Magyar külpolitika, 1940 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1940 / 6. szám - A dunai paraszt

MAGYAR KÜLPOLITIKA 5 A dunai paraszt. " A tragédiának, mely francia földön dübörgött végső kifejlése elé, gyökerei mélyek és régiek. A francia nén hiába származott gall és frank ősöktől, örökségül a latin szellemet és ezzel a páratlan ajándékkal együtt kísérteties ráadást is kapatt: örökös küzdést a germánság, „a dunai paraszt" ellen. A francia nemzet lelki kettőssége nem titok a kutatók és bölcselők előtt. A népies gall szellem, bármily eleven is, csak a mély, népi völgyeké és sohasem jutott fel a csúcsokra, a fölötte tornyosuló állami magaslatokra. Franciaország népe ma is a latin igát viseli s a latin igával együtt örökölte a régi római imperializmus — máig — szinte kiirth 'tatlan tudatát is. P,H:'.' A küzdelem, mely a francia vezérszereplő és a „dunai paraszt" között folyt, immár kétezer esztendő történetét színezi. Franciaország, mely a diplomáciát saját nyelvének ruhájába bujtatta, sohasem csinált igazi francia külpolitikát. Külpolitikája a régi szenátusi köztársaság és Caesar politikája volt. Maginotvonala is, melyben oly vakon és tétlenül bízott, a Caesar emelte sáncok gigantigus mása volt. Míg Róma valódi örököse, Itália, egységre találván, megtalálta az utat is, melyről nagy költője, Dante álmodott, a római-germán együttműködést, Róma egykori tartománya, a gall föld minden más külpolitikára képtelenül, ragaszkodott a germánság elnvomásához. A rómaiaknak a germánokkal való hadakozását Franciaország örökölte. Küloolitikája mindig a „dunai paraszt" ellen való hadakozás és ármánykodás volt. Ez volt IV. Henrik gondolata, még inkább Richelieué és utódaié. Ez tette pusztasággá és apró államok morzsalékává a vesztfáli békében Németországot, ez támadt a Habsburgok ellen és ez tette tönkre Trianonban a másik dunai parasztot: Magyarországot. A francia nép mintha még most is a régi latin iga alatt élne. A halottak uralkodtak itt, nem az élők. Az egyik legmélyebben gondolkozó francia, Taine, aki talán legjobban érezte az államiság atmoszférikus nyomását, a francia lélek kettősségéről a következő csodálatos szavakat írja: — Engedünk az óriási kormánygépezetnek, mely bennünket formál. Eszünkbe tartjuk, hogy hiába zúzták össze, mindig újra munkába állt s csak annál súlyosabb lett. Mi több: érezzük, hogy meg se tudnánk lenni, ha megbomlanék. Mi nem értünk a szövetkezéshez, mint a La Manche-on túliak. Mi nem tudunk kitartó türelemmel, lelkiismeretes számítással és törvényes eszközökkel egyetlen cél elérésére törekedni. Mi csak más jeladására, vezér szavára tudunk haladni, a nagy latin szervezet hadoszlopaiban, mely bennünket az Egyház, a hit, az állam, a jog, a nyelv s az irodalom révén sorozott be és vezet ezernyolcszáz esztendeje. Elismerjük, hogy „ellenségünk a mi urunk." íme, a gall népi réteg fölött a latin örökség hatszoros halmazata. A francia népen keresztül a régi római szenátus viaskodott a germánokkal. Vájjon a római szenátus, — mely előtt megjelent a dunamenti falvak küldötteként az agyonnyomorított dunai paraszt kecskeszőrből való gubájában, melyet sás-guzszsal kötött össze, hogy elmondja népe rettentő panaszát, nem ült-e Versaillesban is, Trianonban és Neuillyben is, mikor a páriskörnyéki békében ezt a dunai parasztot újra megnyomorították? és újra hallhatóvá tették kétezer éves panaszdalát. A dunai paraszt két évezredes panaszát a „legfranciább francia" írta meg, aki egyszersmind a gall szellem legtisztább képviselője volt: La Fontaine. Hogy feledhették el e sorokat: — Rómaiak! Atyák! Kik összeültetek meghallgatni szavam, legelőbb az egek segélyét kérem én, vezessék jóra nyelvem, hogy ne mondjak olyat, mit vissza kelljen vonnom. Segítségük nélkül nem hat be a szívekbe csak, ami rossz és jogtalan. Ki bennük nem bízik, bűnhődik. Mi is azért jutánk zsaroló kezetekbe, inkább vétkünk miatt, mint hősisége által lett rajtunk Róma úr s büntet ma ostorával. Félj, Róma népe, félj, hogy egykor majd az ég a könnyet és nyomort ide ne hozza át s ne bízza ránk bosszúja fegyverét, feddése eszközét, haragja ostorát s ne tégyenek a bosszús istenek a mi rabszolgáinkká titeket! Hogy feledhették el a prófétai szavakat? Vagy a próféták és bölcsek szava csak arra való, hogy iskolai szabályok példája legyen? Semmisem nehezebb, mint a külpolitikai irányváltoztatás. A végzettel való közvetlen érintkezés kell ahhoz, hogy ez megtörténhessék. Franciaországnak pedig az utóbbi időben nem voltak olyan államférfiai, akik a végzet szárnyának suhogását meghallották volna. Nem volt szemük a valóság megpillantására, sem fülük az igazság hallására. Minden alkalmat, mely a békét kínálta nekik, elmulasztottak. Kedvükre volt az ősi kép: a megnyomorított dunai paraszt. Hadd sírja tovább, hogy „földünk mind ugar, városunk mind üres, futunk a hegyekbe, elhagyjuk drága nőnket, lakótársunk csupán a rettenetes medve. Miért adjunk éltet balsorsú nemzedéknek? A rabhazát miért népesítsük be nektek?" Hiszen e sirám egyúttal a régi kétezer éves szenátusi parancs teljesültét is jelentette. A kísértet, mely a francia lélek helyére bujt, e győzelem s e panasz révén, életre kelt. A francia külpolitika és magatartás valóban kísérteti politika volt. Még az újkori francia külpolitika Richelieui vezetése, a szenátusi elv ez új kiadása, némileg eleven volt és nem hallatszott benne a zörgő csontváz lábszárainak kopogó zenéje, mert Richelieu hatalmas erőforrásból, a francia föld újonnan szervezett összpontosításából meríthetett. S való igaz, hogy az összpontosítás rettentő energiát szabadít fel. A történelem számos példát mutat erre: a perzsáknál, a spanyoloknál s mint később, a franciáknál. Ez az összpontosítás együtt jár a katonai erők ellenállhatatlan fölényével. De nem látta-e Franciaország ezt a minden-