Magyar Themis, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1877 / 16. szám - A tűzrendészeti és a tüzbiztositási ügynek reformja Magyarországon. [1. r.]

— 127 rátja gyakorlati törvényalkotásokban a fejezetek, czimek, vagy bármint nevezzük, az egyes részek szerinti felosztásnak, mi — habár a törvény csekély terjedelme e felfogást e helyütt tényleg támogatja •— ugy pro mint contra alapos megjegyzéseket tür el. De akár barátja valaki positiv törvényalkotásokban az n. n. rendszer szerint való felosztásnak, akár nem, az előadásnak bizonyos összefüggő rendje mindenütt kívánatos nem csupán theoretikus, hanem gyakorlati tekintetekből is, mert a kellő összefüggés hiánya a mellett, hogy felesleges hivatkozásokat tesz szükségessé, neheziti a törvény practikus alkalmazását és az azzal való elbánást. Az osztrák javaslat szintén mellőzi a czimek szerint való felosztást, de azért intézkedéseiben az összefüggés és a logikai egymásután követelményeit szem elől nem téveszti, habár ép ugy mint utána a tervezet, a tömeggondnok és a hitelezők támadását, tehát csődbeli és csődön kivüli támadást, egy törvényben szabályozza. A mi lehetséges volt az osztrák jvsl.-nak, az nem lehet kivihetetlen a tervezetre nézve sem, és ugyanazért kívánatosnak tartom, hogy a különben helyes elveken nyugvó tervezet e tekintetben is átdolgoztassék. Dr. Schreyer Jakab. A tűzrendészet! és a tüzbiztositási ügynek reformja Magyarországon. Dr. Lindner Gusztáv jogakadémiai igazgatótól. Bármily keveset jelenthetnek is általáhan évek vagy akár évtizedek egy nép életében, mely állammá alakulása óta, változatos fseményekben gazdag ezer évet töltött el, mégis annyi elvitázhatatlanul álJ, hogy a legutóbbi bárom évtized nemcsak sok elavult állami intézmény maradványait félretakaritotta, hanem még több ujat fejlesztett, mi politikai, nemzeti és gazdászati fejlődésünk iránya s czéljaira messzeható horderővel bir. A rendi szerkezettől a parliamentarismushoz való hirtelen, majdnem közvetítés nélküli átmenet, az ahsolutismus súlyos nyomása, egy ki nem elégítő provisorium, valamint az alkotmánynak újra visszaállittatása mind megannyi gyorsan egymásra következett kísérlet gyanánt tűnik fél állami intézményeink szervezése tekintetében. A magas röptű eszményi lelkesedés, melylyel rövid idő előtt mindenkor nagyra tartott alkotmányunk visszaállítását ünnepeltük, nép- és állami állapotaink józan szemléletének engedett Lelyet, s napról-napra erősebbé s általánosabbá Tálik azon meggyőződés, hogy biztosított alkotmányos állapotok, magukban véve, egy modern cultur-állam mindennemű feladatai teljesítéséhez nem elégségesek, sőt hogy ugyanazon állapotok csupán csak legfontosabb előfeltételeit képezik a lehetőségnek, miszerint az állami czélok kielégitőleg megvalósíttassanak. Az élet iskolája kigyógyított azon veszélyes tévedésből, hogy az ország politikai önállóságában mindent feltaláljunk s gazdászati függőségét semmibe se vegyük. Most már nem hivatkozunk az ország annyiszor magasztalt ^kimeríthetetlen segédforrásaira«, mert nagyon is tapasztaltuk, hogy ugyanezekhez csak lassanként s a legmegfeszitettebb és értelmes munka segélyével férhetünk s hogy csakis a legnagyobb takarékosság és fáradhatatlan erőfeszítés mellett fog sikerülhetni, miszerint államháztartásunkban a bevételek és kiadások közötti egyensúlyt helyreállíthassuk. Minden odamutat, hogy hazánk anyagi culturája még nincs eléggé kifejlődve arra, miszerint azon óriási követeléseknek, melyeket az állam hozzá intéz, megfelelhessen s eleget tehessen, jelesül a mezőgazdasági államtól az iparállamhoz leendő átmenet, különösen egy tőkében szegény és sok helyt gyér népességű országban, melynek őstermelési gazdászatát egy elavult gazdasági rendszer bilincsei még sokszorosan korlátozzák, s melynek ipara szerény s közlekedési rendszere