Magyar Themis, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1877 / 19. szám - A tüzrendészeti és a tüzbiztosilási ügynek reformja Magyarországon. [4. r.]

valamint politikai ugy közgazdasági észjárásunban és nézletirányunkban is correct és higgadt elvek emelkedjenek uralomra, hogy teendőink sora és lánczolata iránt minden irányban helyes meggyőződés s köztudalom keletkezzék, s hogy tökélyesbült elméleti rendszer és felfogás minél termékenyítőbb hatást gyakorolhasson practikus köz- és magángazdasági viszonyaink alakulására«. Közgazdászati fejlődésünk jelenlegi fokán alig merészkedhetünk azt tenni, hogy magunkat a szabad verseny karjaiba vessük; hathatósan visszatarthat minket ettől a legtöbb német állam példája, mely államok magasabb gazdászati fejlődésük daczára még nem látják az időt elérkezettnek, hogy megszüntessék az állami biztosítási kényszert, mely ott már egy évszázaddal ezelőtt s még korábban is behozatott. Kereken kimondjuk, hogy a szabad verseny nekünk ez idő szerint semmit sem használ, hanem csakis árthat. Előbb egy üdvös kényszernek a népesség nagyobb részét, mint Rosclier mondja: »a biztosítási szükségességhez hozzá kell szoktatnia*, s csak azután lehet a szabad versenynek tért és helyet engedni. "Wagner Adolf aző »Közgazdászati alaptanok* czimü munkájában, (I. 197. lpn) véleményünk szerint meggyőző módon, előadta s feltárta, hogy a szabad verseny rendszerét nem egy az állam- és a társadalomra nézve felmerülő hátrány és veszély kiséri; meggyőzőleg bebizonyította, hogy a szabad versenyből igen gyakran a tényleges egyedáruság veszélye keletkezik, s hogy a szabad verseny nagy érdekharczában nem mindig a derekasabb, hanem sokszor a lelkiismeretlenebb elemek győznek, melyek a részükre kedvezőbb gazdászati viszonyokat kiméletlenebbül kizsákmányolják. Sok igazság van azon szemrehányásban, melyet Oberlánder M. » A tüzkár-biztositási intézetekről stb.« szóló munkájában (53. lpn) a szabad verseny rendszere ellen emel: »Minél alaposabb szemlét tartunk, annál jobban meggyőződünk arról, hogy a jelenlegi közgazdászati rendszer meglehetősen ellenkezőjét idézte elő annak, mit sajátképen teremteni óhajtott. El akarta távolítani az egyedárusagokat s helyébe léptette egyetlen egyedáruság absolutismusát; a keresetnek elvont szabadsága után törekedett, s a reális vagyis a lehető szabadságot semmisítette meg; minden uralom nélküli versenye által a pénznek a munka fölötti túlsúlyát szentesitvén, a polgári és ipari existentiának bizonytalanságát hozta létre«. A szabad verseny elve ma az európai culturnépek közt uralkodó, s részünkről ugyanannak sokféle előnyeiben sem akarunk kételkedni; de egyidejűleg kötelességünknek kell ismernünk, hogy túlbuzgó dicsérőivel szemben annak sokféle veszélyeire s árnyoldalaira őszintén reámutassunk. S egyúttal határozottan oda is kell utalnunk, mily gyorsan változnak a nézetek a közgazdászati kérdések tekintetében a tudományban és az életben egyaránt. Hogyha valaki két évtizeddel ezelőtt a vasutaknak az állam általi építése mellett emelt volna szót, minden bizonynyal arról vádoltatott volna, hogy félszeg vagy éretlen közgazdászati nézetei vannak. Jelenleg pedig a magánvasutak építésénél előfordult kedvezőtlen eredményeken okulva, már kissé óvatosabbak lettünk ítéletünk tekintetében, s nem épen mulhatlanul szükséges, hogy bizonyos magánvasut építésére vonatkozólag, melynek tragikus viszontagságai a >szabád gazdászatt a W kezdődvén, az állami pénztárnak milliókra terjedő veszteségeket okoztak, mig végre is a szabad gazdálkodás az állam által eszközölt átvételben nem épen dicsőséges végét érte, mondjuk nem szükséges egy ily keserű poharat fenékig ürítenünk, hogy megismerhessük, miszerint a vasutaknak az állam általi építése is tagadhatatlan előnyökkel bir. Vajon ki fog csodálkozni azon, hogy a legelőrehaladottabb államok az