Magyar Themis, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1877 / 18. szám - A magyar váltójog kézikönyve. Írta Dr. Plósz Sándor ny. r. tanár a kolozsvári egyetemen. Első füzet. [Könyvismertetés]

— 145 — a biztosítás épen ezen épületeknél nagyon megnehezittetik. Az állami biztosítás aránylag olcsóbban fogadhatja az épületeket biztosításra, miután ily intézménynél a veszélyesebb koczkázatok kevésbbé veszélyes és szilárd épületek részéről szedett dijak által fedezhetők. Az állami biztosítás tehát épen a szegényebb sorsuak számára igen nagy előnyöket nyújt s ezzel karöltve az általános közjólétet hathatósan támogatja. Az állami tüzbiztositók egyszersmind a háború által az épületeken okozott károk megtérítését eszközlik, a mi magánbiztositóknál nem, vagy csak magasabb dijak mellett történik. A nyilvános biztosító intézetek sokkal olcsóbban biztosítanak, mint magánintézetek, s pedig egyrészt azért, mert igen sok épület s pedig kivétel nélkül a legjobb koczkázatuak is köteleztetnek az intézetnél részvétre és másrészt, mert a kölcsönösség elvén alapulván, nem dolgoznak nyereségre, hanem egyedül a károk teljes fedezését kívánják eszközölni. Dr. Matlekovits indokolásában hibának látszik előttünk az, hogy tulajdonképen egy analógiának hódolva, főképen Németország biztosítási ügyére nézve gyűjtött tapasztalatokból azon következtetést vonja le, miszerint a biztosítási kényszer, nemcsak Németország számára tovább meg nem engedhető, hanem Magyarországban is veszélyes és költséges kísérlet lenne, az id. m. 275-dik lapon mondván: »Ezek után kétségtelen az, hogy az állami biztosítás ügyét, mint elvben s gyakorlatban korunk szellemével ellentétben állót, hazánkban sem lehet alkalmazandónak mondani; s annyival kevésbbé, miután nálunk jelenleg már is a tűzbiztosítás elég nagy terjedelemben magántársulatok által is űzetik«. (Folyt, következik.) Jogirodalom. A magyar váltójog kézikönyve.*) (Irta Dr. Plósz Sándor ny. r. tanár a kolozsvári egyetemen. Első füzet.) A mü előttünk fekvő része a bevezetésen kívül a váltónyilatkozatokról és a váltócselekményekröl szól s váltótörvényünknek 25 §-át tárgyalja. A rendszert még most nem jellemezhetni, minthogy szerző előszót nem irt, és igy az előttünk fekvő töredékből nem tudhatni, mily rendszert követ. Néha egy kérdést elkezd tárgyalni, és azt mondja, hogy alkalmilag bővebben fog róla szólani, vagy pedig azon kifejezéssel él, hogy »e helyen csak ennyit tartunk megjegyzendőnek« — és a jövőre utalja az olvasót. Azt sem tudom magamnak indokolni, hogy miért nem szól az általános részben az u. n. confusióról, mely ha valahova, ide tartozik ; miért nincs szó az avisoról, a tőzsdeintézményről, a valutáról és a váltó-árfolyamról, mik szintén igen fontos kérdések és az általános részbe valók. Mielőtt áttérnék a részletekre, némelyeket meg kell jegyeznem. Szerző szerint előadási füzetei nyomán készült a könyr. Ha ez áll, akkor megmagyarázhatni belőle, hogy ily gyorsan került a könyvpiaczra; hanem másrészt constatálnom kell, hogy mint előadási füzetet igen soványnak kell tartanom, mert én nem képzelhetem magamnak, hogy egy egyetemi tanár — olyan tanár t. i., amilyenek én óhajtom — beeérhesse sok kérdésnél avval, ami itt e könyvben mondatik. Továbbá constatálni merem azt, hogy szerző nem valamennyi pontra terjesztette ki figyelmét egyenlő szeretettel, gonddal s hasonmérvü körültekintéssel. Némely §-ban dicséretre méltóan és világosan fejteget, sőt a maga nézetét is kimondja a contrevers kérdésekkel szemben, (különösen kiemelem e tekintetben a 12, 27. és 35. §§.), de sok fontos kérdés elől egyenesen kitér, így csak egészen sovány és inkább formalistikus tudomást szerezhetni a könyvből a külföldi váltó*) A magyar jogászkörben tartott előadáa. jogról, mire pedig szerző is nagy súlyt fektet. A könyvből csak azt tudjuk meg, hogy a magyar törvényen illetőleg a német váltó-rendszabályon kivül még két csoport t. i. az