Themis, 1871 (2. évfolyam, 1-43. szám)

1871 / 42. szám - Megjegyzések a telekkönyvi jogesethez - A második magyar jogászgyülés üléseiből [2. r.]

— 473 Miután továbbá beigazoltam: hogy a mostani „statusquo" íentavtása czélszerübb, a rögtönös újításnál; Véleményem odaterjed: „Mondja ki a jogászgyülés, hogy: bár a törvényes öröklési rend mielébbi végleges szabályozását óhajtja ugyan, de — a szőnyegen lévő tárgy rendkívüli horderejénél fogva, ez alkalommal még nem bocsátkozhatik e kérdés elvi megoldásának tárgyalásába. Ugyanazért ez okból, valamint a küszöbön lévő codificatióra való tekintetből is, nem látja helyesnek azt sem: hogy ezen kérdést most rögtön, novellariter oldja meg a törvényhozás." Most előadott indítványomat a t. gyűlés becses figyelmébe újólag ajánlom. (Helyes, helyes. Szavazzunk.) Dr. Apáthy István egyetemi tanár urnák a IV. szakosztályban tartott előadói jelentése Lehmann Róbert ügyvéd urnák az eskü általi bizonyíték kiküszöbölése iránt beadott inditványa felett. Tisztelt Szakosztály! Lehmann Róbert ur a következő indítványt terjesztette a magyar jogászgyülés elé: a magyar jogászgyülés jelentse ki, miszerint kívánatosnak tartja, hogy az eskü a polgári — ugy a fenyítő törvényszéki — eljárásban mellőztessék, és az igazság bemondása a polgári becsület kezességén bizonyittassék. Ezen indítvány előadásával az állandó bizottság részéről megbízatván, annak megemlítése mellett, hogy az indítványra beérkezett vélemény ugyanazon eredményre jut, melyet indítványként előterjeszteni szerencsém leend, a reám ruházott előadói tisztnek megfelelőleg, következőkbe van szerencsém foglalni előterjesztésemet. Alig van kérdés, mely theologok, philosophok és jogtudósok közt annyi vitára adott volna alkalmat, mint az eskü s annak megengedhetősége. E vitában, mely teljesen befejezettnek máig sem tekinthető, leginkább két árnyalattal találkozunk. Némelyek szerint, kik közé Kant és követői tartoznak, az eskü babonán alapszik, s a lelkiismereten elkövetett jogtalan erőszakként jelentkezik, tehát teljesen mellőzendő; mások ellenben az esküt átalában nem vetik el ugyan, hanem a vallásos esküt a polgári, vagy morális esküvel kívánják helyettesíteni. Az előttünk fekvő indítvány közelebbről megtekintve alig tekinthető egyébnek, mint teleletnek a fentebb érintett kérdésekre; e szempontból tekintve ez indítványt, az kétségtelenül megérdemli, hogy a magyar jogászgyülés annak megoldásával foglalkozik. Én részemről előadói tisztemnek legjobban vélek megfelelhetni, ha az indítványt figyelemmel az eskü történelmi fejlődésére, a tapasztalás útmutatása, s a tételes törvények kellő méltánylásával terjesztem a tisztelt szakosztály elé. Az esKü, mely az eddig általánosan elfogadott definitio szerint ünnepélyes nyilatkozat, ünnepélyes bizonylás, hivatkozással az istenre, mint az igazság tanujára, különféle nemzeteknél minden időben használtatott, s azt a kereszténység sajátjának tekinteni nem lehet; mindenütt azonban, hol az esküre találunk, az a nép vallásos felfogásával állott összefüggésben, s jelentőséggel csak mint vallásos actus birt, melynél mindig egy felsőbb lényre történt hivatkozás. E mellett azonban az eskü, mint symbolicus cselekvény is jelentkezik, mely által az esküvő belső gondolatának ád kifejezést s melynél a különféle esküformák bírnak különös fontossággal. Ezeknél nemcsak a régibb időben, hanem je'enleg is némely népeknél az alapeszme az execratio, az istenség nemcsak mint az igazság tanuja, hanem mint a valótlanság megboszulója hivatik fel, mit a különféle eskü-formák s chinaiaknál divatozó azon szokás igazol, melynél fogva az esküvő, ünnepélyes szavak elmondása mellett, porcellánt tör össze. De tekintsünk kissé végig a történelmen. Az ó-korban már Homér tesz többször említést az esküről és Nesiodus theogoniaja szerint H o rc o s az őséj fia megbünteti azokat, kik hamisan esküsznek. Az eskü szigorúbb és kevésbé szigorú nemeinél, melyek az ókorban előfordulnak, a tett nyilatkozat megerősítéséül ünnepélyes hivatkozás történt egy magasabb hatalomra, s az istenek haragja, kik a hamis eskü által megsértetnek, volt egyedül majd nem irányadó az eskü felfogásainál. Plató és Cicero már tisztább felfogással bírtak az esküről; az utóbbi az esküt mint affirmatio religiosat tekinti, elvetve az execratiot, non eim ad iram Deorum quae nulla est. sed ad justitiam