Magyar külpolitika, 1942 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1942 / 9. szám - Határmenti magyarok közt

MAGYAR KÜLPOLITIKA 7 amely kénytelen elviselni a sors minden tragédiáját. Történelmét ismerjük ennek a népnek, orosz, lengyel, német uralom váltakozott e területen. Érdekes az ukrán település megfigyelése a Kaukázusban. Itt a tulajdonképeni határ meghatározható ugyan, de a nyelvi határ nem, mert az ukrán parasztok élénk telepítő mozgalma a Kaukázus felé terjedt olyannyira, hogy egyes ukrán nyelvterületek egészen a Káspi tengerig húzódtak. A német csapatok által a közelmúltban megszállt vidék így Maikop-Tuapsze-től északra és a Fekete tenger partvidéke ukrán lakosságú, de természetesen sok orosz is található. Az ukránok nagy tömege felett mindig az orosz uralkodott. A kisebbik rész került Ausztria-Magyarország uralma alá. Ha ma a hadijelentésekből ismert helysé gek neveit felsoroljuk Charkov, Kurksz. Voronezs, Taganrog, Rosztov stb., mind ukránok által lakott helység, de a Kubán tartományban és a Kaukázus elővidékén is a többség ukránokból kerül ki. A Fekete-tenger vidékén is több mint egy félmillió ukrán lakik, ezek újabb települések, mert mint említettem az ukrán település rohamosan terjedt. Ha azonban tovább tekintünk Oroszország belseje felé, ahol még nem dúl a harc, ott is nagyobbszámu ukrán telepeket találunk, így mindenekelőtt a Volga folyam déli részén a Volgamenti déli kormányzóságban, hol jóval több mint félmillió ukrán ember él. Számuk már a 100-as évek előtt megtartott orosz népszámláláskor is 600.000 volt. Az 1910-es összeíráskor az egységes ukrainai területen 32 millió 700.000 ukrán lélek élt. Ehhez még hozzászámítjuk a tengerentúlra vándoroltak számát, akkor 34 és félmillió ukránról beszélhetünk. (Runyckij: Ukraina című munkája alapján Lemberg, 1914.) Azóta azonban ez a szám lényegesen megnövekedhetett. A több mint három évtized jelentős szaporulatot hozott az ukránoknak. A leigázott és elnyomott ukrán paraszt fenn tudta magát tartani és erősen terjeszkedő telepítő tevékenységet tudott mégis kifejteni. Az oroszoktól erősen elütő nemzeti egyénisége és önálló volta tartotta fenn. Mikor Oroszország a krimi tatár államot megsemmisítette, az ukránok a Fekete tenger és a Kaukázus vidékén elterülő síkságot népesítették be. A Fekete-tenger, mely ma ismét úgy mint a történelem folyamán már többízben az érdeklődés központjába került. Két nagyhatalomnak volt döntő szerepe a Fekete-tenger uralma felett és ez az orosz és a török volt. Ezenkívül még két kisebb balkáni nemzet is uralja a part egy-egy részét, úgymint Bulgária és Románia. Négy ország határolta a Fekete-tengert, de hatalmi viaskodás főként a török és az orosz közt volt. Az oroszok az idők folyamán erődökké építették ki Odesszát, Szebasztopolt és Keres városát. Sokáig tilos volt az oroszoknak hadiflottát tartani a Fekete-tengeren, Nagy Péter cár korában ugyan felépült egy annak az időnek megfelelő hadihajó, mely flottatüntetést rendezett Konstantinápolyban, de a törökök ennek dacára nem voltak hajlandók sem engedményekre, sem elismerni az orosz flotta kiépítését. Az oroszok Azov városkában akartak hadikikötőt létesíteni, de ezt a területet elvesztették és így ez a tervük hosszú időre lekerült az érdeklődésből. 1774-ben ismerték el Oroszország azon jogát, hogy hadihajókat építsen és flottát tarthasson fenn. Természetesen az orosz terv ezzel az eredménnyel még nem fejeződött be, megindult a küzdelem a tengerszorosokért. Török részről mindenkor a íegmerevebb álláspontra helyezkedtek és teljes elzárkózással válaszoltak. A Dardanella kérdés sok külpolitikai zivatart keltett, de a török álláspont győzedelmeskedett még akkor is, amikor az első világháborúban volt idő, hogy Anglia háborús érdekből elismerte a tengerszorosokra való orosz aspirációkat. Ennek a beváltására azonban nem került sor. A Dardanellák nemzetközi ellenőrzése is csak rövid ideig tartott, mert 1936 nyarán visszaállították a Dardanellák felett a törökök teljes jogát. Ma ismét felvetődik a kérdés, hová menekül az orosz flotta, ha nincs lehetősége a Dardanellákon való keresztüljutásra. Már pedig erre nincsen mód, a török álláspont világos, nem adja fel semlegességét. A Fekete-tenger ma ismét a háború, a történelem és a diplomácia érdekkörébe került. Határmenti magyarok közt. Irta: Óhegyi Vilmos. A felszabadult részeken, az új határterületeken érdekes megfigyelésekre tehetünk szert. Gyakran találkozunk ezeken a vidékeken magyarokkal, akik az érintkező nemzetiségek hatása aíatt tőlünk cltávolodóban vannak. A históriai bizonyosság, múltjuk és nevük mutatja, hogy magyarok voltak, de így és most, mai jelentkezési formájukban, már nem azok. Családi emlékeik, hagyományaik és nevük még a régi fajtához való hozzátartozásra utal nak, szokásaik és nyelvük azonban már más. Sokakban már csak emlékként él a magyarság s jelenleg a környező nemzetiséggé s a teljesen idegenné átlényegülés állapotában vannak. Amolyan átmeneti magyarok ők, a magyarságból a szomszédságba. Nagy baj, hogy egyesek között megindult már a népiségüket levetkőző folyamat is, nagy baj, hogy sokan nem ragaszkodnak már őseik ruházkodásaihoz és szokásaihoz, de a legnagyobb eltávolodás akkor van, amikor nem álmodnak már többé magyarul. Ott élnek ők a gránicok alatti szorgal mas magyar városokban és falvakban a tiszta magyar települési formahelyeken, csendes tűzhelyeik mellett és sokan közülök nem is tudják, hogy már átalakulóban vannak. Sokat a megszállás sodort el tőlünk, de bőven vannak olyanok, akik még a világháború előtti idők nemtörődömsége következtében szakadtak el tőlünk s most az eredeti államalkotó gazdának újból uralomrajutásával vissza kell téríteni őket: közös nyájba, amelyből talán az idők mostohasága, vagy a pásztor gondatlansága következtében eltévedtek. Magyarjaink a két érintkezési nyelvnek helyzeti energiái közt vergődnek s az lett úrrá rajtuk (akaratukon kívül), aki többet törődik velük s többet ad nekik. Ha le tudnám mérni ezeknek az embereknek a magyarságát, a mérce valószínűleg a mértékegység