Magyar Themis, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1877 / 13. szám - Az ügyvédrendtartás a gyakorlatban 1. [r.] - Az igazgatósági tagok incompatibilitásának kérdéséhez

— 102 4. Az ügyvéd a fél irányában felelősségre köteleztessék. 5. Az ügyvédi kar saját tekintélyének fényét maga őrizze és ennek fentartására az ügyvédek solidaritásba lépjenek. 6. Az ügyvéd részére fáradozásainak kiérdemelt jutalma biztosittassék. Nincs kétség benne, hogy egyedül ezen fö'elvek képezhetik a kiindulási pontot akkor, midőn az ügyvédségnek, az igazságszolgáltatás ezen egyik kiváló tényezőjének rendezéséről van szó, és hogy csak ezen főelvek következetes keresztülvitelével állitható helyre az ügyvédi kar csökkent tekintélye, midőn egyrészről a közönség a képzettség és jellemesség garantiáinak felállításával biztosittatik arról, hogy jogainak védelmét nyugodtan bizhatja az ügyvédre, de viszont az ügyvéd is biztositva van arról, hogy hivatásában szabadon és önérzetesen járhat el s hogy mig mások jogainak védelmében becsülettel fáradozik, saját jogainak biztos oltalmára is számithat. Sajnos, hogy az 1874. 84. t.-cz mai szerkezetében a javaslat fenébb vázolt alapelveit nem mindenben, vagy legalább is részben nem azon mérvben érvényesitette, mint azt az előzmények kilátásba helyezték, s innen van az, hogy a törvény általános hatása nem oly üdvös, mint azt a törvényhozás várta, és a mint azt az ügyvédi kar reményiette. Ha végig tekintünk a törvény intézkedésein, feltűnő, hogy azok részben — kivált a mennyiben az ügyvédek jogait és kötelességeit szabályozzák — az ügyvédi kar irányában az ügyvédrendtartás életbelépte előtt uralkodott általános bizalmatlanság kifolyásai, s csak igy magyarázható meg, hogy mig egyrészről az ügyvéd kötelességei — helyesen — teljes szigorral körvonalaztattak, addig az ezen kötelességekkel karöltve járó jogok megállapítása körül a törvényhozás oly mostohán járt el; innét magyarázható meg az is, hogy az ügyvédi kamarák hatáskörének kerete s különösen a fegyelmi eljárás szabályozása sem az ügyfeleket, sem az ügyvédeket ki nem elégíti, minek természetes következménye, hogy az intézmény általános hatása a várakozásoknak meg nem felel. S vajon indokolt volt-e a bizalmatlanság legalább azon mérvben, mint az az ügyvédrendtartás alkotásánál jelenkezett? Bátran merem állitani, hogy: nem. Kétségtelen, hogy az 50-es évek előtt, de különösen a 60-as évek után uralgott azon majdnem korlátlan szabadságnak, miszerint az ügyvédi nagy fontosságú s nehéz állásra a kellő tudományos és gyakorlati képesség nélkül eljutni lehetett, eredménye lett, hogy az ügyvédek száma hazánkban szerfelett elszaporodott; az ügyvédi működést szabályozó törvények hiányának következése pedig az lett, hogy vajmi gyakran elégtelennek mutatkozott egyeseknél a puszta kötelesség és becsület érzete, s hogy igenis találkoztak az ügyvédek között olyanok, kik az ügyvédség magasztos hivatásáról megfeledkezve, azt közönséges üzletnek tekintették és nemes hivatásukkali visszaélésüknek korláta csak ott volt, hol őket a büntető igazság boszuló keze elérhette. Igaz, hogy mert Themisnek ily érde; metlen papjai i s voltak, a nagy közönség, mely sújtó ítéletét vajmi gyakran csak a flagrans jogsértésekre alapitja, a nélkül, hogy ezek közvetlen tényezőit is számba venné, — elitélte az egész kart s igy az UgA^védrendtartás alkotásakor a nagyközönség • hangulata az ügyvédi kar irányában a lehető legkedvezőtlenebb volt. De méltán megvárhattuk, hogy a törvényhozók a tömeg ítéletét kellő értékére leszorítva, a habár nagyobb számban jelenkező egyesek vétkeit nem rovják fel az egész karnak bűnül s a nagy túlsúlyban levő tisztességes elemek után ítélve meg általában az ügyvédi kart, óvrendszabályokat alkotnak ugyan az egyesek túlkapásai ellen, de gondoskodnak egyúttal arról is, hogy a mig egyrészről a dolog természetéből folyólag felelőssé tétetik a hivatásáról megfeledkező ügyvéd minden mulasztás- és kötelességszegésért, másrészről mód nyujtassék a kötelességétől teljesen áthatott ügyvédnek is jogainak szabad és kielégítő érvényesítésére. Sajnos, hogy, mint már fenébb emlitém, ebbeli várakozásunk nem mindenben teljesült, s hogy az ügy védekre más mérték alkalmaztatott mint például a kereskedőkre, kik között különösen a »Krach« korszaká- I ban nagy számban tűntek fel a selejtes ele- | mek és még sem jutott eszébe senkinek, az egyesek kihágásaiért az egész kereskedői testületre anathemát mondani. Nehogy azonban a puszta gáncsoskodás j vádjával terheltessem, szükségesnek tartom az űgyvédrendtartás