et fidem pertinet. De ott': III. 29. A zsidóknál az eskü sokszor és különféle ünnepélyes alakban fordul elő. Az ó-testamentomban divatozott felfogás szerint az eskü istentiszteleti bizonylás, mely által Izrael egyedüli és igaz istenére, mint az igazság tanujára, az igazság feltalálásának segítőjére és igaz bíróra történik hivatkozás. A kereszténység első idejében az eskü megengedhetősége iránt igen szétágaztak a vélemények, mire Kristus következő szavai szolgáltattak alkalmat: én pedig azt mondom nektek, hogy semmikép se esküdjetek; se az égre, mert az az istennek királyszéke; se a földre, mert az az ő lábainak zsámolya; se Jeruzsálemre, mert nagy királynak városa; se a te fejedre ne esküdjél, mert nem teremthetsz egy fehér, vagy fekete hajszálat; hanem a ti beszédetek legyen-ugy ugy, nem nem; ennek felette valami esik a gonosztól vagyon. Máté evang. 5. r. 34—37 v. Míg némelyek e szavakban az eskü teljes eltiltását látták, mások azokat csak az esküvel való visszaélés elleni intésnek tekintették; voltak még egyrészről kik a szóbanlevő tilalmat csak az eskü bizonyos nemeire terjesztették ki, másrészről pedig kik azon véleményt pártolták, melyszerint Krisztus csak az oly esküt tilalmazta, melynél nem az istenre, hanem teremtményekre történt hivatkozás. Messze vinne czélunktól, ha annak bírálatába bocsátkoznám, hogy az érintett vélemények közül melyik helyes, melyik tekinthető Krisztus szavai helyes értelmezésének , ugyanazért elégnek tartom azon megjegyzésre szorítkozni, miszerint a többször érintett szavaknak tulajdonitható kétségtelenül, hogy a kereszténység első századaiban az eskü általában megengedhetőnek nem tartatott, s hogy az ötödik század óta azon nézet emelkedett érvényre,mely szerint Kristus szavai egyedül az esküvel való visszaélés elleni tilalomnak tekinthetők. E nézet alapján, mely a synodusokban, továbbá Szent Ágostonnak Pelagius elleni polemijában határozottan érvényre emeltetett, képződött azon felfogás, mely később az eskü tekintetében átalánosan divatozott. A most érintett felfogás lényeges változást szenvedett, midőn Kant és követői az eskü megengedhetőséget újra megtámadták. Kant csak alkalmilag szól ugyan az esküről, de e részbeni felfogása belső összefüggésben áll tana egész épületével s azért különös figyelmet érdemel. Kant jogtanában az esküt babonán s nem lelkiismeretességen alapuló kényszernek tekinti a bíróság előtti vallomásra; a „Religion innerhalb der Grenze der blossen Vernunft" czimü munkájában pedig Kristus szavait feltétlenül kötelezőknek tartja s határozottan az eskü ellen nyilatkozik; szerinte az eskünél az ember bizonyos forma által kényszeríttetik az igazság elmondására az által, hogy maga ellen az isteni büntetést hivja fel, mintha tőle függne az örökké való ítélőszéke előtt számot adni, vagy nem. Kant felfogása több oldalról és tüzetesen lett megczáfolva; én részemről elégnek tartom e tekintetben csak néhány rövid megjegyzésre szorítkozni. Ha Kant az esküt kényszer eszköznek tekinti, nyilván téved, miután a hatóság nem kényszeríti az esküvöt arra, hogy istenben higyjen; az állam felteszi ugyan minden polgárról hogy bizonyos vallást követ s e feltét alatt bizonyos jogokban részesiti azokat, azonban minden állampolgárnak jogában áll, az esküt magától elhárítani, habár e miatt a polgári peres eljárásban .bizonyos joghátrányokat szenved, melyek azonban egyedül a bizonyítási eljárás szükséges folyományaként jelentkeznek. A mi a vallási szempontot illeti, e részben Kant abban téved; hogy az esküvel az execratio eszméjét összefoglalja, a kereszténység elveivel nyilván ellenkezik. A kereszténység felfogása szerint az eskü ünnepélyes bizonylás hivatkozással az istenre, de nem önelátkozás a hamisesküvés esetére. E rövid történeti visszapillantás után áttérhetünk a nevezetesebb törvényhozások intézményeire, s a sort valamint e^véb magánjogi kérdéseknél ugy itt is legczélszerubben a classicus római joggal kezdhetjük. A formuláris per idejében használatban volt a jusjurandum voluntarium — főeskü, Schiedseid — mely bíróságon kívüli compromissum által állapíttatott meg. A felek az eskü letételétől tévén függővé a peres kérdés eldöntését, az eskületétel mintegy teljesítése volt az egyességi feltételnek, s ily értelemben jogi védelemben részesült. Kapcsolatban a jusjurandum voluntariummal fejlődött ki a legis actioban