Magyar külpolitika, 1939 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1939 / 3. szám - Európa fegyverben

MAGYAR KÜLPOLITIKA 9 Európa fegyverben Európa ma két célért hoz szinte erejét felülmúló áldozatot: a békéért és a fegyverkezésért. Minden nap halljuk minden nemzet kijelentését: — Békét akarunk. És minden nap hallunk újabb csatahajók vízrebocsájtásáról, újfajta repülőgépek százairól, várvédőművek építéséről, katonai csapatok szervezéséről és hallunk arról, hogyan és hol akarják a háború új eszközeit és alakulatait felhasználni. Míg az államférfiak utazgatnak a béke érdeké ben, míg barátságok fonalait szövögetik, a világ nagy államai kiteregetik katonai készülődéseiket és ismertetik az új háborús szörnyeket, melyek fenyegető mivoltukban felülmúlják az ősidők hidráit és sárkányait. A béke hangoztatása és a fegyveres készülődés között nincsen ellentmondás. Nem kell bizonyítani, hogy Európa minden népe a béke után vágyakozik. Az elmúlt két évtizedben bárhol folyt is háború lett, légyen bármily kegyetlen, még nem mutathatta igazi arculatát, az egyik, vagy másik ellenfél gyönge felfegyverkezettsége, vagy szervezetlensége következtében. Ami háború az elmúlt két évtizedben lefolvt, vagy még most is folyik, sem jogilag, sem tényleg nem volt háború, hanem — a világ bármely pontján — rendcsinálásnak, legrosszabb esetben polgárháborúnak neveztetett. Milyen lesz majd az igazi háború, ha már a rendcsinálás is katasztrofális szenvedéseket okoz? Azonban a békét kívánó népeket és országokat mégis éppen a béke kívánása kergeti bele a mérhetetlen arányú fegvverkezésbe. Csak az egyenlő, vagy egyenlőnek látszó fegyverkezés akadályozhatja meg, hogy bármely ország „katonai rendcsinálásnak" szenvedő részese legyen. A fegyverkezés másik, talán alapvetőbb oka a nemzetközi jog új értelmezése bizonyos területeken. Az a politikai elv, mely a történelmi és a nemzetállamot megtagadva csak a népi elvet és jogcímet ismeri, igen érzékeny minden ponton, mely a népiségre vonatkozik, de egyúttal szinte maróan feloldó hatású a régi politikai gondolkodás alapjaira, az államhatárokra és államszuverénitásra. A néni elv állama mindenütt jelenvalónak érzi magát, ahol nénének legkisebb szórványa él és míg az állami diplomáciában követekkel, a népi politikában vezetőkkel képviselteti magát. Az ilyen politika hiába jelenti, hogy „nincs többé területi követelése", — minden államban — ahol módja van rá — felépíti külön népi állását és ezzel sokasítja a külpolitikai nehézségeket, nagyobbítja a súrlódási felületet. A nagy fegyverkezési verseny — végső okaiban — a nemzetközi jog filozófiájának új sarjadéka miatt kényszeríttetett az emberiségre. Az állami zártság, az állami védettség érzése szűnik meg az állam új filozófiai értelmezésében. Ma már nincs államférfiú, aki — az állami központosítottság hatalmának tudatában — elmondhatná: — Az állam én vagyok. Az új államfilozófia mai értelmezésében az állam maga sem tudhatja — sem szűkítő, sem növekvő értelmében —, hol kezdődik és hol végződik szuverénitása, vagyis ő maga. Mai napság e filozófiának rádióbeli hangoztatása is elegendő ahhoz, hogy az új nemzetközi jogfilozófia maró hatására szétmálljanak az olyan államok, melyeket a történelem cementje és régi időből való állami tekintélye nem tart elég erősen össze. Az új államfilozófia ma valóban jerikói trombita, mely harc nélkül, puszta harsonaszóval dönt le várfalakat és állami határokat. Ha a gondolkodó higgadtságával bontogatjuk az új államfilozófia, a népi elv, titkos rétegeit és műszavait, megtaláljuk benne az egyszerű, mert régi és immár megértett imperializmust. Azt az imperializmust, mely a törököket Konstantinápoly ellen vezette s mely imperializmusnak szintén megvolt a maga filozófiája. A török imperializmus is maga előtt görgette és felbomlasztotta a kis államokat, de megakadt Magyarországon, Magyarország állami, történelmi és katonai edzettségén. Mi, magyarok, mikor a békét akarjuk, tudjuk, hogy ide — nagyon sokszor — csak háborún keresztül visz az út és éppen azért, mi jobban, mint bárki más, megértjük, hogy a nagy fegyverkezés meghozhatja az állami filozófiák egymáshoz símulását, megértjük, hogy a nagy fegyverkezésbői sokkal inkább, mint az egyenlőtlen fegyverkezésből, megszülethetik minden jószándékú ember álma: — a béke. Mi tudjuk, hogy, míg fegyvertelenek voltunk, talán akadtunk titkos és egyéni szimpátiákra, de a nemzetek közt nem lehettek barátaink. Amíg fegyvertelenek voltunk, minden körülálló nemzet a maga filozófiáját, a maga állami gondolkodását kényszeríthette reánk. Nekünk nem lehettek stratégiai igényeink, nekik igen. Nekünk parancsolt a kisebbségi szerződés, nekik nem. Minket megfoszthattak a nélkülözhetetlen anyagoktól, amiket a levegőből sem lehet pótolni, őket nem. Mióta azonban a fegyver méltóságát megszereztük, a lojalitás bizonyos mértékét már nem tagadják meg tőlünk. Nekik jutott népünkkel már nem bánnak olyan mostohán, határkiigazítási kívánságunk nem talál süket fülekre, a revíziós akarat már nem vörös posztó szemükben és a nagy garral felállított antirevíziós ligák az érdektelenség csendes halálával múltak ki. A fegyverkezés azt jelenti, hogy az európai államok komolyan veszik principiumunkat. Meg akarják védeni elvüket, a nemzetállamot, a történelmi államot, mely minden nép és minden magas elv befogadására való. mely nem vízszintesen, hanem a magasság felé, elvek szerint tagozódik. Most, mikor minden nép minden felnőtt embere, ha máskép nem, szavazatával, csoportosulásával, vagy jelvényével, részt vesz az állam irányításában, sokszorosan fontos volna megérteni a két elv színtje közti különbséget. A népi elv szemkápráztató egyszerűsége, első hallásra való érthetősége, a népi elv alapján való összeverődés, nem kevéssé nehezíti meg a történelmi elv magyarázóinak és védelmezőinek helyzetét. De meg kell értenünk: a népi imperializmus jó annak, aki csinálja, amint ió volt a törököknek is. Jó volt háborús erővel elfoglalni az arany Bizáncot, mely a világ gazdagságának harmadrészét foglalta magában. De a török hódítás imperializ-