Magyar külpolitika, 1940 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1940 / 11. szám - Apponyi Albert, a revízió első harcosa 2. [r.]

4 MAGYAR KÜLPOLITIKA Apponyi Albert, a revízió első harcosa Irta: Pongrácz Kálmán. II. Ettől az időtől kezdve Apponyi politikai pályája gyorsan emelkedik. Mivel helyzete kényes mert a Burgban forradalmárnak, az országban pedig mérsékeltebb nézetei miatt sokan megalkuvónak tartják, pártszempontból gyakran kínos és ellentmondónak látszó lépésekre kényszerül, ami népszerűségét és politikai következetességét gyakran kemény próbának teszi ki. „Mély vallásosságáért — írja egyik vollt munkatársa — klerikálissá avatják, — királyhűségéért aulilkussá, — csodás alkalmazkodóképességéért chameleonnak mondják, — finomult, sima dialektikájáért — jezsuitának, — a nemzeti követeléseik szorgalmazásáért demagóggá lesz azért, hogy máskor ha fontolva cselekszik és mérlegelve határoz: tépelődő Hamlet" legyen belőle. Csak Jászberény — szinte örökösnek tekinthető választókerülete — marad hozzá hű és ő is Jászberényhez, amely hűség szinte egyedülállónak számít a magyar pártpolitikai életben. Azonban választói ösztönösen érzik, hogy a nagy ember iránt érzett tiszteletüket és szeretetüket csak megingathatatlan hűséggel tudják kellően kifejezni s Apponyi mandátuma örökös díszt fog jelenteni kicsiny városuknak. Mert Apponyi akár konzervatív, akár szabadelvű akár függetlenségi, akár koalíciós keretben harcol a közigazgatás államosításáért, a magyar véderő felállításáért, az önálló magyar vámterület, avagy független nemzeti bank megszervezéséért, avagy a választójog kiterjesztéséért és a kiegyezés revíziójáért, mindenkor megmarad az elvek kizárólagos harcosának, aki az olcsó érvényesülést éppen úgy elkerüli, mint az anyagi érdekek hajszolását. Politikai pályájának megkezdését így jellemzi: „Nagyon ambiciózus voltam, az első sorokba kívánkoztam, de magától értetődőnek vettem, hogy csak tisztességes úton, azaz: meggyőződéseimet követve és hirdetve. Hogy az ambíció kedvéért meggyőződéseket lehessen megtagadni, azt nem is értettem, még kevésbé számítottam a lehetőségek közé. Idealista voltam az egész vonalon, hála az égnek, hogy az voltam és — sok csalódás után, kevesebb lelki frissességgel ugyan, de rendületlenül az vagyok ma is." A király kegye mikor egyszer reátekint és felajánlja neki a kormányelnökséget, ha — feladja a magyar véderő kérdésében elfoglalt álláspontját, Apponyi elhárítja magától a legfelsőbb bizalmat s továbbra is kitart eredeti álláspontja mellett. És sokkal később legitizmusa szintén nem személy, hanem elv-kultusz, mert felfogása szerint a dinasztia nem lehet célja, hanem csak eszköze és megjelenési tárgya a jogfolytonossági gondolatnak, amely nála a magyar közjog és parlamentárizmus pótolhatatlan fundamentumának látszik. „Konzervatív eredetem — hangoztatja — ...erős nyomokat hagyot egyéniségemen... Onnan hoztam magammal az intranzigens ragaszkodást a politikai tisztességhez, a közélet erkölcsi alapjaihoz és az abban való szereplés önzetlenségéhez, mint abszolút, úgyszólván magtól értetődő követelményekhez." Egy Liszt-ünnepélyen az ősz mester axiómáját idézi s erre építi fel egész beszédét; génié obiige —a lángész kötelez. S ő is egész életét öntudatlanul erre a fundamentumra építi, bár nem tagadja, hogy többször tévedett s ha pályáját újra kezdhetné, talán más úton menne tovább ... Mivel a politikát nem mesterség, hanem művészetként űzi, amelyben az alkotmányjogi, történetbölcseleti és tömegpszihológiai meggondolások gyakran nagyobb szerepet visznek, mint egyéni elképzelései és ambíciói, sokszor erőtlennek bizonyul a pártharcban s emiatt sok mellőzést kell elviselnie. S bár elsők között van, aki felismeri a szociális kérdés jelentőségét s ezért már a múlt század hetvenes éveiben sürgeti a „szociális olajcsepp" jótékony és szükséges alkalmazását, egyideig e nézetével is egyedül marad s nem tudja korszerű felismerését sem pártjára, sem az országgvűlésre kiterjeszteni. „Semmi sem igazolja inkább politikai életem alapgondolatainak helyességét — vallja be —, mint az a hódító erő, amelyeket igen kiváló egyéniségekre az idők folyamán gyakoroltak; de viszont annál súlyosabban esnek latba azok a hibák, amelyeket nem annyira a belátásnak, mint inkább az önbizalomnak hiányából, azok képviseletében elkövettem, nem bírván soha magamat tradíciók és baráti befolyások hatása alól emancipálni, nem tudván egészen én lenni." Bár ez az impresszionizmusra való hajlam árthatott Apponyinak, a pártpolitikusnak, azonban egyenesen használt Apponyinak az embernek, a gentlemannak és a kicsinyes, valamint múló szempontok felé emelkedő nemzetpolitikusnak. Munkabírása egyenesen csodálatos! Egyik munkatársa így írja le napirendjét: „Reggel nyolc óra, Apponyi budapesti dolgozószobájában: túl a napi misén, túl a reggelin; újságot nyom a kezembe, maga leveleket ír; kopognak; „hja, magának interwiewet ígértem, állok elibe"; félórával később: kegyelmes uram, cikket méltóztatik diktálni? „Tessék helyet foglalni, — kezdjük"; egy órával később hozzám: „de most már jerünk, felszólalok a házban"; én elképedve: most... ma? — „ugyan kérlek, routine kérdése" s elmondja a parlamentben egyikét, úgynevezett nagybeszédeinek; gyalogszerrel haza ebédre; kora délután elnököl valamelyik társadalmi egyesülés választmányi ülésén; este hatkor már ismét dolgozószobája meghitt csendjében; bocsáss meg, kegyelmes uram, végtelenül sajnálom, hogy kénytelen vagvok téged terhelni — szenegem —, feltétlenül szükségem van egy francia cikkedre: persze, hogy nem-et mond; nagvon szépen kérlelem; persze, hogy: „majd találok valamit holnapra, tíz órakor küldhetsz érte"; én: magam jövök; ő: „nagyon megtisztelő, de most már eridj, még dolgom van." Reggel tízkor a portás borítékot kézbesít: benne a cikk, mellette névjegy: „Nem várhattalak be — de nem vagyok én jó fiú?" Külön érdeme Apponyinak, hogv akár képviselői, akár házelnöki, akár miniszteri, akár delegátusi minőségben szolgálja a közéletet, a fair play szabályait mindenkor kötelezően érzi s így a leghevesebb pártküzdelmek között is megtalálja mindenkor az emberi méltányosság és kiengesztelődés hangiát. Mikor a századfordulón a pártharcok a leghevesebben dúlnak, ő az, aki a millenáris esztendőben pártközi Treuga