Magyar Themis, 1874 (4. évfolyam, 1-56. szám)

1874 / 16. szám - Némi észrevétel a fizetési meghagyásokra vonatkozó törvényjavaslat felett - Az ötödik magyarjogászgyülés indtványai. Folytatás

- 124 — kitörő éljenzéssel fogadta. — A tárgyalás mene­t' , 01 hiteles adatokkal nem birunk és csak annyit tudunk róla, amit a napi lapokból ki­vehettünk; de már innen is nyertünk annyi tájékozást, hogy nem csatlakozhatunk feltétlenül némely jogászkörökben felmerült azon nézet­hez, miszerint a bíráknak meg kellett volna engedniök a czikk alapjául szolgált tények bi- ^ zonyitását. A sajtótörvény 24. §-a megengedi f, ugyan a megbecstelenítő, gyalázó, sértő áilitások bizonyítását, ha valaki mint tisztvi­selő vagy közmegbizott cselekedett és a fel­hozott ténye e korbeli eljárására vonatkoz­nak", de ennek ellenében áll az, hogy itt nem egyes tisztviselők léptek fel mint vádlók, hanem fellépett a megye közönsége, tehát a sajtótörvény 10. § a alapján mint a törvény által alkotott hatóság. Ez ellen pedig a tör­vény szoros magyaráz? ta mellett nem lehel megengedni a tények bizonyítását,mert a 24. §.-ban csak tisztviselőkről, nem pedig hat ó sá- j g o król van szó, mely két fogalmat a 10. és I ll.§§.-ban elkülönítve látjuk. A bíróság ezen (el­fogása mellett szól még némileg az is, hogy az ] 1868. febr. 22-én kelt miniszteri rendelet meg­hagyja a vizsgálóbiráknak, hogy „ha a vádlott a sértő állitások bebizonyítására akarna vállal kozni,a vizsgálóbíró azt a 10. §.-ban érintett ható­ságok és testitletek ellenébenmeg nem engedheti és az erre vonatkozó adatokat sem el nem fogadhatja, sem azokat hivatalból meg nem szerezheti". Megjegyzendő továbbá, hogy ha a bíróság megengedte volna a bizonyítást, ak­kor az kétségkívül az egyes tisztviselők ellen irányult volna kik mint ilyenek nem is léptek fel vádlókként. Tehát a biróság sokkal messzebb ment volna a tárgyalással, mint a mennyire a vád menni akart. Ez pedig ellenkezik a vád­lási elvvel és ellenkezik a sajtótörvénynyel is, melynek 19. §-a megszabja, hogy a hatóság nevében ennek határozata folytán a közvádló indítja meg a keresetet, a 20. §. pedig meg­mondja, hogy egyéb esetekben ( tehát akkor is ha tisztviselő panaszol) a kereset csak az ille­tőnek panaszára indittathatik meg.*) Annyi tehát a fennebbiekből bizonyosnak látszik, hogy a biróság nem épen alaptalanul tagadta meg ezen esetben a tények bizonyítását. — De ha a biróság eljárásának helyessége vagy helytelen­sége pro et contra vitatható is, úgy hiszszük' hogy az esküdtek magatartása ezúttal semmi" esetre sem lehet megrovás tárgya. Mai lapunk fenebbi czikke kifejti, mily kényszerhelyzet­ben vannak rendesen az esküdtek sajtó­törvényünk hiányos szövegezése miatt. Az es­küdtekhez a jelen esetben a törvény világos értelme szerint csakis azon kérdést lehetett intézni, váljon foglaltatik-e az incriminált czikkben rágalom.* Már pedig a rágalom alatt úgy a jogász, mint laicus büntetésre méltó vagy erkölcstelen cselekménynyel való hamis vádolást ért. De hogyan győződhettek meg az esküdtek arról, hogy az ily cselek­vénynyel való vádolás hamis? Csakis azon úton, ha a bizonyítás szabadsága megadatván, vádlott ily tényeket nem lett volna képes producálni. Ámde a tények bebizonyítása nem engedtetett meg, tehát az esküdtek nem is tudhatták, hogy forog-e fenn rágalom vagy nem. Minthogy pedig ők a törvény magya­rázatába nem bocsátkozhatnak, hanem a feltett kérdésre egyedül igen-nel vagy nem-mel kell felelniök : nagyon természetes, hogy a bűnügyi praxis azon közérvényü elvét vették zsinór­mértékül, hogy kétes esetekben mindig a vád­lottra nézve enyhébb felfogás követendő s a feltett kérdésre nem-mel feleltek. — S most, miután megmondtuk^ hogy kik nem követ ték el a hibát, megmondjuk azt is, hogy ki a hibás a dologban. Hibázott nézetünk sze­rint a ny'tramegyei tisztikar, mely a megyére hizta a vád emelését, a helyett hogy mint egyes tisztviselők, kik hivatalos cselekvényei­ért