Magyar külpolitika, 1940 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1940 / 7. szám - A dél-dobrudzsai kérdés

MAGYAR KÜLPOLITIKA 1 polyban uralkodtak, Szárdiniát spanyol helytartók kormányozták, Korzika sziget pedig a génuaiak birtokában maradt. A két sziget franciaoilasz elemekkel gazdagodott lakossága ettől kezdve jelentékeny spanyol hatás alatt élt és ennek következtében a két szigetnek karthágói, görög, római, vandál, arab jellegű népessége közösen latin, de mégis eltérő francia, olasz és spanyol befolyás hatáskörébe került. Politikai tekintetben a két sziget viszonyai mindvégig rendezetlenek maradtak. Az első elrendezés akkor történt meg, amikor a spanyol örökösödési háború véget ért és az utolsó Habsburg, III. Károly magyar király 1711ben a spanyol Habsburgok birtokáról lemondott, hogy magának a német császárságot és magyar királyságot tartsa meg. Mikor Barcelonából hazautazott és a spanyol koronát a franciáknak engedte át, Szárdinia szigetét megtartotta magának, de már 1720-ban elcserélte Szicilia szigetével, amelyet a szavójai herceg kapott meg, így történt, hogy Szicilia rövid időre a Habsburgok birtokába került, Szárdinia pedig a szavójai herceg birtokában királyság rangjára emelkedett. így történt az is, hogy Szárdinia sziget sorsa másodszor is közeli kapcsolatba került Magyarországgal. Attól kezdve azonban, hogy 1720-ban végérvényesen olasz kézbe kerül, az olasz félsziget sorsában osztozott és jellegében egészen olasszá alakult át. Nem jutott ilyen nyugodt fejlődés Korzika szigetének, amely a génuai köztársasághoz tartozott. Már a XV. század elején magát Génuát is francia csapatok szállták meg és a francia király nevében francia helytartó kormányozta. Mikor a franciák a mohácsi vész után a török szultánnal szövetkeztek, 1553-ban török segítséggel újból elfoglalták, de a génuaiak spanyol segítséggel újra visszaszerezték. Génua mögött a német császárok állottak; különösen V. Károly, aki a XVI. században és VI. Károly, aki a XVIII. században német csapatokkal segítette Génuát. A sziget nyugtalan lakossága nem volt megelégedve a génuai kormányzattal és 1736-ban korzikai királlyá kiáltott ki egy német kalandort, Neuhof Tivadar bárót, aki egy hajórakomány fegyverrel érkezett meg. A török nadrágban, vörös kaftánban és spanyol kailappal érkező királyt a kalandos természetű lakosság kitörő lelkesedéssel fogadta, de a tehetetlen génuai kormányzat csakhamar bosszút állott, mert 1737-ben a francia királyt kérte meg arra, hogy a szigeten rendet teremtsen. Amig a franciák a sziget lecsendesítésével voltak elfoglalva, 1743-ban Tivadar király angol és olasz segítséggel ismét partra szállott és csak nehezen tudták őket eltávolítani. Mivel azonban a francia csapatokat hazarendelték, a génuai uralom fenntartása is lehetetlenné vált. A nyugtalan lakosság hosszú évek óta nyilt lázadásban állott; vezére, Paoli Pasqualle, a génuaiak ellenére önállóan uralkodott a sziget fölött. Az ő idejében született Bonaparte Napóleon, Paoli titkárának fia, ki később a franciák császárává ileitt. Mikor Génuában feladták a reményt, hogy a szigetet megtarthatják, 1768-ban a köztársaság kétmillió frankért a franciáknak adta el. Paoli egy angol hajón eltávozott. A nagy forradalom alatt a szigetből önálló köztársaságot akart alakítani és az angólokat hívta segítségül. Az angolok 1749-ben meg is szállották, de Paoli korzikai ellenfele, Bonaparte Napóleon, az angolokat elűzte és a szigetet Franciaország részére hódította meg. Az ő érdeme volt az, hogy az 1815-dki szerződések Korzikát Franciaország birtokában hagyták meg. Paoili Angliában halt el és ettől kezdve idegen csapatok nem léptek korzikai területre. Bár a helyzet azóta formailag semmit sem változott, a Földközi tenger nyugati medencéjében a XX. század folyamán az erőviszonyok jelentékenyen módosultak. Amint egykor a karthágóiak, a rómaiak és az arabok túlsúlyra törekedtek, ugyanúgy kerestek fokozottabb érvényesülést a partok és szigetek olasz lakosságára támaszkodva és az olasz népiség elve alapján az olaszok is. Ennek a küzdelemnek a hullámai ma is Korzika és Szárdinia partja körül hullámzik. A dél-dobrudzsai kérdés. A hadbanálló és a hadieseményeken kívüleső nagyhatalmak is több ízben kifejezték azon kívánságukat, hogy a Balkán és Kelet-Európa békéjét mindenáron meg fogják őrizni. Ugyanezt a békevágyat ismételten hangoztatták a balkáni és keleteurópai kis országok felelős vezetői is. Az Európában dúló háború következtében azt lehetett várni, hogy a balkáni kis népek közös életérdekeik védelmében — amely különben azonos a hadviselők érdekeivel is — az egymás megértés alapján igyekezni fognak a békés együttműködés útjára lépni. Azt lehetett hinni, azért, hogy a háború fojtogató fenyegetését kiikerüljék, mindent megtesznek, hogy az egymásközötti ellentéteket kiküszöböljék és azokat a békés megegyezés alapján igyekeznek elsimítani a keleteurópai és balkáni kis népek békéje érdekében. Ebben az irányban történtek is komoly erőfeszítések a kis államok részéről és remény van arra, hogy ezeket az erőfeszítéseket siker is koronázza. A délkeleteurópai államok között egyetlen olyan ország volt, amely a szomszédaival való békés és igazságos megegyezés helyett a politikai taktikázást választotta, azért, hogy a kisebbségekkel zsúfolt területeit legalább ideig-óráig megtartsa: ez Románia. Az 1914-es világháborút követő szerencsétlen párisikörnyéki békeszerződések legnagyobb nyertese Románia volt. Területe több mint a duplájára nőtt s ennek következtében majdnem valamennyi (Szomszédjával ellenséges viszonyba keveredett. Ezek a szomszédok nyilvánvalóan nem nyughattak bele megcsonkításukba. Most, amikor a páriskörnyéki szerződések összeomlóban vannak, szinte természetesnek látszik, hogy Románia három szomszédja újra felveti jogtalanul elcsatolt területeinek kérdését. Magyarország és Bulgária jogos igényei fennállanak, Szovjetoroszország Besszarábiát már visszavette. Folyóiratunk hasábjain legutóbb foglalkoztunk Erdély kérdésével, most rövid ismertetést szeretnénk adni a dobrudzsai problémáról. Dél-Dobrudzsa kérdése még a világháborút megelőzően vetődött föl. A balkáni háborúban elgyöngült Bulgáriát, Románia tisztán stratégiai