Magyar külpolitika, 1938 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1938 / 3. szám - A nemzetközi helyzet és a magyar kérdés

MAGYAR KÜLPOLITIKA 3 A nemzetközi helyzet és a magyar kérdés Irta: gróf Csáky Imre ny. külügyminiszter 1938. március 10. A közelmúlt hetek még a megszokottnál is gazdagabbak voltak külpolitikai eseményekben: a német-osztrák viszonyt újonnan szabályozó berch­tesgadeni egyezmény, Hitler vezér és kancellár február 20.—i nagy beszéde, az Eden angol külügyi államtitkár drámai részletekben bővelkedő lemon­dásával kapcsolatos események és a francia kama­rának ezeket követő és velük összefüggő nagymé­retű külügyi vitája mind egy-egy újabb állomást jelentenek a nemzetközi helyzet fejlődésében. És bár első pillantásra úgy tűnnek fel ezek az esemé­nyek, mintha csak azon államokat érintenék me­lyek azoknak főszereplői, a világpolitikai vonatko­zások kapcsolatai következtében valóságban az egész világot, legelsőisorban azonban Európát és azon belül nem a legkisebb mértékben hazánkat is közelről érintik, mely ezen földrésznek annyira ér­zékeny pontján fekszik, hogy mondhatnók a szeiz­mográf tűjének pontosságával reagál minden euró­pai nemzetközi politikai eseményre. Minket legközelebbről természetesen a német­osztrák viszonyban beállt változás érdekel, nem­csak azért, mivel két olyan hatalom közötti kap­csolatok nyertek Berchtesgadenben rendezést, mely hatalmak földrajzilag is legközelebb feküsznek hozzánk és melyek mindegyikéhez régi és kipró­bált baráti szálak fűznek, hanem azért is, mert el­tekintve az évszázados sorsközösségtől, mely Ausztriához fűzött, ezen szomszédunk nemzetközi helyzete és állami életének fejlődése a világháború utáni időkben is igen sok hasonlóságot mutat fel hazánkéval. Mi, akik egyforma meleg barátsággal viseltetünk úgy Ausztria, mint a Német Birodalom iránt, a legüszintébb örömmel vehetünk tudomást a két ország közötti viszonynak a teljes kölcsönös megértés alapján való rendezéséről, feltéve termé­szetesen, hogy a megegyezés mindkét rész­ről teljesen őszinte és minden hátsó gondolattól mentes. Mint kifejezetten békés politikai fejlődés hívei, megnyugvással üdvözölhetjük ezen ese­ményt, mely egy veszedelmessé válható helyzetet van hivatva az érdekelteket kielégítő módon tisz­tázni. Ugyancsak a békés fejlődés előmozdítására al­kalmasnak ítélhetjük Hitler kancellár február 20.-1 beszédének alaphangját is, ha azt tárgyilagos jó­akarattal bíráljuk, dacára annak, hogy, vagy talán éppen azért, mert olyan nyomatékkal hangsúlyoz­za a Harmadik Birodalom erejét ugyanakkor, mi­kor annak békés szándékairól biztosít. Nemzetközi viszonylatban ugyanis gyakran éppen a gyengeségi momentum rejt magában háborús veszélyeket. Fel­tehető egyébként, hogy a német politika további vo­oalvezetése elsősorban attól fog függeni, hogy a nyu­gati hatalmak egyáltalában, és ha igen, milyen mértékben, lesznek hajlandók a volt német gyar­matok visszaadásának kérdésében a Német Bú o­dalom kívánságait teljesíteni. Ezen kérdésnek a német álláspontnak megfelelő rendezése a legkö­zelebbről érint minket, magyarokat is, mivel, ha a német túlnépesedés nem talál mentől előbb elhe­lyezkedést gyarmati területeken, akkor az általa előidézett belső feszültség pusztán sztatikái erejé­nél fogva is mind erősebb nyomást fog kifejteni szomszédaira, még pedig ugyancsak általánosan ér­vényes természeti törvény alapján, elsősorban a legkisebb ellennyomás irányában, vagyis a Biroda­lom keleti szomszédai felé. Ezen nyomás hatás­körébe kellene tehát előbb-utóbb kerülnie Magyar­országnak is, amit jövőnk biztonsága érdekében sohasem szabad szem elől tévesztenünk. Megnyugvással vehetünk tudomást a londoni eseményekről is, melyeknek jelentősége lényegileg abban csúcsosodik ki, hogy Eden külügyi állam­titkár lemondása következtében egy személyi aka­dálya szűnt meg azon békés megoldásokat kereső brit politikának, melyet az angol kabinet, magát Edent is beleértve, régen az egyedüli helyesnek is­mert fel, melynek erélyes folytatását azonban nem kis mértékben gátolták az eltávozott külügyi ál­lamtitkár elméleti meggondolással és elvi kötött­ségei. Jellegzetes az angol közvélemény józansá­gára és tárgyilagos ítélőképességére nézve az a kö­rülmény', hogy bár Eden személyes népszerűsége hivatalból való távozása után sem szenvedett csor­bát, sőt talán még inkább növekedett is, ugyan­azon közvélemény óriási többségében mégis he­lyesli Neville Chamberlain miniszterelnök elhatá­rozását, hogy a békés politika folytatásának érde­kében ezen munkatársától megvált. Aligha téve­dünk, ha azt sejtjük, hogy az angol miniszterel­nöknek ez az elhatározása elsősorban a távolkeleti helyzet által indokolt meggondolások alapján érle­lődött meg. A keletázsiai brit érdekeket mind erő­sebben veszélyeztető japán imperializmus nyomá­sára való tekintettel a Brit Birodalomnak mozgási szabadságra van szüksége, mely felett nem rendel­kezhetik mindaddig, míg a zavaros európai helyze­tet, — legalábbis amennyiben az őt magát köze­lebbről érinti, — nem tisztázta. Ennek szükségét érzi az angol közvélemény és ezért támogatja nagy többségében Chamberlain miniszterelnök po­litikáját. Ami az angol közvéleményt némileg fel­izgatta, az nem is annyira Eden távozásának ténye, mint inkább azon véletlen körülmény volt, hogy ezen lemondás időben összeesett Hitler német kancellár beszédével, melyben élesen támadta a brit külügyi államtitkár politikáját. így a látszat összefüggésbe hozhatta a két eseményt, ami ért­hető módon sértette az angol közvélemény önér­zetét. A londoni eseményekkel kapcsolatos nagy kül­politikai vita a francia kamarában lényegeben a kormánytöbbséget alkotó népi front szélsőbalol­dali (kommunista) és mérsékeltebb irányzatokat képviselő egyéb pártjai közötti erőpróba jellegevei bírt. Minthogy már a dolog természeténél fogva is eleve lehetetlen volt feltételezni, hogy a francia ka­marának bármilyen állásfoglalása megváltoztathat­ná az angol politika irányát, a szélsőbaloldal által ezen az alapon indított támadásoknak nyilvánva­lóan nem is lehetett más célja, mint a francia kor­mányt rábírni arra, hogy ezen nyomás hatása alatt teljesen Szovjetoroszország karjaiba vesse magát. Szerencse, hogy mint oly gyakran, most is felül­kerekedett a kritikus pillanatban a francia nép

Next

/
Thumbnails
Contents