angol és a franczia létezik, de ezenkívül semmit. Szerző még nagy vonásokban sem ecseteli, hogy hát miért különböztetendő mng e három csoport. Pedig meggyőződésem szerint ezen positiv téren a nemzetközi összehasonlítás okvetlenül srükséges, és szerző is constatálja, hogy a váltó több országot jár be, és hogy a váltójogban nemzetközi szabványok állanak fen. Még csak azt hozom fel e tekintetben, hogy az uj belga váltótörvényt még csak nem is emliti; már pedig ezen váltójog haladást képez a franczia csoportban és igen érdekes határozmányokat mutat fel. Áttérek a részletekre. A bevezetés 1. §-a tájékozásul szolgál. Itt csak azt hibáztatom, hogy szerző szerint a váltónak hivatása a cserébe adott pénzösszeg egyenértékét időközben képviselni. Ez nem áll, mert tudjuk, hogy az u. n. termelési váltók a legjobb váltók, melyek pedig a cserébe adott áruk értékét képviselik. A 2. és 3. §§. váltóintézmény történetének vázlata akar lenni, és nem is egyéb mint sovány vázlat, mely mutatja, hogy szerző a legújabb literaturát nem is szerezte meg magának (pl. Endemann, Dahn etc. munkáit). A 4. §. a váltójog feirásaival foglalkozik. Ez is meglehetősen sovány a többi §§-hoz arányítva. Itt a szokásjogról is szól, de nem fejti ki azt, a mi körülbelül el van ismerve, hogy a szokásjog segítségével fejlődő váltójognak egyes intézkedései iránt több századon át a jogtudósok közt a legnagyobb zavar uralkodott, mert a váltójog épen a szokásjogból fejlődött, és a római jog kevés használható analógiát nyújtott, s azért a zavar elháritása végett szükségessé vált a váltójog codifikátiója. Az 5. §. a német váltó-rendszabályról szól, melyet szerző már sokkal nagyobb kedvvel és részletességgel tárgyal. A 6. §. a magyar és az erdélyi váltójog történetét vázolja; a 7. §. a legújabb váltótörvényről szól. Itt hibáztatnom kell szerzőnek azon állitátát, hogy a miniszteri szakbizottság az Apáthyféle tervezetet csak a német váltó-rendszabályhoz vitte közelebb. Azt épen nem lehet állítani, hogy az enquéte csak ezt tette. Chorin Ferencz indítványára az országyülés jogügyi bizottsága a német váltórendszabályt vette tárgyalási alapul s a miniszteri tervezetet egyszerűen félre tette. Ennek oka valószínűleg az Apáthy által választott szerencsétlen rendszer volt, mely az idegen és a saját váltót párhuzamosan tárgyalva, azokat összezavarta. Pedig e miniszteri tervezetben sok vitás kérdés meg lett oldva, miről a jogügyi bizottság még tudomást sem szerzett magának. A mi azt illeti, hogy az uj váltótörvényben a német váltó-rendszabályból két §, a 3. és a 33. maradt ki, az nem áll, mert nem ezek, hanem a 2., 33., és a 93. §§. maradtak ki. Végül csatlakozom szerző abbeli nézetéhez, hogy ő a kereskedelmi és váltójog egyöntetű gyakorlata érdekében Horvátországgal közös kereskedelmi és váltó legfőbb törvényszéket kíván. Sajnálni lehet, hogy a két országban ugyanazon törvény van érvényben, és mégis lehetséges, hogy egészen eltérő judicatura fog kifejlődni. A 8. §. külföldi váltójogokról szól, s ámbár elismeri, hngy a külföldi váltójog a gyakorlatban sokkal nagyobb fontossággal bir, mint más külföldi jogok, mégis e tekintetben megelégszik annak citálásával, amit a legrövidebb könyvben is fel lehet találni. Érdekes a 12. §. mely arról szól, hogy menynyiben kell figyelmet fordítani a váltójog értelmezésénél a segédeszközökre, mennyiben kell figyelembe venni a törvényt előkészítő javaslatokat, annak indokait, a szakértekezlet, a jogügyi bizottság és az országgyűlés tárgyalásait. Szerző sajnálatát fejezi ki a felett, hogy Apáthy tervezetén kivül más munkálatok nem lettek kiadva, holott tudjuk, hogy a német gyakorlat a lipcsei protocolumoknak nagy hasznát veszi. Nekem ez személyes kérdésben ad alkalmat szólanom. Én ugyanis annak idejében közzétettem a »Themis«-ben az enquéte határozatait, lehetőleg az indokolással együtt. A 13. §. a váltójog irodalmát igen soványan adja; a Goldschmied-féle folyóiratot