Magyar Themis, 1874 (4. évfolyam, 1-56. szám)

1874 / 18. szám - Az ötödik magyar jogászgyülés inditványai - Általános indokolás a magyar csődtörvény tervezetéhez. Folytatás

— 141 -azonáltal a csődeljárást azért nem volna tanácsos a polgári peres eljárás egy részeként szabályozni, mert ez esetben a törvény kénytelen lenne ezen eljárást oly formalitásokkal kapcsolatba hozni, melyek annak terméozete által nem feltételezvék, s a hitelezők gyors és biztos kielégítését szükség nélkül megnehezítenék. A bukott ellen emelhető igények nagy része birói cognitiótnem kiván vagy azért, mert kétségbe senki által nem vonatik, vagy azért, mert oly természetű, hogy a csődperbe be sem vonathatik. Hogy a csődnek a peres eljárás szerint szabályozása mily hátrányos és mily czélellenes, azt saját csődtörvényünk igazolja, melynek miként kiemeltetett, egyik fő hiányát ép az képezi, hogy nagyon is formális, hogy a peres eljárásnak valósággal egy nemét képezi. A csődeljárásnak ép ugy, mint a végrehajtásnak alapját a hitelezők azon joga képezi ugyan, melynél fogva magukat követeléseikre nézve az adós javaiból kielégíthetik ; de e közös alap mellett különbözők a feltételek; mert mig a végrehajtásnak elrendelésére a kötelezettségnek itéletileg constatált nemteljesitése elegendő, — a csőJnyitást, tehát a közndós javainak az összes hitelezők kielégítésére leendő fordítását, a kötelezettség nem teljesítése, a fizetési tehetlenség igazolása nélkül, meg nem állapithatná. A végrehajtás, mely az adósnak polgári, családi és személyes jogait érintetlenül hagyja, ennek csak bizonyos vagyonát támadja meg, — ellenben a csődnyitás ténye kihat a közadós összes viszonyaira és jogaira, megtámadja annak cselekvési és rendelkezési képességét, s ebbeli foganatját bizonyos esetekben visszahatólag is gyakorolja, mit a végrehajtásról mondani nem lehetne. Daczára tehát azon hasonlatosságnak, mely a végrehajtás és csődeljárás közt kétség- j telenül létezik, a csődtörvény, melynek a most i érintett okokból egészen önálló jelleggel és I alakkal kell Lirnia, a polgári perrendtartásnak ] egy részét nem képezheti, s ez okból külön törvényes intézkedések által nyerhet csak kellő szabályozást. II. Kell-e a csődeljárás szabályozásánál különös tekintettel lenni azokra, kiket a törvény a kereskedői jelleggel felruház, vagy elegendő-e egyféle csődeljárást megállapítani? A positiv törvények e kérdés tekintetében is különböző állást foglalnak el, s lényegileg térnek el egymástól, ugy hogy mig némelyek, mint azt angol, franczia, hollandi, belga és olasz törvények kizárólag a kereskedők részére állapiiának meg csődeljárást, — a porosz csődtörvény az általános szabályokat a kereskedőkre nézve rendezi, s a közönséges csődöt mint kivételt tekinti; az osztrák ellenben a kereskedők csődjére vonatkozó határozatokat tekinti kivételnek; végre a bajor perrendtartás ily megkülönböztetést nem ismer, 8 ez állást foglalja el az uj német javaslat is, mely egyféle csődeljárást kíván megállapítani, tekintet nélkül a bukott állására. Valamint elhibázott dolog lenne az érintett törvényekben nyilvánuló rendszerek bármelyikének feltétlen elsőséget adni, — ugy helytelen lenne azoK bármelyikét egyoldalulag elitélni; mindegyik rendszer bizonyos adott körülmények közt és bizonyos történeti előzmények mellett birhatjogosultsággal, de mindegyik ferdcségekre is vezethet, ha indokolatlanul erőszakoltatik valamely állam jogrendszerébe. A franczia, hollandi és olasz törvények rendszere azon körülményben találja indokolását, hogy ezen országokban a csődeljárás egy részét képezi a kereskedelmi törvénynek s mint ilyen, a nem kereskedők csődjeire természetszerűen ki nem terjedhetett. Mig a kereskedés egy külön osztály kizárólagos foglalkozását képezte; a váltóképesség korlátozása ép oly jogosultnak volt tekinthető, mint a kereskedő-osztály jogviszonyainak külön szabályozása; s mert a kereskedelmi forgalomból eredő viszonyok külön törvények által rendeztettek, misem volt természetesebb mint az, hogy