Magyar külpolitika, 1939 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1939 / 5. szám - Moszkva és Európa

MAGYAR KÜLPOLITIKA 13 jaira vár és roppant ereje nem arra való, hogy európai csetepatékat intézzen el vele. A nyugati politikusok maguk is jól tudják, hogy Oroszország politikai és hadi ereje nem alkalmazható európai mértékben és modorban. Az orosz segítség, melyet népük előtt felvillantanak, valóban nagy tömegű erőt, népet, gazdasági anyagforrást sejtet és e segítség hangoztatása, meglehet, több erőt jelent számukra, mint a segítség maga. Az orosz hadsereg, melynek legjobb vezetőit lemészárolták, melyben a paraszt — minden hadsereg alapja — gyűlöli a felsőbbséget, mely őt Istentől rendelt életformáiból kiragadta, nem a legmegbízhatóbb erő, melyre a nyugat politikája támaszkodhatnék. Oroszország maga sem ígéri, hogy olyan egységbe forr a nyugati hatalmakkal, mint Franciaország Angliával. Oroszország azonban a maga lomha, mert várakozni tudó politikájával messzebbre tekint a mostani európai feszültség ilyen, vagy olyan lebonyolításánál. Bármilyen konfliktus áll elő, Oroszország számára ez nem lesz végzetes. Oroszország tágas pusztái kibírják azt a vészt, mely megsemmisíti a sűrű népességű, központosított iparú, egyetemes és aprólékos kultúrájú és civilizációjú Középés Nyugateurópát. Oroszország az eljövendő háborúban is, akár akarja, akár nem, elfárad, mert ez segíti elő távolabbi céljait és mindegy neki, melyik fél nyeri meg a háborút. Fontos neki csupán az, hogy Európa önmagát marcangolja, előkészítvén az utat az orosz uralomnak. Mikor Oroszország belép valamely európai akcióba, mindig előkomorlik Európa sötét végzete. Földrészünk igazi nagy háborúját végeredményben nem a középhatalmak vívják a nyugati hatalmakkal. Bizonyos, hogy vannak ellentétek Nyugat- és Középeurópa között, de milyen ellentétek ezek? Valóban, úgy látszik, ezek az ellentétek elintézhetők volnának akár egy lovagi tornán is, a háború öldöklése nélkül. Európa igazi harca a pánszlávizmussal levő harc lesz és ebben Oroszország lesz Európa igazi, halálos ellenfele. Az orosz államférfiú a világháború kitörésekor joggal mondhatta: „Ez az én háborúm." Minden háború, mely Európában egyetemessé válik, Oroszország háborúja. Oroszország nem törődik azzal, ha katonai szempontból és látszólag elveszti a háborút. Neki nem sürgős. A szakadék, ami az európai államok közt nő, az ő vetésének barázdája. Azt is békésen tűri, hogy apró peremálla mokat leszakítanak róla. Olyan kiterjedés mellett, aminő az övé, ezt meg sem érzi. Azonkívül: a puszta országa nem veszíthet el háborút. Ügy tesz, mint hajdan a perzsákkal, mint nemrégen Napóleon ellen. Addig vereti magát, míg győz. Kimeríti az ellenfelet, melynek kardja és golyója a puszta levegőt éri. Harcmodora az igazi barbárságé, melynek nincs veszteni valója és éppen azért legyőzhetetlen. Oroszországnak kedvére van, ha Európa bármely modorban, gyengíti magát. Talán a bolsevizmust is azért teremtette és istápolja, hogy fölkínálja Európának: hagyja ott legfőbb kincsét, a keresztény kultúrát a bolsevizmus értelmetlen és száraz bálványaiért. Ha látja, hogy a bolsevizmus mérge nem hat Európában, Oroszország is visszatér a nacionalizmus felé, amire máris sok jel mutat. Oroszország Európa ősellensége, mert Oroszország a barbarizmus és pánszlávizmus most még alvó energiájú óriása. Mint minden erő, a maga képére akarja a világot varázsolni. Ne higyjünk ez erő szunyókálásában és ne higyjünk vereségében sem. Oroszország álmában erősödik és még vereségéből is gyarapodik, mert egymásra uszítja Európa népeit és időt nyer Európa-tépő tervei kovácsolására. A cárizmust is azért dobta el magától Oroszország, mert ez már túlságosan európai volt számára, arisztokráciájával, rangsorával, európai összeköttetéseivel és hajlandóságaival. A cárizmus, mely az európai eszmék hatása alatt az alkotmányosság látszatát adta Oroszországnak, e tettével saját halálos ítéletét írta alá. Oroszország nem akar európai lenni. Önmagát befejezett egésznek látja, mely kiegészítésre nem szorul. A régi „Szent Oroszország" ezt az egységérzést fejezi ki. Az oroszok glóbuszán már régóta él a „népi érzés", az az önimádat, mely európai országokban csak pár évtizede ütötte fel fejét. Ha Európa bármely államának szüksége van Oroszországra — Oroszországnak viszont egyikre sincs szüksége. A szerződés, melyet az orosszal kötnek, lényegében mindig egyoldalú lesz. Amit az oroszok adnak, mindig ajándékba adják. Ez egyik oka annak, hogy semmiféle európai-orosz szövetség nem lehet tartós és mélyreható. Az európai civilizáció nagyobb veszedelemmel áll szemben az orosz öntudatosítás és terjeszkedési vágy miatt, mint a latin-görög világ állott a barbárok hódítása miatt. A régi barbárok tisztelték és áhították azt a kultúrát, melybe betörtek s mely, végre is, legyőzte és fiaivá tette őket. De az orosz, ha felhasználja is, nem tiszteli, nem áhitja az európai kultúrát, nem hajol meg előtte. Mily lesújtó lesz, ha felhangzik az orosz népi öntudat kiáltása, mely Európa szlavizálását követeli. Mert mit jelent a népi uralom valódi kultúra nélkül? Olyan népözönt, melyben az emberek hasonlók az ó-testámentum sáskalovasaihoz, akik minden falat megmásznak, minden zöld vidéket lerágnak. Mit jelent nép kultúra nélkül? Mit jelent ember Isten nélkül? De ha mindezekre nem gondolunk is, talán gondolhatnánk a szovjet jelenlegi politikai erkölcsére, melynek parancsai nyíltan hirdetik, hogy a polgári, vagyis európai civilizációval szemben az adott szó semmis és értéktelen. Milyen hűség lehet a szovjet-adta ígéret mögöt, mikor a szerződésekbe, az adott szóba vetett bizalom már amúgy is gyenge lábon áll az egész világon? Az európai államférfiak, mintha éreznék ezt, húzódozva közelednek Oroszországhoz. Franciaország nemrégen fellélegezve lazította Oroszországgal való szövetségét és most, hogy újra közeledni kénytelen hozzá, vallásossága mélyítésével akarja magát az orosz politikától elsáncolni. Oroszország félszeg diplomáciai helyzetben van a legtöbb európai állammal, még ott is, ahol páran-