Magyar Themis, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1877 / 14. szám - A budapesti ügyvédi kamara véleményadása a telekkönyvi rendtartás javaslata fölött

— 111 — oldása a, kamarák létjogát semmisítette volna meg. Mert ha egyrészről szükségesnek tartatott, hogy az ügyvédi becsületesség és az ügyvédi kar jó hírnevének megőrzése az ügyvédek solidáris kötelességének jeleztessék, következetesen az ügyvédi kart azon hatósággal is fel kellett ruházni, rnelylyel e kötelességének egyedül sikeresen megfelelhet. A bíráskodási illetőség ekként szabályoztatván, a fegyelmi eljárásnak elvei főbb vonásaiban azon eljárás elveivel megegyezően állapíttattak meg, melyek a bírói felelősségi törvényben emeltettek érvényre; a kamara választmánya mint fegyelmi bíróság hatósági jogokkal ruháztatott fel; az eljárás a végtárgyalás stádiumában a nyilvánosságra és szóbeliségre s a bizonyítékok szabad mérlegelésére fektettetett és mind az ügyvédi kar, mind az állam, mind a sértett magánfél érdekeinek képviseletéről kellőleg gondoskodva lett, s mégis ha a fegyelmi eljárás eddigi eredményeit közelebb vizsgáljuk, azokat teljesen kielégítőknek nem mondhatjuk. Az okokat illetőleg legyen szabad a budapesti ügyvédi kamara ez évi jelentését idéznem, mely szerint: >a törvénynek a fegyelmi eljárást tárgyazó kilenczedik fejezetére nézve általában a tapasztalat azt igazolta, hogy még a legcsekélyebb és legegyszerűbb kérdések elintézésénél is megkívánt számos alakszerűség, felesleges és hosszas előkészítő írásbeli szóváltások, közbeszóló határozatok s azok ellen megengedett felebbezések által az eljárás oly hosszadalmas, hogy többnyire vagy az ügyvédek sérelmét, vagy a felek elégületlenségét eredményezi, a menynyiben az előbbiek ártatlanságuk azonnali kiderítésében gátoltatnak, az utóbbiak pedig csak hónapok múlva meghozható, bár még oly igazságos ítéletek által bajaikat orvosolva nem látják, sőt hajlandóbbak ügyeiket elejteni, semhogy oly hosszadalmas procedúrának tegyék ki magukat, melynek indokát a kartársi tekintetekben s nem a törvényszabta alakszerűségek nehézkességeiben keresik. Hogy a fegyelmi eljárás kellő eredményre vezessen s egyrészt ott, a hol a megfenyités szüksége fenforog, az beható vizsgálat után ugyan, de kellő gyorsasággal bekövetkezzék, másrészt pedig ott, hol az ügyvéd alaptalan megtámadásnak van kitéve, ne legyen kénytelen az evvel járó kellemetlenségeket hosszabb időn át tíírní, okvetlen szükséges a kilenczedik fejezetet akként módositani, hogy az eljárás formái lehetőleg egyszerüsittessenek, a gyakorlat által feltüntetett bajok és akadályok elhárittassanak, az eljárásban — hozzá teszem: különösen a vizsgálat stádiumában — szabadabb mozgás engedtessék, és általában mellőztessenek oly intézkedések, melyek az ügyvédség iránti indokolatlan bizalmatlanság kifolyásai s egyszersmind ugy az ügyvédi kar, mint a közönség hátrányára a törvény üdvös és kielégítő hatását gátolják*. Nem terjeszkedem ki ezen fejezet minden egyes szakaszára, mert e szakaszok nem annyira egyenként, mint összeségükben s együtthatásukban gyakorolnak bénitó beiblyást a kamarák sikeres működésére, — i két szakaszt azonban mégis kiemelendőnek tartok, és ez a törvény 94. és 105. §-a. A 94 8. ugyanis félrendszabályt tartalmaz s ezért nem elégiti ki az ügyvédi kart; a fegyelmi ügy végtárgyalási stádiumában t. i. lehetővé teszi az alaptalanul vagy hamisan vádaskodó megbüntetését, de nem nyújt módot az elégtételre akkor, ha az ügy a végtárgyalás stádiumába csak azért nem lépett, mivel panaszlottnak nyilatkozata alapján a fegyelmi eljárás tényálladék hiányában be lett szüntetve. Az életben ezen félszeg rendelkezés már ismételve méltó recriminátiókra adott alkalmat, a nélkül hogy a gyakorlat a kétségtelen bajon ugy segíthetne, a mint segíthet s — legalább a budapesti ügyvédi kamara — tényleg segit is a 105. §. alkalmazásában, midőn az elsöbiróság vádhatározatának jogerőre emelkedése előtt, az ügyvédet az ügyvédség gyakorlatától fel nem függeszti; igaz, hogy a törvény a felfüggesztést kifejezetten nem köti a vádhatározat jogerejüségéhez, de ki sem zárja azt s így a gyakorlat csak helyesen intézkedik, ha az ügyvéd működési körének szükségszerű megszorításában is a lehető legnagyobb óvatossággal jár el s a felfüggesztés mélyen sújtó következményeinek csak akkor teszi ki az ügyvédet, ha arra a felső bíróságok helybenhagyó határozatai elegendő alapot