Magyar külpolitika, 1939 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1939 / 7. szám - Uj Európa felé

MAGYAR KÜLPOLITIKA A MAGYAR REVÍZIÓS LIGA HIVATALOS LAPJA X X. É V F O L Y A M, 7. S Z. BUDAPEST 19 3 9 Uj Európa felé Irta: Török Árpád. Ma szinte merészség új Európáról beszélni. Eddig mindég akkor beszéltünk új Európáról, egy új világ eljöttéről, amikor új eszmék mozgatták az embereket, amikor úgy tetszett, hogy ezek az új eszmék valóban egy új rendnek fogják az alapját képezni. Ilyen újszerű eszme volt annak idején a Népszövetség Maga a Népszövetség ténye pedig azt a hitet és reményt keltette az emberekben, hogy annak valódi eszméje fog benne testet ölteni és fogja a béke és igazság jegyében az emberiséget, de különösen Európát ujjárendezni. Ilyen új eszme volt egy időben a páneurópai gondolat, amely az egyesült európai államok megteremtésével vélte Európát minden bajától és bánatától megszabadítani. Hol van ma az az eszme, amely az emberekben legalább a reményét kelti fel annak, hogy alkalmas egy békés és igazságos világ megteremtésére? Még ha volnának is ilyen eszmék, az emberek lelke ma nem azok felé fordul. Más irányban kémleljük a láthatárt. Azt nézzük, azt akarjuk megtudni: ebből az idegfeszítő helyzetből lesz-e katasztrófa, vagy ép bőrrel kerül ki belőle az emberiség? De még ha így is volna, ha a jelen feszültsége, a jelen válsága mögött semmiféle eszme nem húzódna meg, akkoi sem mehetünk bele a jövőbe minden elgondolás nélkül, akkor sem bízhatjuk az európai népek együttélését a véletlenre. Tegyük fel, hogy kilábalunk a jelen kríziséből minden súlyosabb megrázkódtatás nélkül. Tegyük fel, hogy azok a hatalompolitikai erők, amelyek ma egymással szemben állanak, egy bizonyos egyensúlyi állapotot hoznak létre, amely éppen az egyforma erők következtében egy irányban sem mozdul el. Vájjon pótolhatja-e a biztonságnak hiányzó érzését az a tény, hogy a szembenálló erők nem tartják célszerűnek a kényszeregyensúlyt megbolygatni? És végül: lehet-e kulturális és gazdasági fejlődésre gondolni, amikor a népek lelki és anyagi erőit az a fő törekvésük fogja lekötni, hogy az egyensúlyi helyzet valahogyan a másik fél javára el ne tolódjék? Nyilvánvaló, hogy a mai helyzetből akkor is kell elvi kibontakozást keresni, ha nagyobb katasztrófa nélkül sikerül a jelen válságát megúsznunk. Ezt az elvi kibontakozást annál könnyebben fogjuk megtalálni, ha annak nyomai már a mai helyzetben felfedezhetők. Ha a mai helyzetet csakis a hatalompolitika nyers erői hozták volna létre, ha nem rejlene mögötte sértett erkölcsi jog, akkor talán nehéz benne az elvi kibontakozás nyomait feltalálni. De ha nem így van, akkor már valóban kötelességünk ezeket a nyomokat felfedni és ezeken tovább haladva, a jövő kibontakozáson egy végleges európai megoldáson munkálkodnunk. Nem vitás, hogy a mai helyzet logikus következménye annak, amit a világ hatalmasai 1919—20. a páris-körüli békékkel elkövettek. Ezt már csaknem minden oldalon elismerik. Akkoriban egy erkölcsi eszmét hirdettek: a népek önrendelkezési jogát, az igazságon alapuló világbékét. A valóságban pedig nem ez lett belőle, hanem csaknem az ellenkezője. Az igazságtalanság mindig fáj. Emberek és népek vele szemben mindig felzúdulnak. De kettősen fáj ez az igazságtalanság, ha az igazság nevében követik el, ha úgy tesznek, mintha ez volna az igazság, ha tele kürtölik a világot, hogy igazságos lesz az ítélet és mire az megszületik, torzszülött lett belőle. Nyilvánvaló, ez az állapot csak addig tud fennmaradni, amíg az igazságtalanul elítéltek kénytelenek belenyugodni, mert nincsen erejük azt megváltoztatni. Amint azonban kellő erőt éreznek magukban, nem hajlandók többé magukat az igazságtalan ítéletnek alávetni. Ennek a törésnek pedig annál inkább kell bekövetkeznie, ha az eltelt időben mind szélesebb lett az a kör, amely az elkövetett igazságtalanságot elismeri és mind gyengébbeknek bizonyultak azok az érvek, amelyeket annak haszonélvezői vele szemben felhozni tudtak. Az elmúlt húsz évben a világtörténelem kitagadottjai nem szűntek meg az ítélet igazságtalansága ellen lázadozni, nem szűntek meg magára az igazságra rámutatni. Egyrészt diplomáciai okiratokban, másrészt pedig olyan új eszmevilág kitermelése révén, amely az igazságon és békén alapuló európai rendnek alapját képezheti. Tíz évvel Európa „ujjárendezése" után a francia kormány úgy látta, hogy ezt az Európát ismét ujjá kell rendezni. Ekkor született meg Briand híres emlékirata, amely egy európai államszövetség létrehozatalát célozta. Az első számú ujjárendezés tehát bizonyára azokat sem elégítette ki, akik annak értelmi szerzői voltak. Mi másért akartak volna mégegyszer ujjárendezni? Ha az emlékirat tartalma nem is jelentett eszmei haladást az 1919— 1920-ban létesített állapottal szemben, maga az emlékirat ténye mégis igazolása volt annak, hogy új alapon kell ezt a haladást keresni. A magyar kormány válaszában erre a körülményre világosan rá mutatott. Nem fogadhatja az európai problémának olyan megoldását, írja emlékiratában, amely a revízió lehetőségét végleg kizárja és a szerződéseik által teremtett jelenlegi helyzetet véglegesíti. Azt tartja, hogy a tervezett szövetségen belül alkalmat kell találni nemcsak a jogi, hanem a politikai jellegű vitás kérdéseknek is a békés megoldására. Nem ugyan a magyar történelmi tradíció vonalán, de mégis érdekes módon keresi egy né-