Magyar külpolitika, 1938 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1938 / 3. szám - Revizió és antirevizió. 2. [r.]

10 MAGYAR KÜLPOLITIKA Revízió és aníirevizió Irta: dr. Horváth Jenő egyetemi tanár. IL Vannak azonban a békeszerződés létrejöttének az elmondottnál talán fontosabb kőrültnényei is. Általában sejthető, hogy a fegyverszüneti szerződésnek Itália útján olasz területen való megkötése bizonyos határig azt jelentette, hogy Itáliának a Dunamedencében, a régi kettős monarchia területén való érdekeltségét az ententehatalmak, melyeknek ő maga is tagja volt, elismerték és honorálták. Ha tehát a Magyarország elszakítandó területeit megszálló cseh, szerb és román koimánycsapatokat négy francia tábornok vezette és ha Fiume utcáin a francia és olasz csapatok nyíltan összeütköztek, akkor nem nehéz megállapítanunk, hogy a Dunamedencében való érdekeltség kérdésében a francia és olasz hatalmak között legalább is általánosan észlelt ellentét mutatkozott, j i ; -1 j *j . Miután a fentiek alapján a francia befolyás tért nyert, az olasz pedig tért veszített, alig hihető, hogy ilyen erőteljes politikai akciónak hasonló komoly visszahatásai, reakciója elmaradt volna. Máskép alig volna érthető, miért nem jöttek olyan zavarba Franciaország és Anglia kormányai akkor, mikor a magyar békeszerződés tárgyalásai alatt, 1920. áprilisban, Olaszország azzal állott elő, hogy a magyar kormánynak átnyújtott békefeltételeket módosítani kell. Messze mennénk talán, ha úgy állítanánk be a dolgot, mintha Itália Magyarország mellé kívánt volna állani Bukaresttel vagy Prágával szemben, amelyekkel barátságban és szövetségben állott. Talán nem mennénk elég messzire, ha azt mondanánk, hogy francia szövetségesével szemben játszott ki egy kártyát, amelyet fontosnak hitt. Aligha tévednénk, ha úgy vélnénk, hogy itt merész akció vagy reakció helyett inkább arról volt szó, miszerint az olasz kormányban megingott a hit, hogy az 1815-diki státuszkvóban elismert ezeréves Magyarország helyén meghagyott ür alkalmas lehet-e arra, hogy föléje összeomlás nélkül biztos jövőt lehessen építeni. Annyi kétségtelen, miszerint a magyar nemzet valamennyi jajszava nem ért annyit, mint amenynyit ért és elért az a taktikai lépés, hogy a Magyarország felosztását eszközlő három hatalom közül az egyik az annexiót fegyveres erővel végrehajtó kormányok követelési jegyzékének módosítása mellett, illetve annak nemzetközi szerződés alakjába való öntése és a szerződésnek ebben a formában való kierőszakolása ellen állást foglalt. Franciaország ritkán volt nehezebb helyzetben, mert az ő támogatásával indultak el a lengyel csapatok, hogy az orosz szovjet hatalmát megtörjék és visszaállítani segítsenek azt az orosz hatalmat, mely a kommunizmus diadala előtt Franciaország szövetségese volt. Már arról is lehettek értesülései, hogy Lengyelország léte kerülhet kockára; hogy orosz diadal esetén az elégületlen országok népei fegyvert fognak. Hogy bármily ellenségei is azok a bolsevizmusnak, nem lehettek ellenségei önmaguknak és aligha dobták volna cl a kedvező alkalmat, hogy a magok szabadulását megkíséreljék. Ha ebben a beállításban látjuk, hogy az angol-francia kormányok előtt a magyar delegáció a neki átadott békefeltételek elvetésével jelent meg, akkor azt is megérthetjük, miért nyúltak az angol és francia kormányok egyszerre és mindketten a magyar kormány keze után, hogy inkább a magyar békepontokon változtassanak, mint hogy a nehezen biztosított győzelem összes gyümölcseit a tengerbe dobva most már a németnél is nagyobb tenger hullámai ellen védjék meg a saját népeiket és országaikat. A veszedelem előérzete bírta őket arra, hogy Itáliának Európán kívül ajánljanak fel megfelelő kárpótlást, Magyarországot pedig megnyugtassák abban az irányban, hogy az aláírandó békeszerződés területi határozmányai nem tekinthetők véglegeseknek. A francia kormány külön bizalmas jegyzékben konkrét Ígéretet tett a magyar kormánynak, hogy ez utóbbi Lengyelország megmentésében zavartalanul közreműködjék; Millerand franica miniszterelnök pedig az ententhatalmak nevében május 6-dikán olyan levél kíséretében nyújtotta át Apponyi grófnak az aláírandó szerződést, mely a határmegállapító bizottságok útján a megvont határvonalak igazságosabb megállapítását helyezte kilátásba. Ha hozzátesszük azt, hogy abban az időben a békeszerződéssel egybeforrasztott Nemzetek Szövetsége, valamint a tervezett hágai állandó nemzetközi bíróság olyan intézményeknek látszottak, melyek területi kérdésekkel is foglalkozhattak, akkor Apponyi gróf nyugodtan javasolhatta kormányának a békeszerződés aláírását. Az 1918-diki fegyverszüneti szerződésben elismert magyar államterület megtartásának lehetősége volt tehát az, aminek alapján a magyar kormány az átmenetinek tekintett felosztást a fennálló kényszerhelyzetben elismerte. Ez a hallgatag kompromisszum a magyar kormány és az ententekormányok között tovább tartott, mert utóbbiak 1920. augusztus 10-dikén a Magyarország területéből részesedett cseh, szero és román kormányokkal Sevresben olyan szerződésre léptek, mely a nekik átengedett területek szuverénitását csak azon feltétel alatt ruházta rájok, hogy ha a magyar kormánytól aláirt békeszerződésen kívül a kapcsolatos egyezmények megtartására is kötelezik magokat. Nemcsak azért fontos cz a szerződés, mert az egyéb megállapodások alatt nyilvánvalóan a kisebbségi szerződéseket értették, hanem azért is, mert ha ezeknek a területeknek a birtoklási jogát a hatalmak külön és közvetlen szerződésben adták át az annexiót követelő kormányoknak, úgy ezeket a területeket ugyanazok a hatalmak a kikötött feltétek meg nem tartása esetén vissza is vehették. Legalább is az látszik ebből az eljárásból, hogy a hatalmak a középeurópai kérdés megoldásában további felelősséget vállaltak és nem nyugodtak meg abban, hogy a helyzet roszszabbodás esetén is változatlanul megmaradjon. Az sem lehetetlen, hogy ragaszkodás volt ez a régebbi státuszkvóhoz, melynek radikális revízióját hirtelennek, merésznek és ki nem próbált-