Magyar külpolitika, 1938 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1938 / 2. szám - A magyar külpolitika és a közvélemény

MAGYAR KÜLPOLITIKA 3 milyen idegen törekvés puszta eszközét lássa. Ez a külpolitika nemcsak a magyar igazságban rejlő termékeny békét mutatja meg, hanem egy táborba terel minden magyart, becsessé minden lelket, aki a magyarság táborát erősíti. A revízió politikája szoros és áthatolhatatlan falanxba állította a magyar nemzetet. Mikor gróf Csáky Imre átveszi a Magyar Külpolitika főszerkesztői tisztségét, a nagyérdemű Pckár Gyula örökségét, átveszi egyúttal azt a feladatot is, melyet a Magyar Külpolitika mindig híven szolgált: a magyar közvélemény öntudatossá tételét. A magyar szellem, mely olyan külpolitikusokat adott, mint Pázmány Péter, Kossuth Lajos, Andrássy Gyula, Bethlen István, nem terméketlen, de nemzetünk közvéleménye még tapogatódzó és önbizalmát országunk jelenlegi szűk határai szerint szűkíti össze. A közvélemény nevelése, a célok és elvek kitűzése pedig oly feladat, melynél méltóbb nem várhat sem államférfira, sem publicistára. A magyar külpolitika és a közvélemény j Egy ország külpolitikai útját nem lehet önkényesen kijelölni és irányítani. A külpolitikai irány nem más, mint az országnak Istentől kijelölt végzete. Minden külpolitika, mely ehhez a végzethez simul, valódi, okos, ihletett országvezetés. Minden külpolitika, mely ettől eltér, sajnálatos és bajíhozó diletantizmus, a gyöngeség henye próbálkozása a sors roppant erőivel szemben. Ha a történelem távlatából próbáljuk mérlegelni azt a beszámolót, melyet külügyminiszterünk a képviselőház külügyi bizottságában az olasz, osztrák és német államférfiak látogatásával kapcsolatban mondott, megelégedéssel állapíthatjuk meg, hogy Magyarország mai politikája ezeréves és parancsoló hagyományokban gyökeredzikOly régi ez a politika, mint maga az Európába beilleszkedett magyar királyság. Ez a politika Szení, Istváné, aki Itália és Németország felé nyújtotta kezét. Az a rendkívüli politikai belátás, mely megérezte, hogy az olasz-magyar-német erővonal Középeurópa áttörhetetlen hegygerince, nem a pillanatnak, nem a múló szeszélynek, hanem valóban a történelemnek dolgozott, nemcsak helyi, hanem konstrukciós európai, tehát valódi világpolitika volt és maradt. Minden politika, mely országunkat ebbe az erővonalba állította bele, a sors igazi rendelését követte. Minden olyan politika pedig, mely az ellenkező irányba akarta az országot terelni — társult légyen bár az önfeláldozás csodáival — sajnálatosan eredménytelen maradt. Legnyilvánvalóbb példája ennek a Rákóczi-féle felkelés, a francia erőkre való számítással, — legtorzabb alakja pedig a Károlyi Mihály-féle vak kísérletezés, mely tudatlan próbálkozásának nem önmagát, hanem az országot áldozta fel. Az az idő, mely a békeszerződések óta letelt s mely alatt Európa elvesztett egyensúlyának viszszaszerzésére törekedett, — valljuk meg — kissé elfeledtette a magyarsággal külpolitikai hagyományait.. A hármas szövetség, mely a háború előtt a nagypolitika gerincének, a régi német-római császárság történelmi örökösének látszott, felbomlott éppen a háborúban és ez a körülmény még tájékozatlanabbá tette a magyar külpolitikai közvéleményt. Nem tudták, hogy e szövetség alapvető hibában szenvedett, hogy csak kormányok közti papíros szerződés volt, rejtett szándékkal osztrák, és a soha ki nem alvó irredentizmus szándékaival olasz részről. Nagy hibája volt e szövetségnek, hogy Magyarország, mint önálló egység, nem szerepelhetett benne, tehát sem szándékait, sem mint barátot, sem mint érdekelt felet nem vették benne számításba. A régi hármas szövetség semmiben sem hasonlítható a mostani olasz-magyar-osztrák baráti szerződéshez és a Németországgal való baráti jóviszonyhoz. Az új rendeződés nem a régi szerződésnek folytatása, felmelegítése, vagy párhuzama. A régi hármas szövetség nem képviselője, vagy továbbhordozója, hanem csak álarcos utánzója volt a német-római császárság világpolitikai hagyományainak. Mutatós volt, mert — külsőleg — nagy múltra támaszkodott és úgy tett, mintha nagy jövő feladatait volna hordozandó. Belső célzata azonban nem felelt meg külső formájának. Ez a hasadás külső és belső között tévesztette meg csaknem napjainkig a magyar közvéleményt. Ha azonban a közvélemény tekintetét a nagy és termékeny múltra irányítjuk, ha megmutatjuk, hogy a középeurópai politikai erővonalnak Magyarország kitéphetetlen lánc-szeme, ha megmutatjuk, hogy e politikának a múltban olyan képviselői voltak, mint Szent István, Nagy Lajos, Hunyadi János és Mátyás, Pázmány és Kossuth, — olasz részről II- Szilveszter, a törökellenes nagy pápák egész sora, a szinte magyarrá lett Cesarini Julián, Kapisztrán János, a magyar hősi alaknak számító Garibaldi és végre Mussolini maga, aki mélyen átérezte a magyar teljesség fontos voltát, akkor a magyar közvélemény megszüntetheti azt a tájékozatlanságát, mely a szerződésekkel szemben a hármas szövetség felbomlása óta sajnálatosan jellemezte. Nem tagadható, hogy a békeszerződések után a magyar közvélemény egyrésze — például — irigykedve nézte, hogy — a maga árvasága mellett —• mint tollasodtak-híztak a francia barátság védenc államai. Ezért az árvaságért a magyar külpolitikát, helytelen tájékozódásunkat okolták. Még ma is érezhető itt-ott ez a lelkesedés és bámulat a francia politika vonzási köre. után. Még ma is vannak, akik nem látják, hogy a francia politika — gyors sikerei után — kénytelen viszahúzódni Közép- és Keleteurópa "országaiból. Nem látják, hogy e politika, bűvészi mutatványai után, eltűnőben van s amit hátrahagy, az a békeszerződések után való káosznál is nagvobb zűrzavar. Nem látják, hogy Jugoszlávia és Románia már szabadulni igyekszik a francia politika hegemóniájától.