nem épen jelentékeny, egyszersmind talán nem mindig helyes irányban fejlődött, — korántsem történhetik oly gyorsan, mintsem ezt az ország érdekében kívánnunk kell. S vajon belső közigazgatásunk rendszerének szemlélete alkalmával, legelső tekintetre, kinek ne tűnnék fel az, hogy sajátképen a 1kotmányunk fentartása és biztosítása körül sok ideig és nagyon is el voltunk fogulva ? Bármi magasra becsüljük az 1848-ki törvényeket, mert ugyanezek teljes határozottsággal, s tegyük hozzá, nem minden szerencse nélkül, a modern alkotmányos államélet útjaira tértek, még sem tagadhatjuk el, hogy homlokukon egy hatalmasan felizgatott korszak bélyegét viselik, mely korszak áüamférfiainak sem kedvök, sem pedig idejök nem volt ahhoz, miszerint az alkotmányi élet magaslatairól a közigazgatás lapályaiba alászállván, ezen utóbbinak bonyolódott s fárasztó problémáit megoldják, melyek különben is nem mindjárt az első pillanatban, hanem talán csak évek múlva ígérteitek eredményeket. A mily mélyen meg volt gyökerezve és messze elterjedve azon meggyőződés, hogy az 1848-iki év előtt fenállott dicasteriális rendszer a modern közigazgatás bonyolódott feladatainak megoldására nem alkalmas, ép oly kevéssé látszik még ma is teljes világosságban lenni az, ha vajon közigazgatási intézményeink véglegesen mely és minő irányban építtessenek fel ? Mindenesetre állami és népéletünk összes fejlődési története odau*al, hogy feladatunk nem abban állhat, miszerint egy minden önkormányzatot az államban elenyésztető centralisatio csalképét — a mechanikai államfelfogásnak eszményét — hajhászszuk s a bureaukratikus hivatásszerű hivatalnoki testület egyeduralkodásában kutassuk egyeáull ua.üouot, lnnsm ejz± inlráhV. a, nnUnv. mányzat további kifejlődésében és elmélyedésében keressük, melynek valódi lényege csupán csak az lehet, hogy az állam működéseinek azon részeit, melyek helyi kezelésre és korlátozásra alkalmasak, polgárai öntevékenysége számára átengedi, de ugyanezeknek nem az ő egyéni s egyenkinti állásukban, hanem jól szervezett és maradandó egyesületeikben. Az organicus államfelfogás, melynek vezérelveit a mi törvényhozásunk is helyhatósági és községi életünk újra szervezésénél lényegben s a mi állami viszonyaink és szükségleteink helyes méltánylásával csakugyan követte, bizonyára ezen a téren joggal azon gondolatból indul ki, hogy mindennemű helyi jelentőségű ügy az önkormányzati közegek részéről sokkal czéiszerübben s nagyobb odaadással végeztetik. Tehát az attól való félelem, hogy közigazgatásunk reformja, ennek további folyamában, egy messze terjedő centralisatio útját fogná követni, annyival kevésbbé látszhatik alaposnak, minél inkább megmutatta eddig is a törvényhozás, hogy a nép szellemében rejtő s egy messze terjedő centralisatio elleni idegenkedés követeléseire mindenkor tekintettel van. Sajátképen a sminden ároni oppositiónak«, valamint államunk elvi elleneseinek kell átengednünk azt, hogy megtagadják egy rendes közigazgatási szervezet alkotása, s egyszersmind ennek következetes kezelése iránti képességünket; de még sem fojthatjuk el azon állítást, hogy közigazgatásunk a legújabb időszak tagadhatatlan és nevezetes előmenetelei daczára, még korántsem áll a kor színvonalán, s hogy közigazgatásunk reformja, bár évek óta megkezdetett s jelen óráig fáradhatatlanul folytattatott. még befejezve épen nincsen. A közigazgatási bizottságoknak közigazgatásunk szervezetébe legújabban történt belefoglalása, létezését azon megfontolásnak látszik köszönhetni, hogy a közigazgatás lassú menete egy javító és ellenőrködő íeiügyelő közeg által gyorsabbá tétessék. A közigazgatási bizottságok intézménye még sokkal fiatalabb, tevékenységének eredményei sok' kai kevésbbé ismeretesek, semhogy ezen közigazgatási közeg belső jogosultsága fölött határozott I ítéletet