idézi ugyan, de belőle egyetlen egy monographiára sem hivatkozik, holott ezek a legérdekesebb és legfontosabb tanulmányokat tartalmazzák. Ebből azt következtetem, hogy a folyó-iratról csak azt tudja, hogy existáL de nem áll rendelkezésére. Áttérve az általános részre, mely a váltónyiiatkozatokról és a váltó-cselekményekről szól, szerző először is a váltó-elméleteket tárgyalja. Nem lehet feladatom itt az egyes váltó-elméleteket ismertetni; csak annyit kívánok megjegyezni, hogy nézetem szerint a váltó elméletek tárgyalása a könyv végére való, mert a ki a váltó-jogot tanulmányozni kezdi, az nem fogja megérteni az elméleteket. Másrészt ha tövény készítéséről van szó, nézetem szerint előlegesen tisztába kell jönni a theoria iránt, melyet a törvény készítésénél követni akarunk. Midőn a magyar váltó-törvény készíttetett, én akkor azt ajánlottam, hogy válaszszunk előbb egy theoriát. Tudjuk, hogy a lipcsei conferentia Liebet követte, de nem mindenben. Apáthy majd Liebet, majd Thölt követé, majd pedig viszszament Einertre. Innen van, hogy a magyar váltótörvény is majd az egyik, majd a másik theoria értelmében rendelkezik. A 16. §. a személyes váltóképességről szól. A személyes váltóképesség szerzőnél csak cselekvő, mert — ugy mond — minden váltóképesség cselekvő képesség és a mit eddig szenvedő váltóképességnek nevezünk, az cselekvő, mert az, ki a váltónyilatkozatot adja, lép fel kiválóan cselekvőleg. Ez elméleti okoskodás, és csak annyiban bir gyakorlati érdekkel, a mennyiben a mi törvényünk mindjárt az 1. §-nál hibásan kezdi. A német törvény beérte azon kifejezéssel: »Wechselfáhig ist jederman, etc.« Szerző ezután tárgyalja a váltóképességről szóló 1. §-t, és itt csak egyszerűen constatálja, hogy az irni nem tudók nem váltóképtelenek; később azután ezt bizonyítja is. Továbbá kérdésként állitja fel szerző, vajon a kiskorúak és tékozlók a' gyám vagy gondnok beleegyezésével állithatnak-e ki váltót vagy sem. Szerző szerint a váltóképesség általában az általános magánjog szabályai értelmében levén elbírálandó, minden attól függ, vajon ezek szerint a kiskorúak és tékozlók jóváhagyás mellett szerződésileg lekötelezhetik-e magukat. Az osztrák polg. tvkv és a HK. értelmében ez azokra nézve, kik akarat-képességgel birnak, kétséget nem szenved, és igy ezeknek a gyám vagy gondnok beleegyezésével létrejött váltókötelezettségük is hatályos leend. Igy döntötte el a kérdést a német judicatura is. Ezen §-ra általában azt jegyzem meg, hogy annak daczára, hogy igen hosszú, még sem találom egészen kimerítőnek. Nevezetesen nem találtam benne azok váltóképességét, a kik az exterritorialitás jogával birnak. Szerző továbbá constatálja ugyan, hogy a bukottak nem váltóképtelenek, továbbá hogy azok sem váltóképtelenek, a kik hamis vagy vétkes bukásban bűnösöknek találtattak, de nem idézi azon miniszteri rendeletet, mely ezt világosan kimondja, és nem terjeszkedik ki arra, hogy váltóképesek-e a bűntett elkövetése miatt elitéltek és különösen azok, a kik élethosszig tartó börtönre vannak ítélve. A 20. §-hoz meg kell jegyeznem, hogy nem áll az, a mit szerző mond, mintha a gyorsírás csak jegyekből állana. A gyorsírás valóságos ábécé-bői áll és az írás kellékeinek ép ugy megfelel, mint a folyó-irás. Ugyanezen §-ban szól szerző a váltó kellékeiről is. Kárhoztatnom kell, hogy ezen czikknél nem mondja meg, hogy a kellékek tekintetében a franczia és angol jog eltér a német váltó-rendszabálytól és a mi törvényünktől; már pedig lehetséges, hogy angol vagy franczia váltó hozzánk bejön. Á franczia és az angol jog szerint a »váltó« elnevezés nem szükséges a váltó szövegében. A második kellék a fizetési összeg kitétele. Érdekesnek tartom itt megemlíteni, hogy a Munzinger-féle svajezi javaslat annak idejében azon kérdésre, hogy a pénzösszeg betűkkel vagy számokkal irandó-e ki, határozottan azt kívánta, hogy a pénzösszeg betűkkel legyen írva és a szám ne is. jöjjön tekintetbe.