Magyar Themis, 1875 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1875 / 31. szám

242

és változás alá nem esik akkor sem, a midőn a bűncselekményt többen követik el.

Az akarat, mely a bűncselekmény elkövetésére iránylik, ez esetben többek között oszlik fel, de azért azon akaratot mindegyiknek birni kell, mert különben megszűnnék az tettes lenni s elvesztené azon sajátságot, a mely a tettességet megadja. Azon körülmény, bogy a bűntényt többen hajtják végre, a tettességhez megkívántaié kellékeket nem változtatja meg s »több tettes« csak akkor fordulhat elő, ha mindegyikének cselekményében meg vannak azon elemek, a melyek atettességhez megkívántainak, a melyek a cselekvőt tettessé avatják.

A midőn tehát tettesekről beszélünk, akkor több oly egyént kell értenünk, a kik mind azon kellékeket és megkivántatósá- gokat magokban foglalják, a melyek a tettességhez szükségesek. A több tettes meghatározásánál ennélfogva azon momentumokat megemlíteni, a melyek a tetesség- hez alanyi szempontból megkívántainak, felesleges. Ezek a tettességgel vele járnak, és mindenkor önmagoktól értendők. A több tettes is csak tettes; csupán a számban különbözik az egy tettestől, s egyedül a bűncselekmény végrehajtása oszlik meg köztük, a melyet különben mindegyik elkövetni akart.

A megkülönböztető jellemvonás a »több tettes« és »egy tettes« által elkövetett bűncselekmények között tehát a végrehajtásban, a bűntény elkövetésé- b e n rejlik, miért is ez az, a mi a definitió- ban kiemelendő, a mely tüzetesen meghatározandó.

Az alanyi momentumok, nevezetesen az akarat irányzata, a tettesek együttes akaratelhatározása, hogy a több tettes fogalommeghatározásába felvétessék , a fent előadottak szerint felesleges lenne; a »tettes« átalános fogalmának itt ezen fejezet alatt történt fel nem vétele mellett pedig oda vezetne, hogy az mégis mellékesen felvétetnék s abból különböző magyarázatokra adhatna alkalmat. De a kívánt eme beszúrás »általuk elhatározott« (bűntettet vagy vétséget együtt követték el) nem is felelne meg a czélnak, miután a tettességhez egyátalában nem képezhet feltételt az, hogy az illető a bűncselekmény elhatározásában részt vett légyen. Valaki a bűncselekmény elhatározása után is csatla- kozhatik a bűncselekmény elkövetéséhez s mint olyan, ki azon bűncselekményt elkövetni akarja s a többiekkel együtt elköveti, tettessé válik.

Mint a »több tettes« léteiére nézve jellemző körülmény ennélfogva a bűncselekmény végrehajtása az, a mi szem előtt tartandó, — s ezen a bűncselekmény végrehajtásánál jelentkező cselekmény minőségétől függ, váljon az illető tettes leend avagy nem ? A javaslat tettességet állapit meg mindazokra, a kik a bűncselekményt együtt követték el.

A bűncselekmény elkövetésében van a büntethetőség súlypontja. Jogsértő cselekmény nélkül nem létezik büntetés. A mit tehát a javaslat a 68. §-ban megkíván, az mindenek előtti. Azonban, habár ott egyedül az elkövetésről van is szó, vagyis a tényálladékot képező külső jelenségről,

mégis az nem kizárólag ezen külső jelenségnek a tekintetbe vételét kivánja meg, hanem a cselekvő akarat irányzatát is, a mennyiben tettesség az elkövetett vagy elkövetni akart bűncselekmény akarása és elhatározása nélkül nem létezik. Az együttes elkövetésben tehát az egységes akarat léte, a bűncselekmény elhatározásának mindegyikre való fennállása foglaltatik. Ezen kifejezés »együtt követték el« : nem fejez ki csupán annyit, hogy »együtt cselekedtek«, hanem az egyesek által közös czélként kitűzött és magukénak vallott czél elérésére vonatkozó együttes munkásságot.

Együttesen valamit elkövetni csak úgy lehet, és együttes elkövetés csak úgy képzelhető, ha mindegyik a bűncselekményt mint a magáét akarja és a kivitelnél annak tudatával bir, hogy az ő működése ezen saját akaratának és vele egyetértők akaratának kivitelére szolgál avagy szolgálni akar.

A javaslatnak a tettesek tekintetében a 68-ik szakaszban foglalt meghatározása tehát nézetem szerint egészen helyes és jó s teljesen felesleges lenne ahoz bármely módosítást vagy beszúrást hozzá adni.

Az együtt elkövetés léteiének az egyes concret esetekben való megállapitása természetesen a bírót fogja illetni, a kinek részére azon kijelentés, hogy az, ki a közösen czélbavett, tehát akart és elhatározott bűncselekmény végrehajtásában részt vett, az tettes lesz — teljesen elegendő. És ezen momentumok szem előtt tartása mellett teljes joggal vehette fel a javaslat indokolásába ezen a tettes működését feltüntető példákat : »Az, a ki megragadja és tartja az embert, az, a ki megfojtja azt, az a ki tartja a lajtorját, a ki magához ragadja az ellopásra kijelölt tárgyakat, a ki feltöri a zárt; az, a ki behatol a házba és abból rabol, a ki mint őr vigyáz az arra haladókra, az, a ki megragadja a lovakat, az, a ki a kocsi ajtaja előtt fegyveresen megáll és követeli az erszényt, valamint azok, a kik a nélkül, hogy bármit szólanának vagy tennének, csupán jelenlétük és számuk által félelmet ébresztenek az utasokban, mind tettesek.«

Mert mindezen eseteknél önkényt értetődik az, hogy az illetők az elkövetendő bűntényt mint sajátjukattekintették és akarták s annak végrehajtásában a felsorolt módok szerint vettek részt, vagyis lettek tettessé.