hozni lehetne. Ennélfogva ezen közigazgatási intézménynek már most minden körülmények között való s időelőtti elitéléséhez hozzájárulnunk lehetetlen; mindazonáltal kétségesnek tűnik fel előttünk, vajon ezen intézmény képes lesz-e arra, hogy a különben majd mindenütt fenálló másodfokozatu hatóságokat pótolja, s még kétségesebb az, hogy közigazgatási reformunk zárkövét képezze. Részünkről már most szívesen megengedjük, hogy a közigazgatási bizottságok intézménye idővel nem egy eredményt fog felmutathatni; de ezt azon anomália, hogy a törvényhozás az állami közigazgatás teendőinek nagy mennyiségét az önkormányzati közegekre bizza a nélkül, miszerint tőlük a helyes kezelés alig elengedhető előfeltételét, tudniillik a szakszerű qualificatiót, követelné, alig fogja paralysálhatni. Közigazgatási rendszerünk bajai ugyan érezI hetők, hanem még nem eléggé nyomasztók arra, I hogy ugyanannak alapból leendő átalakítása jogosultnak látszhatnék, s a megyék ellen oly gyakran s oly szívesen tenni szokott azon szemrehá| nyás, hogy »mig régebben mint az alkotmáty védbástyái, nagy becsüek voltak, ma már teljesen tulI élték magukat«, s mint közigazgatási közegek már is tökéletesen képteleneknek bizonyultak, kétségkívül nagyon túlzott, s leginkább onnan ered, mert a hivatásszerű hivatalnokságnak a közigazgatás minden ágában való működéseit túlbecsülni szokták, vagy pedig megfoghatatlan módon eltekintenek azon döntő körülménytől, hogy a közigazgatás az elméletben és gyakorlatban, mint ^közigazgatási tudomány« és ^közigazgatási művészet* teljességgel a modern cultura egyik vivI mánya. Részünkről egyáltalában lehetetlenségnek tartjuk, magunkat arra elhatározni, hogy a közigazgatás feszes centralisatiója mellett csak egy szót is S/.óljunk, mert ezen rendszernek mélyen , beható bajai régen ismeretesek, s tökéletesen mél! sunk minuenutt ti>n«.;t.u,i-. oniIujíiao. a helyhatósági és községi szabadság körébe való beavatkozásáról volt szó. Mindazonáltal törvényhozásunknak végre el kellend magát határoznia arra, hogy az eddig alkalmazott visszatartásból kilépjen, ha a közigazgatási élet bizonyos tereit mostoha elhanyagoltatásnak kitenni nem akarja, és a kormány kényszerítve lesz, hogy a törvényhozás által alkotott alapon, cselekvőleg beavatkozzék, ha nem akarja azt engedni, miszerint ilyen ügyek hibás és czélszeiütlen igazgatása, melynél a legszámosabb néposztályok évről évre részesitvék, még évtizedeken át fenmaradjon. A »laissez fairé et passer, le monde va de lui mérne!« rendszernek is megvannak a maga határai, s részünkről azon veszélylyel szemben s annak daczára, hogy az államnak a népszabadság körébe való jogosulatlan beavatkozása mellett hívatlan szószólóknak neveztethetnénk, minden tartózkodás nélkül kimondjuk, miszerint a »sokat kormányozni« az egyik baj, s a »keveset kormányozni« a másik, habár kisebb. Jelen alkalommal közigazgatásunk kiterjedt teréről különösen egy tárgyat s illetőleg anyagot kívánunk előtérbe helyezni, melynek a törvényhozás és a kormány részéről leendő észszerű kezelése nézetünk szerint az ország gazdászati állapotára nézve a legnagyobb jelentőséggel bírónak tűnik fel, tudniillik ez alatt az építkezési és tüzrendészeti, valamint a tüzbiztositási ügynek egységes szabályozását értjük. Valóban minden olyasnak, mi anyagi művelődésünket fokozni és fejleszteni, vagy különben is szerény népjólétünket kártól megóvni képes, legélénkebb érdeklődésünket igénybe kell vennie. Miután alkotmányos állapotaink immár biztosítva vannak, tevékenységünket a közigazgatásnak nagyon is sokáig mostohául kezelt terére kell fordítanunk, s gondos értelemmel az ország anyagi érdekeit is ápolnunk szükséges, mert egy magas fokra fejlődött s egységes elveken nyugvó anyagi műveltség, egyúttal az állam politikai hatalma és önállóságának egyik főfeltétele.