per condictionem a jusjurandum necessarium, vagy jusjurandum in jure delatum, mely idő folytával mind inkább általánossá vált. A praetor nem csak azt engedte meg, hogy ami azelőtt bíróságon kívül történt, in jure is megtörténhessék hogy t. i. a felek a per kimenetelét egyedül az eskütől tegyek függővé, hanem az esküt kényszerrel is sanctionalta. Ezen ügydöntő eskünek, mely következményeiben a transactio természetével birt, közelebbről megtekintve nem volt egyéb czélja, mint a judicium s a tulajdonképeni ügyállás vizsgálásának megkímélése. Hogy az eskü ily alakban akár az egész peres ügy, akár egyes vitáspontok eldöntésére in juditio is használtatott, kétséget nem szenved, habár e részben minden irányban kielégítő tudósítással nem bírunk. Tény, hogy miután a felek az esküt használták, azt mint ügy eldöntési módját a biró is felkarolta s a judiciumban habár lassan, de még is szokássá vált, hogy a biró mint az eldöntés végső eszközét az esküt követelte a felek eeyikétó'l, vagy másikától. Az ordo judiciorum megszüntetésével az eskü érintett nemein lényeges változás nem történt; a jusjurandum voluntarium változatlan maradt s ugyanazt lehet a jusjurandum necessarium és judiciale tekintetében is elmondani. Azonban az eskü érintett két neme közt levő belső hasonlatosságnál fogva idő folytával a felek által megállapított, s a biró által odaítélt eskü azon mértékben olvadt egygyé, a mint az ügydöntő eskü a i hivatalnok — bírák előtti perlekedés természeté! nek megfelelőleg a birói vezetés alá helyeztetett. I Erre mutat különösen azon körülmény, hogy az | ügydöntő eskü később sem tette feleslegessé az ' ítéletet, az ügyet nem a felek akarata döntötte el, j mert az eskü az ítéletnek egyedül formális alaI pot szolgáltatott. Az eskü használatát a római jogban Savigny j szokott élességével és tiszta felfogásaival igen I találóan jellemzi. Savigny szerint a jusjurandum , delatum, mely leginkább előfordult, az ítélet surI rogatuma volt, s a bíróság előtti beismeréssel, vagy barátságos egyességgel egyenlő vonalban | áll: a juramentum judiciale ellenben, melyet a • biró itélt oda a feleknek, tisztán bizonyítási eszköz volt. Egy különös nemét az eskünek képezi a római jogban a jusjurandum in litem, vagyis a becslő eskü, mely felperesnek bizonyos feltételek mellett valamely dolog pénzértékének, vagy az egyébkénti érdeknek megállapítása végett cum, vagy sine taxatione judicis Ítéltetett meg. Az alapeszme, mely a rómaiakat az eskü megállapítása körül vezérelte, abban állott, hogy az eskü által az igazság fictiója állapittatik meg ; a mi eskü által lett megerősítve, megtámadható nem volt, ez okból a római jog, a végrendeleti örökösök kivételével, senkinek sem engedte meg az esküt, mint hamisat, megtámadni; jusjurandi contenta religio satis Deum ultorem habét. E magasztos felfogásnak azonban semmikép sem felelt meg azon intézkedés, melynélfogva a biró a jusjurandum in litem ellenében és ennek letevése után a felperesi becsüt leszállíthatta; ezt elismerte Zeno császár, miért is 479-ben kelt rendeletével meghagyá, hogy a birói taxatió az eskü letétele előtt történjék. A középkori canonjogi doctrina az eskün lényeges változásokat tett. Nem is említve azt, hogy a cauonisták a római perjog kellő ismeretének hiányában az eskü különböző nemeit és elnevezéseit összezavarták, — az eskü belső jellegén is változásokat tettek, oly változásokat, melyek részben ugyan a germán jognézetből, legnagyobb részben azonban az eskü vallásos felfogásával párosult azon nézetből vették eredetüket, mely a felek önkéntes rendelkezési jogát kizárta, az" esküvel, mint ügydöntő eszközzel való visszaéléseket megszüntetni, s azt ép vallásos természeténél fogva lehetőleg szük korlátok közé szorítani. Az e felfogás befolyása alatt kifejlett tan a biró által odaítélt jusjurandum necessariumot, a fél által kinált jusjurandum litis decisivumot és a praeventiv esküt állapította meg. A biró által odaítélt jusjurandum necessarium azonban szemben azon elvvel : actore non probante absolvitur reus, ellenmondást involvált, ha a biró minden egyéb bizonyíték hiányában ítélte oda az esküt, ezen felül az eskü mint a félnek saját, tehát értéknélküli bizonyítéka tekintetett; ez okból az eskü érintett neme, mint probatio irreguláris jelentkezett, mely sok fontolgatás után semiplena probatio alakjában más semi-