Magyar külpolitika, 1941 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1941 / 10. szám - A három finn háború

MAGYAR KÜLPOLITIKA 7 tevékenységnek is. A kicsiny finn nép méltóan járult az egyetemes emberi és európai haladáshoz, ki tudott termelni Nobel-díjasokat és olimpiai győzőket, világhírű zenészeket és elismert közgazdászokat. Az egyéni és nemzeti becsületet miiidig előtérbe helyezte; Magyarország mellett Finnország volt az egyetlen Amerikának adós állam, amely mindvégig, a fizikai lehetőség legutolsó határáig pontosan fizette a köteles kamatokat, akkor is, amikor ez már szinte anakronizmusnak számított. Népi és egyéni jellemvonásaik és nemzeti teljesítményeik rövidesen kivívták az egész müveit világ elismerését és tiszteletét, úgy, hogy Finnországnak függetlensége kivívása óta csak barátai voltak, ellensége egy sem. Legalább is nem a kultúrnépek között. Mert az ősi, évszázados, örök ellenség, az Ázsiához áthasonult Szovjetorosz birodalom mindvégig hol burkolt, hol nyilt ellenséges érzülettel viseltetett kis északi szomszédja iránt és csak az alkalomra várt, hogy érlelődő, fenyegető terveit megvalósítsa. Amint a Szovjetunió nemzetközi szelleme és célkitűzése folyamatosan nemzeti imperializmussá változott: úgy nőtt a feszültség Moszkva és Helsinki között. Finnország jól látta és érezte a jövőt. Ez a reális, józan nép nem ringatta magát ábrándképekben, tudta, hogy egyszer, előbb vagy utóbb, eljön a nagy leszámolás órája. Ez az időpont 1939-ben, a második világháború kitörése alkalmával érkezett él. Németország leverte Lengyelországot és a nagy, nyugati hadjáratra készülődött. Minden erejét Franciaország, Belgium, Hollandia és az északi skandináv államok felé összpontosította, úgy, hogy az akkor még semleges, de Németország felé barátságos arcot mutató Szovjet alkalmasnak találta a pillanatot északi, balti tervei megvalósítására. Egyszeriben olyan követeléseket támasztott Helsinkiben, amelyek elfogadása egyértelmű lett volna a finn szabadság és önállóság halálával. Már említettük: a finnek ösztönösen józan és számítóan reális nép. De nemcsak a kereskedői kettős könyvvitelhez értenek, hanem a történelem nagy igazságaival és tényeivel is számolni tudnak. Tisztán látták, hogy ha háborúra kerül a sor, adott pillanatban semmiféle hathatós segítségre sem számíthatnak. A németek egyelőre még semmi esetre sem akarják, hogy komoly ellentétbe kerüljenek Moszkvával. Az angolok minden szövetséges kis államnak könnyedén ígérnek segítséget, majd épp oly könnyedén hagyják azokat elvérezni, anélkül, hogy tevékenyen melléjük állanának. A skandináv államok túlságosan féltik létüket és legfeljebb gazdasági támogatást nyújthatnak. A balti országok pedig máris szovjetorosz befolyás alá kerültek. A kis Dávid tehát megint egyedül áll szemben a nagy Góliáttal. De a finn nép hitt a történelmi küldetés erejében és tudott áldozatot hozni a szabadságért. Vállalta azt, ami lehetetlennek látszott és fegyverhez nyúlt jogai védelmében. 1939—40. télen folyt kétségbeesett háború, amelynek folyamán megtörtént a esoda: a szovjet gőzhenger nem tudott teljes győzelmet aratni, szörnyű vérveszteség után olyan békét kötött, amely súlyos áldozatot jelentett a finnek számára, de amelv mégsem fosztotta meg őket állami létüktől, szabadságuktól és függetlenségüktől. Az egész művelt világ nyilt rokonszenvvel, lélegzetet visszafojtva figyelte ezt az egyenlőtlen mérkőzést. Az angol és amerikai sajtó tele volt a hős finn nemzet dicséretével, — ezen túlmenő segítséget nem is igen adtak. Viszont úgy hitték, hogy a Szovjetúnió fegyvertársa lesz a Harmadik Birodalomnak, tehát Finnországban is mintegy saját szövetségesüket buzdították. Ezért volt akkor a finn szabadságharc „csodálatraméltó, hősies, jogos és igazságos" az angol és amerikai közvélemény szemében. Az 1940-ben megkötött finn-szovjetorosz béke megalapozhatta volna a jószomszédi viszonyt Moszkva és Helsinki között, de már az első hónapokban nyilvánvaló lett, hogy a Szovjetunió politikája csak az első lépést látja e békeszerződésben, amelyet további elhatározások követnek mindaddig, amíg Finnország is a bekebelezett és nyomorulttá tett balti államok sorsára jut. Megkezdődött Moszkva zsaroló hadjárata. Ujabb és ujabb követelésekkel bombázták Helsinkit olyasmiket kívántak, ami nem volt a szerződésben, sőt ami ellenkezett annak szellemével. Az Aland-szigetek katonai kiürítését, a Hangőbe vezető út megnyitását, a petsamói bányák kihasználásának jogát, korlátlan mozgási szabadságot a bolseviki ágensek számára, még a „tilos" finn területeken is, stb. 1940 óta úgy élt a finn nép, mintha állandó lidércnyomás nehezednék rá. Tudták, ismét tisztán látták, hogy közeleg az újabb leszámolás perce, előbb vagy utóbb, de megint szembekerül az előző háborúban amúgy is legyengült kis Dávid az időközben legnagyobb harcra felkészült Góliáttal. Ha ekkor is egyedül maradnak és nem lesz, aki mérkőzésükbe avatkozzék, hiába minden hit és hősiesség: a finn nép elbukik a harcban. Ilyen viszonyok, ilyen egyre élesedő feszültség közben robbant ki a német-szovjetorosz háború, amely azóta is tart. A finnek egyszerre úgy érezték, hogy a Gondviselés sietett segítségükre, már nincsenek magukra hagyatottan, hatalmas segítőtársuk akadt, aki nem elégszik meg „garanciavállalással", hanem fegyverrel a kézben áll a csatatéren. Természetes tehát, hogy megkönnyebbült örömmel és készséggel csatlakoztak ehhez az európai hadjárathoz és bár alig heverték ki az 1939/40. évi téli háború sebeit és gyötrelmeit, ismét ott harcoltak és harcolnak az élvonalban a közös ellenség letörésére. Finnország keleti határa, az úgynevezett Karéba, amely politikai szempontból évszázadok óta soha nem tartozott a szorosan vett Finnországhoz, de amelynek lakossága finn származású és még ma is, évszázados különélés, a cári Szentpétervár és a vörös Moszkva elnyomása ellenére is a finn nyelvet beszéli. Ám természetes, hogy e leigázott fajta nem juthatott el a műveltségnek és civilizációnak olyan fokára, mint ahova a finnek érkeztek. A finn csapatok a most folyó hadműveletek során elsősorban is ezen a karéliai területen tevékenykednek és a Murmanszk-vasút irányában szorítják vissza az ellenséget. E finn előretöréssel áll kapcsolatban Angliának és Amerikának legújabb és meghökkentő magatartása. Amikor 1939/1940. telén a finnek a Németországgal szemben látszólag baráti Szovjetúnió ellen küzdöttek, szabadságharcukat lelkes szavakkal méltatta és ünnepelte az angol és amerikai sajtó. Most azonban, amikor végre nem