a törvényhozás első sorban azok bukásainak külön rendezésévi foglalkozott, kiknél a fizetési tehetlenség leggyakrabban fordult elő, s a forgalom érdekében sürgős szabályozást kivánt. Azon mértékben azonban, a mint a kereskedés szélesebb alapot nyert, a kizárólagos rendszer is elégtelennek mutatkozott, s a törvényhozások a hitel és forgalom érdekeit, szemben a korlátolt rendszerrel, az által igyekeztek megvédeni, hogy a kereskedő fogalmát mindinkább kiterjesztették; a csődtörvény alá azontúl is egyedül commergants, a traders, akoopmanner, a negociantes és comerciantes tartoztak ugyan, de ezek fogalma nem maradt azon szük határok közt, melyek közé azt a középkori felfogás helyezte; és az 1869-iki angol csődtörvény (Act to consolidate and amend the law of bankruptcy) habár egységes egészet képez, a traders és a közönséges deptors közt kénytelen volt a kellő különbséget megtenni. Mindez kétségtelenül arra mutat, hogy a szóban levő törvények rendszere, habár annak történeti jogosultságát kétségbe vonni nem lehet, a kereskedés határainak bizonytalansága mellett fenn nem tartható, s hogy a törvényhozás egyedül és kizárólag a kereskedelmi csőd szabályozására nem szoritkozhatik. A porosz csődtörvény, habár szemben a most érintett törvényekkel lényeges eltérést mutat, a mennyiben nem egyedül a kereskedők csődjeire szorítkozik, — mindamellett az egyoldalúságtól mentnek azért nem tekinthető, mert a közönséges csődöt csak mint kivételt tárgyalja a kereskedelmi csőd mellett, minek az lőn természetes következménye, hogy általános intézkedései, melyeket az 1—112. §§-ban megállapít, habár a csőd mindkét nemére egyenlően alkalmazandók, lényegileg mégis a kereskedelmi csőd igényeire való tekintettel lettek rendezve. A porosz csőd tehát, mig egyrészről sikerrel tér el az angol, franczia és olasz csődtörvények egyoldalú rendszerétől, másrészről általános intézkedéseiben mégis egyoldalú maradt; mert oly határozatokat állapit j meg a csőd mindkét nemére, melyek helyesen i csak a kereskedelmi csődre nyerhetnek alkal- j mazást. Az uj német javaslat, ép ugy mint a | bajor perrendtartás, egy lépéssel tovább megy, j a mennyiben kereskedők és nem kereskedőkre j nézve egységes, tehát közös szabályokat álla- i pit meg, a nélkül azonban, hogy a kereske- ! delmi és a közönséges csőd közt kétségtelenül | létező különbséget teljesen ignorálhatná; mi már magában véve elegendő arra, hogy e rend- j szer tarthatlanságát igazolja. Tagadhatlan ugyan, hogy a forgalom növekedő fejlődésével mind nehezebb lesz a kereskedés és ipar közt a kellő határvonalt megállapítani; tagadhatlan továbbá, hogy az ujabb kereskedelmi törvények a kereskedő fogalmát olyannyira kiterjesztették, mikép e fogalom alá, a kézműipar kivételével, a javak mindennemű forgatása vonható, — mindamellett még mindig fennáll és fennállani fog ama fontos különbség, mely a kereskedők és azok jogviszonyai közt létezik, kikre a kereskedői fogalom semmi esetben ki nem terjeszthető, kikre tehát a kereskedelmi csőd összes szabványait, indokolatlan erőszak nélkül, alkalma/ni soha sem lehetend. Már maga azon körülmény, hogy a csődnyitás esetei kereskedőknél egészen sajátszeiü momentumok szerint állapitandók meg, oly intézkedéseket tesz szükségessé, melyek nemkereskedőkre semmikép nem illenek. A kereskedőnél a fizetések megszüntetése, az általános felfogás szerint, egyenlő a nemkereskedő fizetési tehetlenségével; mert ha a kereskedő fizetéseit megszünteti, joggal tehető fel, hogy ez lényegileg azon okokból töitént, melyek miatt a nemkereskedő elien rendszerint csőd nyittatik. A hitel, a kereskedelmi forgalom eme nélkülözhetlen feltétele, lényegileg a kötelezettségek pontos teljesitésén alapszik; arra számítanak a kereskedelmi forgalom alanyai, s arra támaszkodva rendezik be saját kötelezettségeik teljesítését. Ez magyarázza meg azt, hogy a kereskedelmi forgalom miért tulajdonit és tulajdonított mindig különös fontosságot a fizetések megszüntetésének, s hogy miért tekinti azt a fizetési