Magyar külpolitika, 1943 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1943 / 5. szám - A nemzetiségi kérdés Magyarországon. (Harmadik közlemény)

MAGYAR KÜLPOLITIKA 3 II. törvénycikkel is, mely kizárólag a magyar nyelvet tette a törvényhozás, a hatóságok és a közoktatás nyelvévé. E helyeit az 1868-ik évi 44-ik törvénycikk csak a törvényhozás, a magasabb közigazgatás és a törvénykezés nyelvéül rendelte a magyart, de a többi nyelvnek is biztosított helyet még ezeken a területeken is. Megállapította továbbá a nemzetiségi törvény, hogy az iskolafentartók maguk határozzák meg iskoláikban a tanítás nyelvét, s kimondotta, hogy a nemzetiség nem lehet akadálya bármely hivatalra vagy méltóságra emelésnek, sőt a kormány gondoskodni köteles, hogy a nemzetiségek sorából a szükséges nyelvekben jártas egyének a közhivatalokban alkalmaztassanak. Kimondotta mindezeken felül a törvény, hogy mindenki saját anyanyelvén fordulhat a hatóságokhoz, ami akkor példátlanul méltányos intézkedés volt Kurópában. A törvény semmikép sem kívánta akadályozni az ország lakosait szabad nemzeti fejlődéMikben, s szelleme az, hogy, ha a nemzetiségeket ikarjuk nyerni, ennek nem az az útja, hogy őket mindenáron magyarosítsuk, hanem az,' hogy velük a magyar viszonyokat megkedveltessük. Sajnos, ez a megkedveltetés csak akkor lett volna lehetséges, ha a nem magyar népek öntudatos rétege legfeljebb védett kisebbségi helyzetet követelt volna, nem pedig kikerekített államterületen kizárólagos uralmat. A nemzetiségek nem azt követelték, hogy helyzetüket kisebbségvédelmi rendelkezésekkel javítsák, hanem azt, hogy az államterületet ügy alakítsák át, hogy nekik külön területük legyen, melyen állami szuverénítással rendezkedhessenek be. Nem türelmet, gondoskodást, mozgási szabadságot kívántak, hanem uralkodást. Az országból külön részeket akartak kivágni és ezek fölött sokkal kizárólagosabb etatizmussal akarlak uralkodni, mint amikép ezt Deák törvénye a magyaroknak az egész ország felett megengedte. így történt, hogy a nemzetiségi törvény kezdettől fogva meddőségre volt kárhoztatva. Megalkotásakor a magyarság állásfoglalása egyoldalú volt, a béke állandósításához a másik fél hasonló gesztusa is elengedhetetlen lett volna. A magyarok a nemzetállami fejlődés tetőpontján józan bölcsességgel korlátozták céljaikat, de nem így a nemzetiségek, melyek ragaszkodtak a külön területekhez: a tótok a felvidéki szláv területet, az oláhok Erdélyt a'karták„ a szerbek bővített szerb vajdaságot követeltek, mindegyik olyképpen, hogy azon a területen ő legyen az uralkodó nemzet. A nemzetiségi törvény — sajnos — nemcsak a nem-magyar nemzetiségeket nem elégítette ki, de a magyarság körében sem volt népszerű, mert érzelmileg a magyarság a nemzetállam teljes kiépítését kívánta és csak célszerűségből fogadta el Deák és Eötvös mérsékelt álláspontját, firthető tehát, hogy a kisebbség-védelmi irányzat, melynek törvényes alapját Deák és Eötvös Széchenyinek szellemében rakták le, nem fejlődött tovább. A nemzetiségi törvény voltaképpen sem a magyarságnak, sem a nemmagyar nemzetiségeknek nem kellett. így tehát nem is teremthetett összhangot. Az államélet felső fokain teljesen érvényesült a magyar nyelv, a helyi közigazgatásban pedig a nem magyar nyelvű állampolgárok akadálytalanul használhatták anyanyelvüket, például mindazon erdélyi