Magyar külpolitika, 1942 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1942 / 4. szám - Uj kisebbségpolitikai szemlélet

2 MAGYAR KÜLPOLITIKA Uj kisebbségpolitikai szemlélet Irta: Török Árpád Komolyabb politikai irodalmunk mind gyakrabba'n követeli egy új kisdbibiségpolitikai szemlélet kialakítását, amely tekintettel van egyrészt az ország megváltozott népi struktúrájára, másrészt pedig az államegység érdekeire. Ez a követelés teljesen összhangban áll a hivatalos felfogással. Hiszen Kállay Miklós miniszterelnöki bemutatkozójában is rámutatott erre a kérdésre, kifejtvén, mennyire fontos az ifjúságot ennek az új szemléletnek megfelelően nevelni, amely biztosítékot jelent arra nézve, hogy a 'kisebbségi kérdést a társadalom is helycsen fogja kezelni. Nézzük most, miben áll ez az új kisebbségpoHtikai szemlélet. Uj szemléletre azért van szükség, mert egyrészt a társadalom a múltban nem foglalt el olyan álláspontot, amely a kérdés jelentőségének és az ország érdekeinek megfelelt, másrészt, mert a kisebbségi kérdés tárgyi alapja az ország megnagyobbodása révén alapvetően megváltozott. Ami a mult szemléletét illeti, erre nem kell részletesebben kitérnünk. Az utóbbi évek vezető államférfiai mind elismerték, hogy közvéleményünk e kérdésben nem találta meg a helyes irányt. A múltban azonban egészen mások voltak ennek a kérdésnek az előfeltételei, ezért az akkori szemlélet nem befolyásolhatta az ország sorsát olyan életbevágóan, mint a jelenben és jövőben. Változtatni természetesen akkor is kellett volna a közfelfogásom, mert nem lehet helytelen szemlélethez ragaszkodni. Ma azonban egyíben súlyos érdekek is követelik ezt a változást, amely az ország meg változott népi struktúrájával van összefüggésben. A trianoni országban a magyarság a lakosságnak kereken 92%-át tette ki, míg a mai Magyarországon az összlakosságnak csak 74%-a magyar, hhhez jön, hogy a trianoni ország legnagyobb kisebbsége a németség vol t, amely tulaj donképen C9ak a világháború után támasztott komolyabb népi igényeket. A magyarság és a német népcsoport együttélése tehát nem képezett különösebb problémát. A megnagyobbodott Magyarország új kisebbségei azonban, beleértve a németeket is, a népi életnek aránylag magas fejlettségi fokát érték el, a magyarsággal való együttélés problémája tehát egészen más síkra tolódott. Ez a probléma annál bonyolultabb, mert a visszatért kisebbségek egy része a trianoni elszakadás után saját többségi államában élt, cminek következtében népi igényei is megnövekedtek. A magyar közvéleménynek tehát egészen más szemmel kell ezeket a népcsoportokat néznie, mint nézhette a trianoni korszakban a német népcsoportot. Az új szemlélet alapvető követelménye, hogy a mai Magyarország népcsoportjaiban önálló egyéniségeket lássunk, amelyek semmi körülmények között ezen egyéniségükről lemondani nem hajlandók. Legfőbb törekvésük éppen arra irányul, hogy egyéniségüket még jobban kifejlesszék és ezért ázom határvonalakra, amelyek őket más népi egyéniségektől, tehát a magyarságtól is elválasztják, féltékenyen őrködnek. Ez politikai adottság, amellyel <a közvéleménynek és a kisebbségi politikának számolnia kell. A magyar társadalom kisebbségpolitikai szemlélete tehát csak akkor nevezhető helyesnek, ha az adott hélyzetnek mindenkor tudatában van és minden törekvését vele öisszhangba hozza. Ebből az új szemléletből szinte önként következik a szent istváni állameszme, amely a különböző népi csoportoknak a magyarsággal való szerves összefogást és a magyar államban való benső integrálását lehetővé teszi. Ugyanakkor azonban biztosítja azt is, hogy ez az állam megtartsa magyar jellegét, hogy Magyarország változatlanul magyar ország maradjon. Kisebbségi szemlélet alatt azt a nézőpontot értjük, amellyel a magyar társadalom tekint a nemzetiségek felé. Ha azonban célt akarunk érni és ebben az államban a különböző népi egyéniségek harmonikus együttélését biztosítani, arra is kell gondolni, hogy viszont a nemzetiségek a magyarságra is olyan szemmel tekintsenek, amely a harmonikus együttélést lehetővé teszi. Vagyis fontos az is, hogyan látják a nemzetiségek a magyarságot, milyen értékeket ismernek el benne és milyen vonzerőt tud az rájuk gyakorolni. Kell, hogy vonzóerőt tudjon gyakorolni, mert csak így válik lehetővé, hoigy a nemzetiségek a magyarság államvezető szerepét természetesnek és igazságosnak tartsák és hogy az bennük semmiféle visszahatást ne keltsen. Ez lesz egyben legnagyobb biztosítéka annak, hogy hazánk megtarthassa azt a jelleget, amelyet neki a magyarság egy évezredes történelme folyamain adott. Kérdés már most, milyen tulajdonságokkal lehetne ezt a vonzóerőt kifejteni és megvannak-e a magyarságban ezek a tulajdonságok? Vitathatatlanul súlyos és felelősségteljes kérdés ez. Kállay miniszterelnök egy, a „Délvidéki Magyarságában közzétett cikkében írta. hogy a magyar nép lelkében a szabadság él és ezért képes is a szabadság légkörét maga körül elterjeszteni. Ez a büszke hivatkozás a magyarság szabadságszeretetére történelmileg teljesen jogosult. Ezer éves történelme folyamán a legnagyobb erkölcsi tőkét mindig szabadságharcaival szerezte magának ez a nép. Akár Rákóczi Ferenc vívta azt, akár az lM48-as nemzedék szabadságharca a kultúrnépek tudatában mindenkor magas piedesztálra emelte a magyarságot. Ezök a harcok, még ha közvetlenül magyar nemzeti érdekekért folytak is, nagyrészt a magyarság mellé állították az itt élő nemzetiségeket is. Az a szellemi, politikai és katonai küzdelem pedig, amelyet a magyarság a mult század közepén folytatott szabadságáért, még ahhoz is hozzájárult, hogy egyes nemzetiségek, mint különösen a németség, nemcsak hűen kitartottak mellette, hanem nagyrészt, beleolvadtak a magyarságba. Magyar nemzethez tartozni szinte vallomásszámba ment a szabadság eszméje mellett. Nem voltak kevesen, akik a szabadság eszméért való lelkesedésben odáig mentek, hogy nemcsak érzésben, hanem nyelvben is igyekeztek magukat azonosítani azzal a néppel, amelynek ezer éves történelme a szabadság dicsőítése, a szabadság eszméjének megvalósításáért folyó küzdellem volt. Nem akarjuk azt állítani, hogy a dualizmus korszakában a magyar nemzetiségi politika szerencsés volt. A tör-