Valóban megfoghatatlan annálfogva Schnierer Aladár ur azon feljajdulása, a melyre a »Jogtudományi Közlöny« f. évi 2. számában fakad, azt mondván, hogy a tettességnek a fentidézett esetekbeni léteiét elfogadni lehetetlen és »nincs elmélet,

. melylyel ily állítás megférhetne.« Hogy minő elméleteket tartott szem előtt Schnierer ur akkor, midőn ezen szavakat leírta, azt nem tudom, de annyit az igazság érdekében ki kell jelentenünk, hogy a büntető jog csakis oly elméletet ismer, a mely a mindnyájuk által elhatározott, akart s együtt végreh ajtóit bűncselekmény részeseit tet- teseknekjelenti ki. E felett nézetem szerint vitatkozni nem lehet; — s miután a javaslat indokolásából idézett tétel ennek illustratiójára hozatott fel, csakis a túlságos bírálási buzgalomnak tulajdonítható Schnierer ur ama feljajdulása.

Megjegyzendőnek tartom még, hogy a német birodalmi b. tkönyv szintoly módon határozza meg a »bűntársak« fogai- mát, mint a mi javaslatunk s indokolására a következőket hozza fel: »Der Entwurf hat geglaubt, dass der wesentliche Charakter der Mittliäterschaft in der »gemeinschaftlichen Ausführung der That« seinen vollen Ausdruck findet, indem hierbei nicht sowohl lediglich das rein äusserliche Moment der gemeinschaftlichen Thätigkeit bei der Ausführung der That, sondern auch und vorzugsweise der Charakter der Mitwirkung des Einzelnen bei der Ausführung in das Auge gefasst und hiernach bestimmt wird, ob die That selbst in ihrer Ausführung als eine gemeinschaftliche sich darstellt,«

A Glaserféle osztrák b. tk. javaslat pedig teljesen elhagyja a »több tettesség« meghatározását.

Dr. Csukássy Károly.

Vélemény és indítvány

Dr. Gombár Tivadar budapesti ügyvéd úrtól

a magyar jogászgyülés állandó bizottsága által kitűzött következő kérdés iránt:

»A vádelv oly korlátlanul alkalmazandó-e, liogy a bíróság a vádló indítványaihoz kötve legyen; avagy ezektől függetlenül járhasson-e el?«

I.

A megoldandó kérdés tartalmánál fogva feltételezvén a vádelvnek alkalmazását, mennyiben csak ennek határai meghatározását keresi, magának az elvnek bírálata a vizsgálat keretén kivül esik. De a vádelv, melynek alkalmazási tere szőnyegen forog, önmagában csak annyit mond, hogy a fenyitő perben a vádnak önálló szerve legyen; kijelöli a bűnvádi eljárás körüli munkamegosztás egyik módozatát minden közelebbi meghatározás nélkül. Ennélfogva épen az alkalmazási kör megszabása minősitőleg hat vissza az elv tartalmára, vagyis a vádló szerv minősége épen hatásköre megvonása által »yeri jellemzését. A szerv működése minősíttetik azon szabadság vagy kötöttség által, melyben az a fenyitő eljárás egyéb tényezőivel szemben áll.

E viszonyítás szempontja képezvén az előttünk levő kérdés érdemét, ez lényegileg egy azon kérdéssel:

»mi legyen “a váltó jogköre szemben a bíróságéval ?«

S mennyiben a magyar jogászgyülés rendeltetésénél fogva elvi határozatai de lege ferenda méltatásra számot tartanak, tehát a gyakorlatiasság igényei elől el nem zárkózhatnak, tekintettel az 1871. 33. tcz. által életbeléptetett intézményre, kérdésünk lényegileg azon szabatosabb alakra modósul:

»mi legyen a királyi ügyészség jogköre szemben a bíróságéval?«

A kérdés ez alakban nemcsak gyakorlat- szerübb s igy alkalmasabb a concret czélszerűség szempontjai s bírálata alá vonatni, hanem elméletileg is helyesebb az eredeti szövegezésnél, melynek két tétele oly okkapcsolatot tételez fel a vádelv s a vádló jogköre közt, minőben ezek nincsenek.

Akérdés eredeti alakjában feltételezi ugyanis, hogy a korlátlan, teljes vádelv annyit jelent, mint a bíróság teljes kötöttségét szemben a vádlóval. A vádelv ily felfogása azonban semmi elméletben sem találtatik s a történelem nem mutat példát rá, hogy valamely törvényhozást ily eszme vezetett legyen, mely a bírót teljesen a vádló alá rendelvén, a bíráskodás eszméjét ad absurdum vezetné. Az önkielégités korában a sértett & bo- szuló személy maga ügyében biró is, de ekkor a vád legfelebb indokolást nem igénylő hadizenetben, jeleztetik. A vádelv alkalmazása összefér ügy a ma- gánvádlói, mint közvádlói szervezettel, úgy a tiszta vádeljárással, mint a feljelentő 5 nyomozó