Magyar külpolitika, 1938 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1938 / 1. szám - Egységes Európa

4 MAGYAR KÜLPOLITIKA nyéket. Amit akar, amire törekszik: az orosz terjeszkedés. Ne higgyük, hogy —• a békekötés óta — Oroszország nem terjeszkedett. Bizony, beékelődött Középeurópába: cseh földön repülőtere, Ungváron nagyorosz gimnáziuma van. És van szabad kijárata a Földközi tengerre. Oroszország mozdulatai csendesek és háborúfölöttiek, de azért nem kevésbbé jelentőségesek és veszedelmesek. Amit a barbárság elvesz tőlünk, azt sohasem kapjuk többé vissza. Az orosz síkság lakóinak álma a európai városok iránt, oly régi, mint a történelmük. Akkor kezdődött ez, mikor a szarmata síkság nomádjai ott settenkedtek a Fekete-tenger görög városai körül, ahová nem volt szabad belépniük. Azóta cipelik magukban e vágy kielégítetlen éhségét, azóta fáj a foguk Európára. És sajátságos, hogy éppen, mint a török ellen való harc idején, most is, az orosz támadás stratégiai előkészítésekor, világnézeti ellenretek osztják Európát két táborra. Nem beszélve a bolsevizmus becsempészett áfiumáról, mind máig engesztelhetetlen ellentét mutatkozik a fasiszta — nacionalista és demokratikus országok között. Nem veszik észre, hogy a fasiszta és fasizmushoz hasonló módszer ugyancsak stratégiai haditerv a bolsevizmussal szemben, míg szerencsésebb politikai helyzetű országok, a maguk demokratikus módszerével vélnek a bolsevizmussal megküzdhetni. Azt hiszik, európai ország európai országnak valódi ellensége lehet. Ez tévedés. Európa, miután Oroszország nyíltan levált róla, úgyszólván „a családban maradt". Északi országainak, ma még, nincsenek nemzetközi horderejű problémái. Rendezésre szorul a középeurópai államok viszonya és hovatovább helyreállhat a német-francia és az angol-olasz viszony. Mindez, Smuts tábornok szavával élve, családi viszály, melynek világjelentősége nincs és amely az igazi európai egységet meg nem bonthatja. Európa igazi \eszedelme: az orosz veszedelem. Nincs történelmi gondolkodása annak, aki ezt be nem látja. E veszéllyel szemben kell Európának egységesnek mutatkoznia. És mit látunk? Mint ahogy Franciaország a török veszély idején a Grand Turc-kel szövetkezett, éppúgy szö vétséget kötött most Oroszországgal is. Franciaország szerencsés ország. A Kelet ostroma sohasem ért határáig. Dél felől Spanyolország védelmezte az arab és török elől, Nyugat felől Középeurópa országai fogták fel az Európára mért csapásokat. Nem érezte tulajdon bőrén soha, mit jelent az az embertelen háború, az a néptelenítő dúlás, amit ér zett Lengyelország és Magyarország. Nem csoda, hogy az európai „családi viszályok" elintézésére be meri hívni Oroszországot, aki aztán a családi viszályokat el is intézi oly módon, hogy elintézés kőzben agyoncsapná Európát. Amit Európa mostani viszálykodásában veszít, azt egyik veszekedő fél sem nyeri, — az egyetlen nyertes csak Oroszország lehet. Minden talpalatnyi földet, ahonnan Európa kivonul, Oroszország száll meg. Természetes, hogy míg Európa itthon aprócseprő viszályait nem tudja elintézni és — európai szellemhez nem méltón — diplomáciai szőrszálhasogatással vesztegeti erejét és szűkíti látóhatárát, amíg saját dolgában nincs döntő szava, addig nem lehet döntő szava a távolkeleti nagypolitikai eseményekben sem. Szinte kételkedni kezdünk abban, hogy Euró pában nagyhatalmak vannak. A nemzetközi politika oly kicsinyes, oly etikettbe fulladó, oly regionális lett, oly mozdulatlan, makacs, hogyha korunknak Moliére-je volna, nem az orvost figurázná ki, aki minden panaszra azt mondja: — A tüdő, — hanem a diplomatát, aki minden panaszra a Népszövetség kedvelt statusquojával felel. Elhangzottak és elhangzanak ugyan olyan kijelentések — és ezek merészségszámba mennek. — melyek megmutatják Európa politikájának új és természetes irányát: a versaillesi és trianoni szerződések feloldását, — de mindig oly óvatos feltételekhez kötve, melyek a cselekvést az álmok távolságába tolják. Ügy látszik, mintha Európa elvesztette volna cselekvőképességét. Ami történt, annak inkább nemzeti, mint nemzetközi jelentősége van. Különösen feltűnő ez a cselekvőképtelenség a nyugati nagyhatalmak körében. Európa minden nemzete, akár háramlik rá közvetlen haszon, vagy sem, sokat vár a vezérlő nagyhatalmaktól, elsősorban Angliától és Franciaországtól. Ügy érzi, hogy ez országok vezető államférfiai neki is külügyminiszterei. Ezeknek ke zében van a vezérlő pálca, ezek ütik meg az alaphangot. De, vájjon, így van-e? Hosszú időn át Európa kisantant-vezetés mellett csinált nemzetközi politikát. Ennek a politikának mérge még most is ott bujkál Európa erei ben. Ez a politika a gyűlölet és fogvicsorgatás politikája, a friss foglalás, erkölcsi jogcímkeresés alacsony parvenű-politikája. Ez a politikai stílus mérgezte meg a francia olasz viszonyt, ennek mintájára alakult a nehezen gyógyuló angol-olasz viszony. Ennek köszönhető az eurónai külső- és belsőpolitika elduhajosodása, melytől szomszédok és alattvalók egyaránt retteghetnek. Ennek köszönhető, hogy a legimpolitikusabb módszer, az erőszak, lett az európai kül- és belpolitika legkézenfekvőbb, legkedveltebb, legáltalánosabb módszere. Macaulay írja, hogy a francia forradalom azért nyúlt a nyaktilóhoz, mert nem volt jobb kormányzati ötlete és gondolata. Hovatovább Európa is elfelejti, hogy itt va laha a politika és diplomácia művészet volt, telve a szellem előkelőségével és hogy a hatalom itt nyers formájában sohasem uralkodott. Kül- és belpolitikában elburjánzik nálunk a keleti kényuraság és keleti szolgaság romboló, megtörő szelleme. Ki nem látja ebben, hogy az ázsiai bolsevizmus szelleme lebeg a vizek felett?