tehetlenséggel egyenlőnek. E körülmény, mig egyrészről a csődnyitás eseteinek eltérő berendezését teszi szükségessé, másrészről azt követeli, hogy a törvényhozás a csőd szabályozásánál, annak mikénti befejezésénél a kereskedőkre nézve oly intézkedéseket állapítson meg, melyek a kereskedelmi forgalom sajátszerű természetének megfelelnek s ép azért a nemkereskedőkre teljes mértékben alkalmazást nem nyerhetnek. E tekintetben — mellőzve a részletezést — legyen elég azon körülményre utalni, hogy a kényszeregyezség, mely a kereskedelmi csőd megszüntetésének egy minden kétségen felül alkalmas módját képezi, nemkereskedőkre kiterjeszthető nem volna. Mindezen okok nem követelik ugyan, hogy a kereskedők csődjei külön törvény által szabályoztassanak; mert a fizetési tehetlenségből eredő viszonyok nagy része oly természetű, hogy igen helyesen rendezhetők közös szabályok által, s a törvényhozás teljesen eleget tesz feladatának, ha tekintettel van a fenntebb érintett kivételekre; s mert e kivételek a kereskedőkre nézve szükségesek, misem természetesebb, mint az, hogy a szabályt a közönséges, nem a kereskedelmi csődnek kell képezni. Miért is legczélszerübbnek látszik e tekintetben azon rendszert elfogadni, melyet az osztrák csődtörvény követ, s mely elég módot nyújt arra, hogy a fizetési tehetlenségből eredő jogviszonyok szabályozásánál a kereskedők és nem kereskedők közt fennforgó lényeges különbség minden irányban kellő figyelembe vétessék. Dr. Apáthy István. [Vége köv.] Könyvészet. Gneist legújabb munkájaabünvádi elj ár ásról. (Vier Fragen zar deutschen Strafprozessordnung mit einem Schlussivort über die Schöffengerichte von Rudolf Gneist. Berlin. 1874. Springer kiadása.) II. Utóbbi számunkban szóltunk a könyv általános részéről. Áttérünk már most a vádemelés szervezésének kérdésére, mely a szerző által felvetett négy kérdés elsejét képezi. A bűnvádi üldözés lényegileg rendőri functió. Az angol jogászok ezen nem kételkednek, a francziák pedig az államügyészséget szintén a „police judiciaire" rendszerébe osztják. Angolországban a rendőrség ezen része a középkor óta általános kötelezettség gyanánt kezeltetett: mint a polgárnak kötelessége a letartóztatásra, a feljelentésre és a bűnvádi üldözésre. A folyó ügyek azonban már rég a „constable" által vezettetnek. A kerületi gyűlések és a „grand jury"-k a rconstable"-ok feljelentéseit elfogadják, megvizsgálják a vádlevelek tervezeteit és hivatalból emelik a vádat. A főtárgyalás számára a vizsgálóbíró valamelyik főtanut a vádlói teendők teljesítésére kényszerítheti, aki aztán a király nevében mint korona-ügyész (prosecutor) az ügyész teendőit I végzi. Rendesen ügyvéd szokott megbízatni a | dologgal. Ezen rendszerben tehát az ügyvéd | viszi az államügyészség teendőit és csak pótlólag áll fenn a főállamügyészség az „atorney ge-i neral"és a „solicitor generál" alakjában, kik í mint jogi tanácsadók minden miniszteri kor[ mányzatnak rendelkezésére állanak. Ezen ntóbbi rendszer Francziaországban l szabályul van elfogadva. Több mint ezer sze-J mélyből álló jogképzett hivatalnoki testület áll j itt a minisztereknek rendelkezésére. Németországban ugy az egyik mint a máj sik rendszer előzményei hiányzanak; a bíróság j van megbízva azon teendők nagy részével, melyek Francziaországban a közvádló, Angolországban a „constable" hatáskörébe tartoznak. Minden alkotmányos miniszteri kormányzat bizonyos tekintetben függ a politikai pártoktól, tehát minden alkotmányos minisztérium pártkormányt képez. Absolute pártatlan kormány alkotmányos országban csakis oly minisztérium lehet, melynek nincsenek elvei, j mely azonban annak következtében uj törvéj nyéket és intézkedéseket alig hozhat létre. Az j államhatalom pártatlansága más helyen j keresendő. Legyen a minisztérium con3ervativ ; vagy liberális, az alkotmány és a törj véjny kjezelése ugyanaz tartozik maradni. Az alkotmáuyos kormányzás jogi és I erkölcsi lehetősége azon feltevésen nyugszik, | hogy minden alattvaló ugyanazon jogi oltal-