főbb határozmányait, a mint azok gyakorlati kivitelükben jelenkeznek, tüzetesebben tárgyalni. Az ügyvédrendtartás első fejezete a szervezettel foglalkozván, megállapítja azon erkölcsi és tudományos előfeltételeket, melyeknek kimutatása nélkül az ügyvédséget senki sem gyakorolhatja. E fejezet ellen alig merülhetnek fel j aggályok; némi történeti visszapillantást j azonban itt helyén látok. Ugy a miniszteri javaslat, mint a törvény a 3. §-ból kihagyta az ügyvédi egylet } által javaslatba hozott azon passust, mely szerint: »az ügyvédséget nem gyakorolhatja, ki az államtól rendelkezési illetéket J huz«, kihagyta pedig a javaslat ezt az indoI kolás szerint azért: mert a rendelkezési dij élvezete nem veszélyeztetné az ügyvéd önállóságát; miután azonban a törvény 10. §-a szerint az ügyvéd nem folytathat bármi oly foglalkozást, mely ügyvédi hivatásával össze nem fér, mindig marad mód a rendelkezési dijat huzó aspiráns kizárására, ki tényleg hivatalnok marad ekkor is, s igy a fentérintett passus kihagyásában nagyobbszerü gravament nem látok. A három évi joggyakorlat egyenesen az ügyvédi egylet javaslatára vétetett fel a törvénybe, a miniszteri tervezet négy évi joggyakorlatot követelt; mindannyian emlékszünk még azon nagy mozgalomra, melyre az addig megkívánt két évi joggyakorlati idő kiterjesztése okot szolgáltatott s melynek eredménye volt, hogy a törvényhozás az egylet javaslatát méltányosabbnak találta, mint a miniszteri tervezetét, — azt hiszem azonban, hogy senki sem fogjakétségbe vonni, miszerint a gyakorlati idő kiterjesztésére az adott viszonyok között feltétlenül szükség volt s hogy annak áldásos eredményeit még mi is élvezendjük, bár a törvény 112. §. illetve annak gyakorlati alkalmazása a várt gyümölcs megérlelésének természetes processusában eddigelé még nem csekély akadályul szolgál. Az 5. §-nak a jogtanárok által letehető ügyvédi vizsga előfeltételeit tárgyazó rendelkezése, mely szerint: ^jogtanárok az ügyvédi vizsgára bocsáthatók, ha valamely belföldi egyetemen vagy jogakadémián mint tanárok három éven át működtek, valamely belföldi egyetemen a jogtudorságot elnyerték é s két évi ügyvédi gyakorlatot kirnutatnak«, az ügyvédi egylet javaslatára vétetett fel a törvénybe az egylet által hangsúlyozott azon indokból, hogy bármi hosszú időn át foglalkozzék valaki a jogtudomány elméletével, ezen foglalkozása nem pótolhatja a joggyakorlatot, miután a jog és törvény mikénti alkalmazásának módja és azon alakszerűségek, melyekhez a helyes alkalmazás kötve van, teljesen ismeretlenek maradnak előtte s igy bármily jeles elméleti képzettségű legyen is az illető egyén, ez önmagában nem teheti alkalmassá az ügyvédség gyakorlására. A vizsgáló bizottság tagadó határozata ellen közbevethető felebbezés szintén az ügyvédi egylet indítványára vétetett fel, helyesnek ismertetvén el az egylet abbeli érvelése, hogy nem lehet a jelöltet akár a bizottság lehető önkényének, akár esetleges félszeg felfogásának védtelenül -kitenni. Sok vitára ad alkalmat a törvény 6. §-ának azon rendelkezése, hogy másodszori visszautasítás esetében a vizsga ismétlése meg nem engedtetik. A szóban forgó rendelkezést sem az ügyvédi egylet, sem a minisztérium javaslata nem tartalmazta, nézetem szerint azonban szükséges volt annak felvétele, ha a felállított elméleti garantiákat a gyakorolható elnézés és pártfogás által illusoriusokká tenni nem akarjuk; a gyakorlat annyira szigorúan is ragaszkodik e rendelkezéshez, hogy még a kegyelmezési jognak sem enged tért, s igy mindenesetre beható tanulmányozásra és kitartó szorgalomra serkenti az ifjú nemzedéket, a mire — mi tíírés-tagadás benne — ennek általában csakugyan szüksége is van. A törvény második fejezete az ügyvédjelöltekkel foglalkozik s különösen a 11. §-ban meghatározza azon előfeltételeket, melyeknek igazolása nélkül senki a jelöltek lajstromába fel nem vehető. Ezen szakasz gyakorlati alkalmazása feltűnő visszáságokra vezet. Midőn t. i. a törvény követeli, hogy a jelölt vagy az elméleti államvizsgákat (tehát ugy a jogtudományi mint az államtudományi vizsgát) vagy egy szigorlatot letegyen, nem számolt a már a törvény hatályba léptekor divott s jelenleg is fenálló vizsgálati rendszerrel, mely az egyetemek joghallgatóinak megengedi, hogy akár a jogtudományi, akár az államtudományi államvizsgát letehessék s igy a joghallgatókat csak egy államvizsga letételére kötelezi; ezen két egymással homlokegyenest ellenkező rendelkezés azután odavezet, hogy akár felvétetik azon jelölt a lajstromba, ki csak egy államvizsgát tett, akár nem, mindkét eset-