ipar- és kereskedelemnek korlátlan szabadságát, mint egyedüli helyes elvet, fennen és pathos-szal hirdetik s minden védvámot s egyebet, a mi az ő ipari termeivényeik korlátlan értékesítésének bármi módon akadály gyanánt áll útjában, annyira hevesen elleneznek ? Igen természetesen ! Ez onnan van, mert a fennen hirdetett szabad kereskedelem saját magasra fejlődött iparuknak hatalmas kalapácsa számára a vi>szamaradt népeket nagyon szívesen fogadott üllővé teszi. Hogyha azután a »s zabád gazdálkod á s« egy egész ország erdőit szándékos leégetés vagy tervnélküli levágatás által elpusztította, vagy ha képzelt értékekkel való vakmerő speculatió, párosulva példátlan kapzsisággal, mely legkevésbbé sem kényes eszközeinek megválasztásában,*) hogy a fáradság nélküli meggazdagodás czélját rohamosan elérje, egy egész országnak gazdászati tönkrejutását előidézte, akkor minden oldalról segítségért, sőt az állam büntető hatalma után kiáltanak. Akkor »az állam oka az általános szerencsétlenségnek, mivelezen kárhozatos eljárásnak elejét nem vette, mivel nem gyakorolt szigorú- felügyeletet, s mivel ily borzasztó szédelgést mint tétlen néző vétkes módon eltűrt* — ugyanazon állam, melynek azelőtt megtiltatott, hogy a gazdászati eró'k korlátlan játékába b e 1 e- j elegyedjék. Legőszintébb köszönettel tartozunk törvényhozásunknak azért, hogy minket bizonyos a biztosítási ügyletek kezelésére nézve felállított föltételek és korlátozások által legalább a szabad verseny teljes áldásaitól kegyesen megoltalmazott (lásd az 1875. évi 37. t.-cz. határozatait, jelesül az 147— 222. §§-at a részvényes társulatokról, továbbá a 223. s köveik. §§-at a szövetkezetekről, kölcsönös társulatokról, valamint a 453—514. §§-at a viszontbiztosításról). Azonban ha meg kellene is engednünk, hogy a kereskedelmi törvénykönyvünk által felállított föltételek és korlátozások mindazon követelményeknek , melyeket korunk szempontjából egy jól rendezett biztosítási ügyhöz kötüak (tudniillik a biztosítottak részérőli visszaélések meggátlására szolgáló intézkedések s a biztosítási dijnak a kártérítés veszélye- és biztonságához képesti helyes arányú megállapítása), csakugyan és tökéletesen megfelelnek, meg mindig fer marad azon ellenvetés, hogy nálunk a vidéki lakosok nagy többsége a biztosítási intézményt önkénytesen nem használja. Ugy látszik, hogy mi még nem jutottunk oly messzire, miszerint országunk népességének többsége saját érdekeinek önmaga általi előmozdítására képesítve az állami kormánynak ama büszke választ adhatná, melyet az angol kereskedőség a szárazföldi zárlat idejekor a segédkezőleg beavatkozni akaró P i 11 miniszternek adott: »Mi nem kérünk egyebet, mint hogy a magas kormány ve' lünk ne törődjék, s mi e mellett igen jól fogjuk magunkat érezni«. S kétségkívül nagyon vastag tévedésben volnánk, hogyha azt gondolnók, miszerint állami biztosítási kényszer elhárítása, s a szabad verseny elvének behozatala által a biztosítási intézmény és ügy terén, már is a magasra fejlődött közgazdászati állapotok előnyeit megszerezhetnék. S végre még szabad versenyről azon esetben, ha a tért magántársulatoknak át is engedjük, szó sem lehet; mert hiszen köztudomású dolog, hogy az összes magán biztosító társulatok nem csak a közöttük többszörösen alkalmazásba jövő »viszontbiztositás« által bizonyos nemű érdekközösségben állanak, hanem még a dijak nagyságára vonatkozólag is bizonyos megállapodásokat létesítenek, melyekről komolyan nem akarhatjuk azt állítani, miszerint ezek a biztosítottak érdekeinek megóvására lennének irányozva. Hogyha Dr. Matlekovics attól fél, miszerint Magyarország nem lesz képes az állami biztosítási kényszer keresztülvitelére a kellő hivatalnoki személyzetet szolgáltatni, ugy ez által országunk *) Emlékezetbe hozzuk a bécsi tőzsdeférfiunak ama jellemző szavait: »Napjainkban meg nem szerezhetni a