Magyar külpolitika, 1938 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1938 / 3. szám - Románia válsága
MAGYAR KÜLPOLITIKA 7 nem voltuk hajlandók többé Romániát szövetségesként elismerni. Tizenötnapos erőfeszítésembe került, amíg Romániának szövetségi minőségét újból sikerült elismertetnem. így aztán megalakulhatott a kisántánt s a francia politikának lényegesen elemévé válhatott. Ennek most vége." Területének és lakosságának ez az óriási megnövekedése ember feletti feladatok elé állította Románia dinasztiáját és mindenkori kormányát. Megszerzett tartományai közül a három legértékesebbről: Erdélyről, Besszarábiáról és Dobrudzsáról sohasem mondottak le és soha nem is fognak lemondani azok az államok, amelyektől ezeket a tartományokat erőszakkal elvette és amelyeket a nagyhatalmak meggondolatlainul Romániának odadobtak. De ezeken a tartományokon kívül Romániának még Jugoszláviával szemben is elintézetlen kérdése van, az ügynevezett bánáti kérdés. Nagyrománia dinasztiájára és kormányára az üj állam megalakulása óta az összeharácsolt területek megtartásának, tehát a status quonak a súlyos gondja nehezedett. A status quo kérdése irányította a román kül- és belpolitikát egyaránt. A jelenlegi status quo megőrzéséért húzódott meg a román külpolitika hosszú éveken keresztül a francia és a szovjet politika árnyékában. Amikor pedig Károly román király a Rajna-vidék megszállása után azt látja, hogy a német erők előretörésével szemben a francia-szovjet kapcsolatok Románia status quoját nem képesek biztosítani, rögtön elejtette ennek a politikának legharcosabb egyéniségét: Titulescut és megkezdte az átorientálódást a berlin-római tengelyhez. Három hónappal ezelőtt különösen veszedelmesnek tünt fel a berlinrómai tengely s ekkor Károly román király Goga Octavián személyében olyan miniszterelnököt nevezett ki, akinek német és olasz kapcsolatai közismertek voltak. A Goga—Cusa kormány kinevezése tehát ugyancsak a status quo érdekében történt. Tévednek azok, akik világnézeti alapra vezették vissza a Goga—Cusa kormány kinevezését, mert Károly király sem politikai, sem magánéletében soha nem helyezkedett fajvédelmi alapra, ezzel őt nem lehet vádolni, de erre a vádra Goga Octavián sem szolgált rá túlságosan régebbi politikai szereplése alapján. A román külpolitika azonban a Goga—Cusa kormány alatt sem fordult teljesen szembe a francia politikával, mind a két tengellyel folytatta politikai játékát és figyelte, melyik tengely csillaga emelkedik, hogy a másik tengelyről hirtelen viszszahúzhassa a lábát. Amint megindultak az olaszangol tárgyalások és nyilvánosságra jutottak a németországi változások s ebből a román politika a berlin-római tengely gyengülésére következtetett, Károly román király — egyéb okok közreműködésének következtében is — hirtelen elejtette a Goga—Cusa kormányt és olyan kormányt nevezett ki, amely ismét a francia politikai vonalon halad. Romániának ez a kétszínű politikai irányváltozása az egész világot megdöbbentette, de ez kizárólag csak a status quohoz való görcsös ragaszkodással magyarázható meg. Belpolitikai lezüllésének is ez az egyetlen oka. A román kormányok féltek az új tartományok elvesztésétől s ezért rövid idő alatt akarták eggyé kovácsolni Nagy-Romániát. Ezt nem a megszerzett tartományok lakosságának pacifikálásával: megbékítésükkel és megnyerésükkel kívánták elérni, hanem az uralmuk alá került nemzeti kisebbségek megfélemlítésével, beolvasztásával, vagy kiüldözésével. Az egyes román kormányok és pártok versenyeztek egymással a nemzeti kisebbségek üldözésében és így állandó forradalmi hangulatot teremtettek. A román kormányok és román pártok dédelgették Codreanu kapitányt és a vasgárdát, amikor végig terrorizálták a nemzetiségi vidékeket, különösen Erdélyt, mindenütt félelmet és rémületet hagyva maga után. Codreanu kapitány naggyánövelése azt eredményezte, hogy a vasgárda állam lett az államban és lassanként a trónra nézve is veszedelmessé vált. A Christea Miron kormányra hárult az a súlyos feladat, hogy a belső forradalmi válságot legyűrje és Románia egységét megteremtse. Lehetetlen feladat, mert Románia kétszínű külpolitikája következtében a román kormány az események irányítását alig tartja a kezében. Éppen a status quo politika miatt folytatott kétszínű politika következtében ma már nagyhatalmi erők dolgoznak Nagy-Romániában és a román politikai tényezők a nagyhatalmi erőknek megfelelően csoportosulva, két táborban néznek egymással farkasszemet. Egyfelől a francia politika védelmezi a maga pozícióit, másfelől a vasgárdán és a GogaCusa pártján keresztül#a német és olasz politika igyekszik befolyását biztosítani. Egyelőre a francia politika aratott pirrhusi győzelmet és a februán 20-án kihirdetett új román rendi alkotmány csapást mért a vasgárdára és a Goga—Cusa-féle politikai irányzatra. Kérdés azonban, hogy ezzel a rendi alkotmánynyal vissza lehet-e űzni odújába a feltámasztott szellemeket. A vasgárda és a Maniu vezetése alatt álló nemzeti parasztpárt sokkal tovább mentek a népi politika követelésében s ennek következtében a román nép lelkében a változás utáni vágy sokkal mélyebb gyökereket eresztett, semhogy azt a rendi alkotmánnyal máról-holnapra el lehetne intézni. Emellett a rendi alkotmány az új területek nemzetiségeit még az eddiginél is rosszabb helyzetbe taszítja, amikor világosan kimondja, hogy Románia a románoké és ezzel a nemzetiségeket másodrangú állampolgárokká nyilvánítja. A rendi alkotmány keretében minden erő, minden hatalom, minden jog kizárólag románok kezébe kerül és az erőszak előtt a nemzetiségek vagy behódolnak, vagy kivándorolnak. Az erőszak azonban sohasem volt államalkotó és államösszefogó erő. A helyzet az új tartományokban tehát változatlan lesz s az itt élő lakosság tovább fogja élni a maga megkínzott és megalázott életét. A nagyhatalmi erőknek ezek a területek fognak alkalmas talajt szolgáltatni és a különféle belső és külső erők harcában Románia lázállapota mindaddig fokozódni fog, amíg végül egy belső forradalomban fog kirobbanni. A status quo politikához való ragaszkodás Romániát feltétlenül egy belső forradalomhoz és a széthulláshoz fogja vezetni. Romániát a teljes széthullástól csak az menthetné meg, ha területi engedmény alapján legalább egyik szomszédjával kibékülne és önként szabadulna meg nagyszámú és megemészthetetlen nemzetiségeinek egy részétől.