felelősek, együttesen mep.inditottán volna *) Az 1867. october l én kelt igazságügymi­niszteri rendelet pedig magyarázókig kifejti, hogy „a 12. §. eseteiben (tisztviselő panasza) a sértett fél a közvádló közbenjárásával élhet, azonban joga van­öns^emélyében vagy világosan meghatalmazott képvi­selője által magán vádlóul fellépni." a vádat. E/.en esetben megengedtetett volna ; a vádlottnak a bizonyítás. Ha aztán ennek alapján felmentő verdictet hoztak volna az I esküdtek, akkor igenis indokolt lett volna a | tisztikar testületi lomondása, melyről a napi | lapok irtak, — a dolog mai állása mellett azon- | ban a lemondás nem látszik indokoltnak. Némi észrevétel a fizetési meghagyásokra vonatkozó törvényjavaslat felett. A fizetési meghagyásokról készült s már a törvényhozás elé terjesztett javaslatot, mely az olcsó és gyors igazságszolgáltatást előse­gíteni, s a járásbíróságoknak a perek körüli sok teendőit megkönnyíteni igyekszik, lénye­gében s általában üdvözölnünk kell, s hogy az mielőbb törvénynyé váljék óhajtjuk, és nehezen várjuk. Vannak azonban ezen igen üdvös ja­vaslatnak egyes kivételes intézkedései, melyek a czélszerüség szempontjából módósitáson me­hetnének keresztül, vagy épen ki is hagyat­hatnának. A javaslat ugyanis a váltón alapuló kö­vetelésekre, a megbagyási eljárást nem kí­vánja alkalmazni. És hogy miért nem V alig indokolható. Mert ha a váltó értéke 300 fo­rintot meg nem halad, s alaki tekintetben is törvényes kifogás alá nem esik, — nincs ok reá, hogy a váltói követelés megfoszt: ssék a megbagyási eljárás előnyétől; váltói követelés sommás peruton eddig is érvényesíthető volt, az elévült váltó pedig az 1840: XV. t. cz. I. 209. §-a szerint különben is köztörvényi tekin­tet alá esik. A javaslat ezen kivételes intéz­kedése tehát nem látszik eléggé okadatoltnak. A javaslat szerint fizetési meghagyás nem adható ki oly adós ellen sem, kinek ren­des lakhelye vagy állandó szállása, nem a megkeresett járásbíróság területén van. Ezen intézkedés eltér a törv. rendt. 52. §-a szellemétől, mely megengedi, hogy a hi­| telező bármely polgári biróság előtt perelje be adósait, ha az szerződésileg kiköttetett. S te­kintve, hogy a törvénynek ezen intézkedése a felek kárára és hátrányára nem szolgál, sőt a hitelezőkre nézve előnyös is, mert nem köte­lesek a tőlök távollakó adósaik bíróságához folyamodni, nincs szükség reá, hogy a hitelező kényszeríttessék a fizetési meghagyás kiadását minden esetben adósa birájától kérelmezni. Mert miután a javaslat megengedi, hogy az adós a fizetési meghagyásnak mindaddig el­lene mondhasson, mig a hitelező a végrehaj­tást nem kérelmezi, az adósnak lehető ellen­mondása megtételére elegendő ideje vau, ha bármily távol lakik is, a fizetési meghagyást kiadó járásbíróság székhelyétől. Minthogy te­hát jogsérelem nem követtetik el az által, ha a megkeresett járásbíróság hatósága területén kívül lakó adós ellen adja is ki a fizetési meghagyást, nincs alapos ok reá, hogy a meg­hagyás kiadása iránt bírói illetőségtől! eltérés­nek no lehessen helye még akkor sem, ha a szabadon választható bírósági ut, a felek által szerződésileg kiküttetett. Nincs okadatolva a javaslatnak azon pontja sem, hogy a gyámság vagy gondnok­ság alatt álló adósok ellen miért ne lehessen fizetési meghagyást kiadni ? Az örökösök az örökhagyó adósságaiért örökségök erejéig min­dég felelősök. S miután a kiskorú vagy egyéb­ként gondnokság alatt levő örököseket, a tör­vény előtt gyámjaik vagy gondnokaik mindég képviselhetik, helyettük fizetéseket tehetnek, a sérelmes bírói határozatok ellen jogorvoslatot használhatnak, a fizetési meghagyás kiadásá­nak ezen megszorítása inkább árt mint hasz­nál a gyámság vagy gondnokság alatt állók érdekeinek, mert a hitelező, ha azok ellen fize­tési meghagyás utján könnyű szerrel és kevés költséggel nem érvényesítheti követelését, kény­telen leend azokat költséges perrel is megtá­madni. A nem önjogu személyek