milliókat a nélkül, hogy az ember ujjasával a fegyházat ne érintse*. részére egy olyan szegénységi bizonyítványt állit ki, melyet mi annyival kevésbbé irunk alá, mert mi ezen államnak, sokszoros tapasztalatokra támaszkodva, sokkal nehezebb és bonyolódottabb feladatok megoldására is, mint a milyet egyetlenegy közigazgatási ágnak rendezése képez, a megkívántató képességet minden kétely nélkül tulajdonítjuk. Továbbá azon ellenvetés is, hogy az állami biztositási kényszer behozatala által az adóteher emelkednék, előttünk nem látszik olyannak, mint a mely a dolog természetén alapulna ; de ha ez alapos lenne is, még sem tarthatnék az évenkint ismételve fölmerülő s milliókra rugó károk gazdászati kiegyenlítésének hasznát túlságos drágán megvásároltnak, midőn joggai remélnünk szabad, hogy a mindenesetre nem jelentékeny biztositási dijak az egyes adófizetők részéről nem a fenlcvő alapvagyon megcsonkítása, hanem a jövedelemből való megtakarítások utján fognának befizettetni. Hogyha Dr. Matlekovics attól is tart, hogy az állami biztosítás hátrányai nálunk, tekintettel az ország kiterjedésére, különösen előtérbe lépnének, s a kezelés különösen költséges lenne, ugy mi ez ellenében a biztositási ügy körül fenálló tapasztalásrautalunk: » Minél nagyobb a terület, melyre valamely biztositási intézetnek hatásköre kiterjed, annál valószinübb a siker*. Hogyha Dr. Matlekovics a szászországi állami biztosító intézetnek magas dijaira hivatkozik, ugy mi ezek ellenében a poroszországi tartományok csekély díjtételeire s másrészt a mai magántársulatainknak a nem szilárd anyagból készült s nálunk igen nagy számban előforduló épületek után szedett magas díjtételeire utalunk. A kezelési költségeknek az intézmény megfelelő berendezése mellett behozhatóknak kell lenniök; mert a ki a czélt akarja, annak az eszközt is akarnia kell. Dr. Matlekovics panaszkodik a tűzoltásnak hiányos szervezete fölött, s egyszersmind attól tart, hogy a gyújtogatások száma az állami biztosit'isi kényszer behozatala után még szaporodni fog. Csakugyan a tűzoltási ügynek rosz állapotát nagyban és egészben véve, saját tapasztalataink után is helybenhagyhatjuk. De ebből a mi nézetünk szerint még más nem következik, mint a sürgős kötelesség, hogy ugyanazt javítsuk. Azonban minden kétségen felül áll az, hogy épen az ugy nevezett szabad verseny rendszere az ő részvénytársulataival igen keveset vagy semmit sem tesz a tüzoltó-ügy támogatására és előmozdítására, s hogy épen az állami biztosító társulatok e tekintetben sokkal kedvezőbb eredményeket mutathatnak fel. A magántársulatok valamely újonnan keletkező tűzoltó-egyletnek esetleg az első felszerelésére juttatnak egy kis segélyösszeget, hanem makacsul vonakodnak, a tűzoltóügyet rendesen segélyezni. Vagy talán azt hiszik az osztrák-magyar egyeduralomban működő biztosító társulatok, hogy a tűzoltók segélyezésének föfontosságu kérdését véglegesen és kielégitőleg megoldották az által, midőn Ő Felségének 25 éves uralkodási jubilaeuma alkalmából a szolgálatban rokkantokká vált tűzoltók, valamint ezek hátramaradott hozzátartozói segélyezésére az egész monarchiában összesen 22, nevezetesen 50 frtos ösztöndijat alapítottak? Egy évenkinti 1100 frtnyi járulék az egész osztrák-magyar monarchiának összes tűzoltói részére. íme így pártfogolják és támogatják a maga n biztosító társulatok azon humanitási intézeteket, melyek évről-évre s nappal-éjjel a felbőszült elemmel küzdenek, talán hogy mint férfiak és polgárok kötelességüket teljesítsék ? Ó nem! De csak hogy a biztosító társulatoknak nagy osztalékokat biztosítsanak, s magukat ilyen — támogatásra érdemesekké tegyék. Ugyanebből egyidejűleg kiderül, vajon Magyarország tűzoltó-karainak a biztositási szerzéseket közvetítő szövetkezet részéről a tűzoltók segélyezési kérdésének megoldására vonatkozó kísérletéről tulajdonképen mit kelljen