uralt, ma már csaknem általános elterjedésre jutott modern jogelvek szempontjából teszi megfigyelés tárgyává, örökösödési jogunkban már első tekintetre meg fogja lepni azon ellentét, mely a római jog s hazai jogunk elvei közt a hagyaték fogalma s természete tekintetében észlelhető. Mig a római jognézet a hagyatékban egy elhalt természeti személy egész vagyonjogi személyiségét mintegy tovább élni látta s azt mint ilyet magában is minden jogalanytól független jogi személyül ismerte, a magyar jog nem ugyan határozottan idevonatkozó tételei, hanem intézményeiben kifejezésre jutott szelleme szerint a hagyatékot egyszerűen oly vagyon — vagy helyesebben jog- és kötelezettség — összességének tekinti, mely az örökhagyó személyéhez kötve nem lévén, annak halála után fenmarad s a halál ténye perczében rögtön — ipso facto — egy vagy több élő személyre mint a hagyatékot képező vagyon jogalanyára száll által. Hazai jogunk tehát e részben a római jog magasabb, mondhatni ideálisabb szempontjára való emelkedés helyett az ős germán jognézet lentebb járó, talán inkább gyakorlati felfogását osztja, hogy jogfejlődésünkre nézve előnyösen-e, arról talán később lesz alkalmam nézetemet elmondanom, midőn ezen állásfoglalásnak örökösödési jogunk részleteiben nyilvánuló igen fontos következményeivel jogfejlődésünk jövője szempontjából kell számolnom. Itt elégnek tartom csak röviden utalni azon elhatározó befolyásra, melyet a hagyatékról alkotott felfogásunk örökösödési jogunk fejlődésére sok tekintetben gyakorolt. Nálunk, miután a hagyatékban nem az örökhagyó tovább élni képzelt vagyonjogi személyiségét tiszteljük, hanem öröklés tárgyául egész prózaiasan a gazdasági értéket képviselő dolgokat tekintjük, nem kivánjuk, hogy az örökös az örökhagyó képét öltse magára, nem teszszük szabály lyá az öröklés egyetemességét. Nálunk az universális successio római jogi jelentősége, mely szerint az örökös sohasem bizonyos egyes dolgot, hanem a hagyatékot egészben vagy ideális részekben örökölte, soha érvényre nem emelkedett. Gátolta ezt már maga azon körülmény, hogy hazánkban a vagyon különböző nemeire különböző örökösödési rend állván ftn, maga a törvény bontotta meg a hagyaték egységét s hozta magával azt, hogy az egyéni akarat is mire sem figyelve, a végintézkedés tárgyát képezhető öröklés arányát a legtarkább változatosságban a hagyaték egységére való minden tekintet nélkül szabta meg. így történt, hogy nálunk ugyanazon örökhagyó hagyatékában nemcsak a törvényes ölöklés a végrendeletivel szépen megfért, hanem az örökhagyó örököst vagy örökösöket nevezhetett ki bizonyos egyes dolgokra is, ugy hogy ily kinevezések vagy mondjuk hagyományozások által egész vagyonát kimentette a nélkül, hogy a római jog értelmében vett örököst rendelt vagy hagyott volna. Az universális és singuláris successio, az örökös és hagyományos közötti különbség azon dogmaszerü fontosságra — mint a római jogban — nálunk sohasem jutott s a hagyományos fogalma az örökösével igen gyakran összeesett. S habár igaz az, hogy régi jogéletünkben a végintézkedési öröklés ritkább esetekben fordulván elő, e különbség érvényesülése szük térre volt szoritva, ma is elmondhatjuk, hogy az örökösnek a hagyományostól való határozott megkülönböztetésével leginkább csak egyes nagyobbszerü hagyatékokról történő végintézkedéseknél, ellenben közönségesebb esetekben igen ritkán találkozunk. Orökösödésijogunk ezen vonása hozta magával azt is, hogy hazánk jogéletében a >nemo pro parte testatus, pro parte intestatus decedere potest« elve teljesen idegen, a mi ugy az előbb felhozottaknál mint annál fogva is, hogy ezen római elv az öröklés szabálylyá emelt egyetemességének mindenesetre tulhajtása volt, nálunk máskép nem is gondolható. Azon felfogásnak, mely a hagyatékot jogi személyiséggel fel nem ruházza, természetes következményéül tekinthetjük azt is, hogy nyugvó örökségről (haereditas jacens) nálunk szó sem lehet. Mivel a hagyatékot pusztán vagyonjogi viszonyok összességének tekintjük, de uratlan dolgok tömegének egy perczig sem lenne helyes tartanunk, a hagyatéki vagyont uraló személy, az örökhagyó halála perczében rögtön beáll annak szüksége, hogy az uratvesztett dolgok uralmába, az elhalt személy jogviszonyaiba uj jogalany lépjen. így az örökös jogelveink szerint mindjárt az örökhagyó halálakor, esetleg saját tudtán s talán akaratán kivül is belép az örökségbe s belép a nélkül, hogy az, valamint az örökségnek tényleges birtokbavétele is a haláleseten kivül bármi más ténytől, örökségelfogadási nyilatkozattól vagy más actustól függővé téve lenne. Ugyanazért törvényes gyakorlatunk szerint maga a hagyaték sem activ sem passiv perelhetőséggel nem bir, hanem a hagyatékhoz tartozó jogok vagy arra nehezedő terhek tekintetében felperesként felléphetnek, illetőleg alperesként idézendők az örökösök. Innen ha az örökősök ismeretlenek, polgári perrendtartásunk 576. §-a szerint gondnok ez esetben sem a hagyaték, hanem az ismeretlen örökösök részére nevezendő. Hogy azonban a hagyatékról alkotott ezen felfogásunk önmagához következetes legyen — betetőzésül még egy igen nagy horderejű elvet kellett érvényre juttatnia. Ha nálunk az örökös — mint már előbb is emlitém — esetleg tudtán kivül is belép az örökségbe, ám nem kell aztán és sohasem attól tartania, hogy az örökségre még sajátjából fog reáfizetni. Jogelveink szerint az örökös csak annyiban képviseli az örökhagyót, a mennyire az örökség terjed. Az örökös az örökhagyó terheiért, csak öröksége erejéig felelős, és pedig (hacsak talán az örökséget saját vagyonával annyira össze nem olvasztja, hogy felismerése lehetetlenné válik) a nélkül, hogy ez iránt valami különös óvó eszköz által való biztosi-