pedig terhes szerződést csak gyámhatósági jóváhagyás mel­lett köthetvén, az a nélkül általuk aláírt adós­levelek érvénytelenek, a gyámhatóságilag meg­erősített adóssági okmányra alapított fizetési meghagyás pedig, a gyámság vagy gondok­ság alattiak hátrányára nam lehet, mert az adósnak, ha van miből, ugy is fizetni kell, l,a mindjárt kiskorú legyen is az. Épen igy áll a dolog a községek, közin­tézetek, testületek, társulatok, közalapítványok és a kincstárral szemben is, kik képviselet nélkül nem állván, ha magukat képviselőik, adósságok megfizetésére a társulatok vagy tes­tületek nevében és érdekében lekötelezik, a hitele­zők a törvényhozástól méltán megvárhatják, hogy követeléseik érvényesítése mAdjára nézve adó saik ellen, ha azok erkölcsi személyek volná­nak is, a törvény kivételt ne tegyen. Nem tudom értelmét venni annak sem hogy a javaslat szerint miért kelljen a hkele­zőnek az ellenmondástól 3 hó alatt pert indí­tani, hogy a meghagyás joghatályát el ne ve­szítse V Mert azt hiszem/ hogy a javaslatban jelzett ellenmondás, az 1840: XV. t. cz. II. r. 70 §• és a polg. törv. rendt. 327. és 343. §§­nál fogva engedett kifogásokat helyettesítené. És ha a fizetési meghagyás ellen, ellenmondás vagy kifogás adatik be, az arra kitűzendő tár­gyaláson minden vitá.i kérdések tisztáztathatná­nak a nélkül, hogy szükség lenne reá, misze­rint a hitelező követelése iránt pert indítson. Ha pedig csakugyan kényszerülve leend pert indítani, mint azt a javaslat követeli, ak­kor azon intézkedés a most is nehézkes me­netű sommás perek útját nemcsak nem rövi­díti, de nehezeteni fogja, és a fizetési megha­gyásnak valódi czélja, hogy t. i. a hitelező a mennyiben törvényei akadályok fenn nem fo­rognak, követeléséhez minél hamarább, és mi­nél kevesebb költségeskedéssel hozzá juthas­son, nem leend elérve. Ezen nehézségek eloszlatása és megszün­tetése mindenesetre csak a törvény előnyére s/.olgálnának, miért is azok felemlítését czél­szerünek és indokoltnak láttam. Csanády István, kir. aljárásbiró. ^Az ötödik magyarjogászgyüles indítványai. y! Vélemény és indítvány a magyar jogászgyűlés állandó bizottsága által kitűzött következő kérdés felett: „A hivatalnokok és ae azokat alkalmazok vagyon­jogi felelőssége amazok hivatalos eljárása által okozott károkért miképen szabályoztassék?" Dr. Weinmann Fülöp kir. táblai pótbiró úrtól Bu­dapesten. (Folytatás.) Sundheim volt az első, ki 1827. évben „Über Schadenstiftung durch Staatsbeamtc und der Haftverbindlichkeit des Staates dafür" czimü müvében e tant ezen alapra fektette; ezt követte dr. Píeiffer W. B., ki „Praetische Ausfübrungen aus allén Gebieten der Rechts­wissenschaft" czimü művének II. kötetében megjelent rVon den nothwendigen Einschriin­kungen der Verantworllichkeit des Staates für widerechtliehe Handluugen der Statsbehörden " czimzett értekezésében ezen elméletet még job­ban kifejtette; mig végre Zacharia hires göt­tingai tanár és államtanácsos a .,Zeitshrift für die gesammte Staatswissenschaft" 1863 év fo lyamának 582—652 lapon olvasható ,,Über die Haftungsverbindlichkeit des Staates aus rechtswidrigen Handlungen und Unteilassun­gen seiner Beamten" czimü értekezésében e tant tudományos rendszerbe foglalta és meg­állapította. Feleslegesnek tartom, miután mai napság alig fog már akadni, ki a szóban levő felelős­séget magánjogi alapra fogja visszavezetni akarni, bővebben mind azon theoriákat kifej­tani, melyek az előbbi időkben ezen alapon felhozattak; cíak röviden kívánom megje­gyezni, hogy különösen három theória volt az, mely ez irányban uralgott. Az egyik a hivatal­nok és a közhatalom között a hivataloskodásra nézve meghatalmazási szerződést látott fenn­forgónak, és a mandátum szabályai szerint kivánta a közhatalmat a hivatalnok hivatalos­kodásáért felelőssé tenni ; itt már a kiindulási pont helytelen, mert hiszem, hogy a közszol­gálat jogi természetének helyes felösmeréséve

Next

/
Thumbnails
Contents