nyújtanak, a melyet hogy már az első bíróság talán téves vagy felületes határozata nem mindig nyújt — a mindennapi tapasztalat eléggé igazolja. És ezzel befejezhetem már is kelleténél hosszabbra nyúlt előadásomat; a töi'vénynek az átmeneti intézkedéseket tárgyazó tizedik fejezetének gyakorlati jelentősége maholnap megszűnvén, annak rendelkezéseivel foglalkozni feleslegesnek tartom. Aphoristikus megjegyzéseim csak egyéni nézeteimet tükrözik vissza, meg vagyok azonban nyugtatva, hogy ezekben is csak az ügyvédi állás magasztos sága iránti és meggyőződésem szerint teljesen jogosult rajongásom vezérelt, s szeretem hinni, hogy ezeknek őszinte elmondásával teljesen meddő munkát nem végeztem. Dr. Siegmund Vilmos. iX budapesti ügyvédi kamara véleményadása a telekkönyvi rendtartás javaslata fölött. I. Midőn az ügyvédi rendtartás tárgyában alkotott törvényünk az ügyvédi kamarák hatáskörét »a jogszolgáltatás . . . terén mutatkozó hiányok orvoslása s korszerű reformok életbeléptetése iránti véleményadásra s javaslattételre« kiterjesztette (1874. 34. t.-cz. 19. §.), akkor kétségkívül nem az czéloztatott, hogy magától értető, gyakorlati horderőt nélkülöző phrázis ékitse fel autouomiánk parva charta-ját, hanem hogy a testületileg szervezett ügyvédségnek valóban oly befolyás biztosittassék az igazságszolgáltatási törvényhozásra s igazgatásra, minő azt hivatásánál fogva megilleti és minőt a karnak egyes tagjai közvetlenül nem gyakorolhatnak. Legalább ekkép szabad és kell értelmeznünk a törvény e helyét, bár szerző nagy része, az ügyvédség erkölcsi és szellemi tekintélye iránti bizalmatlanságtól áthatva, abban csak elméleti jogot, az ügyvéd anyagi terheinek ironikus fóliájául vélt legyen kimondani. A kamarák feladata volt jogukat a papirosról az életbe átültetni s a törvénynek gyakorlati szentesítést kivivni. S ha nem siettek e befolyást érvényesíteni, ha a törvény igéje nem lőn testté, ugy ennek okát kétségkívül nem jogszolgáltatási hiányokban való szükölködésünk vagy korszerű reformok fölöslegessége, hanem inkább a kamarák indokolt, de nem igazolt közönye képezhette. Nem a részvétlen közönyt az érzett bajok iránt értjük, hanem a pessimistikus lemondás közönyét, mely nem bízik az orvoslásnak elősegithetésében. E közönyt egyrészt igazságügyi politikánk sakktalányszerü fordulatai, másrészt a kamarák alkalmi kassandrai szózatának bámulatos eredménytelensége eléggé indokolják, Valóságos embarras de richessenek örvendünk hiányok és »nem< korszerű reformok tekintetében; a hatástalan panaszkodás unalmassá, sőt méltatlanná válik, midőn a vádlottak kynikus phlegmával vagy épen büszkeséggel vállalják el a rájuk hárított felelősséget minden bajokért, és nincs biró, ki fölöttük ítélne s ítéletét végrehajthatná. De ezért az arany hallgatás mégis vétkes, mert nemcsak az ügyvédi kamarák legnemesebb jogának és érdekének megóvása, hanem egyszersmind kötelességük teljesítése forog szóban, mely alul a hatálytalanság előrelátása sem menthet fel. Mint minden közjogi természetű jogosítvány correlatumát gyakorlatának kötelessége képezi, ugy ezen véleményezési és inditványozási jog is nemcsak törvényes felhatalmazás, hanem törvényes kötelezés is. Az ügyvédi kar a vett megbízásnak megfelelni és >cum diligentia quam suis« eleget tenni tartozik, bár csak naturális obligatio, csak erkölcsi kötelezettség terheli. Meglehet, hogy a kormány szívesen felmentene a lelkiismeretes gond alul, sőt minden avatkozást zokon venne; legalább erre mutat azon rendkívüli mérséklet, melyet a véleményezésre való felhívásban alkalmaz, és mely által a ritka felhívás ugy tűnik fel, mintha épen csak a kamarák jogának elévülését félbeszakítani akarná. Meglehet az is, hogy e ritka felhívás csak quasi pro forma történik és hogy a coulissák mögül szállongó fatális hir nem csal, a mely szerint a kamarai véleményeket előzetes, ab invisis eszközölt becslés folytán egy taygetosi örvény szerepét játszó tátongó papírkosár várja, melynek békés csendjében örök nyugalomra temettetnek. Mindazonáltal a kötelesség teljesítésének kívánt mulasztása sem volna megbocsátható, mert végre is független az elérendő magas czél időleges velleitásoktól, és habár a kívánatos érintkezés és összhang a jogszolgáltatási törvényhozás és az ügyvédség, mint a szakértő közvélemény és a jogigazgatás egyik közege között ez uton egy hamar közvetíthető nem volna, az erélyes felszólalás jótékony morális hatása el