politikusok, akik a világháború után Nagyromániában vezető szerephez jutottak, a kiegyezési korszakban a magyar megvegyüléseken évtizedeken keresztül anyanyelvükön gyakorolhatták ékesszólásukat. A nemzetségi törvény a nem magyar egyházak autonómiáját és ennek keretében iskolaügy; függetlenségüket adta legerősebb fegyver gyanánt a nemzetiségek kezébe, és ezt az autonómiát a magyar állani állandóan mintaszerű módon tiszteletben tartotta. A magyarság gazdaságilag sem állott útjába a nemzetiségeknek, s azok megerősödése éppen erre a korra esik. Mindezek ellenére sűrűn hangzottak a nemzetiségi panaszok, de azok nem létkérdésekre, hanem csupa közigazgatási tííszúrásokra vonatkoztak, aminők például: magyar zászlók feltűzése, román színek levétele csendőr által és hasonló külsőségek. A nemzetiségeinkkel való bánásmód tekintetében nincs is más bűnünk, mint ezek a jelentéktelen közigazgatási tűszúrások, meg talán bizonvo? soviniszta frazeológia, amely mögött a valóságban nagy űr tátongott, hiszen 1868-ban népiskoláinknak csupán 3.88-a volt állami és községi iskola, míg 95A%-& felekezeti jellegű volt, s ez az arány, mely a 6H-iki törvénytől garantált egyházi autonómia következtében annyira kedvező volt a nemzetiségekre, a magyar publicisztika minden harci zaja közepette is félszázad alatt alig 20%-kal tolódott el az állami iskolák javára. 1908-ban az iskolák 14.1 %-a volt állami, 8.4%-a községi és 75.7%-a, tehát még mindig teljes háromnegyed része felekezeti iskola. Pedig, ha tényleg magyarosítani akartunk volna, akkor a nem magyar tannyelvű felekezeti iskolákat ki kellett volna venni a nemzetiségi iskolafenntartók kezéből, nem pedig meghagyni őket nem magyar berendezésükben és tisztán illuzionista módon magyer nyelvű részleges tanítást követelni tőlük, ami; nem tudtak, de nem is akartak teljesíteni. A felekezeti iskolákban a magyar nyelvet, mint tantárgya; csak az 1879-ik évi 18-ik törvénycikk hozta be, mely egyúttal megkövetelte a nem magyar tanítóképző intézetek végzett hallgatóitól a magyar nyelv ismeretét. Ezek igazán nem erőszakos imperiálista rendelkezések, mégis ezt a törvényt előszeretettel emlegették a magyarellenes propagandisták, mint a magyar elnyomás nagy dokumentumát! A középiskolákról szól(') 1883-ik évi 30-ik törvénycikk elrendelte, hogy a nem magyar tannyelvű középiskolákban a 7-ik és 8-ik osztályban a magyar nyelv és irodalom magyar nyelven taníttassék és, hogy ebből a tárgyból az érettségi vizsgát is magyarul kell letenni. Ezt az egyáltalában nem túlzott rendelkezést is hevesen támadták a nemzetiségek. Az 1891-ik évi 15-ik törvénycikk magyar nyelvű kisdedóvodák felállítását rendelte el, s ezt a törvényt a nemzetiségek súlyos sérelemnek tekintették, pedig 1913-ig mindössze 915 állami kisdedóvót állítottunk fel. Az 1893-ik évi 26-ik törvénycikk megállapította a tanítói fizetés minimumát, ezzel mintegy ráutalva a szegényebb iskolafenntartókat, hogy kiegészítő államsegélyt kérjenek, í minek megadásához feltétel gyanánt a magyar nyelv intenzívebb tanítása volt hozzáfűzve. Á nemzetiségi izgatók által ellenünk erősen kihasznált ez a rendelkezés is csekély eredménnyel járt. mert a felekezeti tanítók választása élethossziglanra szól s így a magyarul nem tudóktól hiába követelték a magyar nyelv tanítását. Még a tiszta magyar tannyelvű állami iskolákban sem