Magyar külpolitika, 1942 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1942 / 6. szám - Kis nemzetek problémái

MAGYAR KÜLPOLITIKA A MAGYAR REVÍZIÓS LIGA HIVATALOS LAPJA XXIII. ÉVFOLYAM. 6. S Z. BUDAPEST 1942 Kis nemzetek problémái. Irta: Török Árpád. Azok a hírek, amelyek az utóbbi időben a frontok túlsó oldaláról főleg szociális tekintetben ide átjutnak, meglepőek. Azelőtt a túlsó oldalon mindig erősen hangúiyozták az ő és az európai népek nagy részének szemlélete közötti különbséget. Ma azt kell tapasztalnunk, hogy ez a különbség, ha nem is bevallottan, de a valóságban mindinkább csökken. Gazdasági, társadalmi és politikai téren egyaránt hirdették az individualizmust, amelyből alig voltak hajlandók engedményeket tenne. Bár nem mondták ki nyiltan, hogy ettől az alapszemlélettől eltávolodtak, a részletekben azonban mind közelebb és közelebb jutottak olyan társadalmi elmélet vallásához, amely már nem áll olyan távol attól az említett európai szemlélettől, amelylyel egyébként olyan határozottan szembefordultak. Ezt a helyzetet legjobban azzal a triviális közmondással lehetne jellemezni, hogy vizet prédikálnak, de bort isznak. Legalább is amit prédikálnak, azt egészséges víznek tartják, míg a másik szemléletet mint átkos bort elutasítják maguktól. És itt nemcsak a háború által szükségessé vált berendezésekre gondolunk. Ebben szükségszerűen kénytelenek voltak azokat a módszereket alkalmazni, amelyeket a tengelyhatalmak sokkal hamarabb valósítottak meg és amelyeknek nagy katonai sikereiket is köszönhetik. Odaát nagyon sok részletkérdésben azonban most véglegesen keresnek olyan megoldásokat a háború utáni időre, amelyek ideát már megvalósultak és szerves részét képezik az uralkodó társadalmi szemléletnek. Ebből a jelenségből azt kell következtetnünk, hogy a most folyó háború utáni időben a népek nagyrészt hasonló eszmék alapján fogják életüket berendezni. Bármilyen furcsa is ez, meg sem nevezhető logikátlannak annak ellenére, hogy éppen a rendszerek közötti különbség nagy mértékben hozzájárult a háború kitöréséhez. Az a hatalmas erőfeszítés, amelyet a népek a háború eredményes vitele érdekében mindkét oldalon tettek, az örökös élet halál közötti állapot, amelyben voltak és ma is vannak, szükségszerűen termel: ki olyan lelkiséget, amely legalábbis az egyoldalon küzdő emberek között a közösségnek, a lestvériességnek a tudatát fokozta. De nemcsak fokozta ezt a tudatot, hanem szükségszerűen olyan intézményeket is megvalósított, amelyekben a közösségi gondolat szabadabban kifejlődhet. Míg tehát az első világháborúban nem egy esetben hallottuk, hogy egy és más háborús intézmény csak szükséges rossz, amelyet mielőbb meg kell szüntetni, addig ma azt a benyomást nyerjük, hogy a háború követelte szociális gondozást és szociális kiegyensúlyozást azután is fenn fogják a népek tartani és vele együtt számtalan más intézményt, amelynek mind az a lényege, hogy az egyén cselekvési szabadságát, főleg gazdasági és szociális téren a közösség érdekében korlátozni kell. Ha ez a fejlődés nem fog megtorpanni, a hár ború utáni világ a ma szemben álló népeknél nagyrészt hasonló lesz. Legalább is hasonló elvek alapján fog felépülni és legfeljebb egy-egy nép rátermettségétől fog függeni, hogy ezeket az elveket milyen mertékben tudja és akarja megvalósítani. Ez a rokon fejlődés kétségtelenül biztató jelenség és reményt kelt a tekintetben, hogy a háború után a megértésnek leg dább erről az oldalról nem lesznek nagyobb akadályai. Bármilyen kecsegtető is azonban ez a jelenség, egy dologra nagyon kell vigyázni, t. i. hogy a szociális fejlődés jelszava alatt ne csempésszék be a bolsevizmus ideológiáját. Az a nagy barátság, amelyet odaát a Szovjetbirodalommal fenntartanak, ebből a szempontból is nagyon aggasztó. Tagadhatatlan, hogy ennek a nagy politikai barátságnak következményeképpen az angolszász országokban társadalmi és ideológiai téren máris szaporodnak a szovjet-orosz rendszer hívei. Már pedig, ha nem tudnának különbséget tenni a szükséges szociális fejlődés és a bolsevista ideák között, akkor a háború utáni világ mai irányától el fog térni és veszedelmesen a szovjet rendszer felé fog elhajtani. Hiú ábránd volna azonban azt hinni, hogy a szociális fejlődésnek ez a hasonló menete egymagában biztosíthatná a háború utáni világ belső és külső békéjét. Kétségtelen, hogy a majdani békés együttélésnek ez egyik feltétele. De távolról sem az egyedüli. Az első világháború után már volt alkalmunk meggyőződni arról, hogy egy varázsszóval nem lehet a világot megváltani és örök békét teremteni. Akkor a népek önrendelkezési joga volt a varázsszó és az elmúlt huszonöt év történelme bizonyítja, mennyire nem lehetett vele megváltani a világot. Az a nagy nyomorúság, amely e második háború következtében a világra szakadt, bizonyára nem következett volna be, ha az akkori politikusok nem bízták volna a világ sorsát egy jelszóra, hanem a részletproblémák alapos ismeretében igyekeztek volna megoldásokat keresni. E részletmegoldások jelentőségét nem lehc' eléggé hangoztatni. Nagyon ügyelnünk kell arra, hogy ne bízzuk magunkat újabb jelszavakra, amelyek, még ha erkölcsileg teljesen jogosultak is, mégha a világ fejlődése abban az irányban halad is, egymagukban nem fognak írt arra a sok sebre hozni, amelyet az első és ez a második világháború ütött és bizonyára még ütni fog.