Magyar külpolitika, 1938 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1938 / 10. szám - A Duna-medence jövője

12 MAGYAR KÜLPOLITIKA gedte betölteni a törökhódoltság, igyekezett gáncsot vetni betöltésének Bécs s örök időkre el akarta venni Trianon. A fegyverek minden ereje s a politika minden erőszakoskodása eredmény telén maradt a földrajzi helyzet adottságaival és a magyarság elhivatottságával szemben. Ennek tudatában és vallásával — bármilyen döbbenettel és dermedtséggel fogadtuk is húsz évvel ezelőtt a trianoni halálos ítéletet, egy percre sem szűntünk meg hinni és hirdetni elhivatottságunkat a középső Dunamedencében, még akkor sem, amikor fegyvertelen meztelenségben álltunk állig felfegyverkezett ellenséges érzelmű — s azt állandóan nyíltan is hirdető — szomszédok között. Nem volt húsz évvel ezelőtt Európának egy állama és államférfia sem, aki hitte, vagy legalább nyíltan vallotta volna a középső Dunamedence egységét s abban a magvarság történelmi szerepét. Az idő azonban — mint mindenkor, most if, — az igazságnak, ezúttal ti magyar igazságnak dolgozott. A nemzetközi politika teréről lassan kezdtek eltűnni azok, akik a páriskörnyéki békeszerződések merevségéhez — személyi hiúságból, téves elgondolásból, vagy jóhiszeműen, az most mellékes, — ragaszkodtak s kezdtek szóhoz jutni és érvényesülni azok, akiknek politikai elgondolása a fejlődés, javítás és helyrehozás felé hajlott. Anélkül, hogy neveket említenénk, vagy hogy ennek az átalakulási folyamatnak részleteibe bocsátkoznánk, csak gondolatban hasonlítsuk össze, hogy milyen szemmel nézte az európai közvélemény a magyar álláspontot még csak húsz évvel ezelőtt is és milyen szemmel nézi ma. Hol van dunamedencei szerepünk elismerésének leghatalmasabb gátja, az acélgyűrűnek hirdetett kis-antant? Hol van a merev elzárkózás fegyverkezésünk ellen? Hol van Anglia és Franciaország merev elzárkózása minden jogos igényünk elől? Társtalanságunkat és egyedül-áHásunkat nagyhatalmakkal, mint Olaszország, Németország és Lengyelországgal való Szövetkezés váltotta fel. Még feltűnőbbek ezek a változások, ha arra gondolunk, hogy mindezekkel a változásokkal szemben változatlanul ugyanaz a magyar álláspont ma, mint amilyen a trianoni szerződés aláírása pillanatában volt. A Dunamedence egységességének eszméje immár megindult az újra megvalósulás útján. Mi türelmetlenkedünk minden napi, minden órai késedelemért, ami nem is csodálható húsz éves türelmes várakozás után. De 1918-ban a Királyhegv ről letört szikladarabot a Garam, vagy a Mágusáról leszakított fa tönkjét a Vág ugyanazzal a bizonyossággal görgeti a Duna felé, ha nem is érkezett még el odáig, mint amilyen bizonyossággal egyesülnie kell újra a Dunamedencének, mert sem a Vág, sem a Garam, de a középső Duna egész vízrendszerének egyetlen folyója sem fog visszafelé folyni. Ma még egy reménytelen politika kétségbeesett fogásai próbálják kétségessé tenni, hogy a Felvidék szlovákjai a Kárpátok gerinceivel tőlük elválasztott sorvadó államhoz csatlakozzanak, vagy pedig a földrajzi adottságokkal és ezer év történelmével összekötött régi hazájuk mellé á1!janak. Immár nyilvánvalóan a nép érzelmei ellen folyó taktikázás állítja csak a rutén népet kérdés elé, hogy természetellenes gát legyen-e két olyan nép között, amelyeknek a Keleti Beszkidek, a Dnyeszter és a Tisza vízválasztója, ad természetes határt, vagy pedig visszatérjen ahhoz a hazához, amelynek vezérlő fejedelme zászlai alatt „Pro libertate" harcolta népi életének legdicsőbb harcait. Ha a történelem és az örök természet magaslatairól „sub specic aeternitatis" nézzük ezeket a kicsinyes taktikázásokat, akkor nincs és nem is lehet kétségünk az iránt, hogy mindezeknek sikerük nem lehet. Eltolhatják a végleges megoldást, de — és ez egészen bizonyos, — nem szakíthatják szét a Dunamedenee egységét és nem tehetik tartósan lehetetlenné a Dunamedencében lakó népek boldogulását. Ha már Középeurópa nagy országútjának felső és középső (szakaszán végigtekintettünk, a teljesség kedvéért vessünk egy pillantást a Duna alsó medencéiére is, amely a Kárpátok déli és a Balkán-hegység északi lejtőinek vízrendszerét viszi a Fekete-tenger felé. Három állam: Jugoszlávia, Bulgária és Románia érdeke követel az alsó Dunamedencében kielégülést s így nyilvánvaló, hogy egységes államalakulatról itt nem lehet szó, de amint nincs kizárva, hogy a három érdek közösen békés megoldást nyerjen. Jugoszlávia és Bulgária meü is mutatták ennek lehetőségét, amikor a közelmúltban örökös barátsági szerződést kötöttek s immár együttesen lendítik előre az alsó Dunamedence gazdasági fellendülését. Hogy Románia mikor és egyáltalában bele fog-e kapcsolódni az alsó Dunamedence egységébe, azt nehéz lenne megmondani olyan államnál, amelyet szerencsétlen tagozódása három vízrendszer felé: a középső* Duna, az alsó Duna és a Dnyeszter vízrendszere között oszt meg. Politikusaink bölcseségén dől el a nagv kérdés, hogyan tud beleilleszkedni a természeti és földrajzi körülményekkel határolt adottságokba, felismeri-e és betölti-e azt a hivatást, amelyek megváltoztathatatlan adottságok szabtak meg részére? A felső Dunamedence sorsa azzal, hogy teljes egészében a német birodalomba került, immár bete^esült s azok a kapcsolatok, amelyek a német birodalmat Magyarországhoz fűzik, biztosítiák az alsó és középső Dunamedence kapcsolatát is. A középső Dunamedence problémáinak meg oldása megindult s nem kétséges, hogy az északi vízrendszer területe immár rövid időn belül eljut a teljes megoldásig. Délről a jugoszláv részrő' mutatkozó hajlandóság a rendezés lehetőségével kecsegtet s nem lehet kétség az iránt, hogy a közeljövőben Romániának is meg kell kezdenie a probléma rendezését nálunk kelet felől éppúgv. mint az alsó Dunamedencében dél felé a bolgárokkal. Ezeknek a függőben lévő, de megoldást követelő kérdések elintézésének módja ma előttünk még rejtett. Az az egy azonban bizonyos, hogy elintézést fognak nyerni, mert sem az idő, sem a történelem nem tűr elintézetlen kérdéseket. A „Magyar Külpolitika' ingyen jár minden külföldi magyar egyesületnek Támogassa előfizetésével a Magyar Külpolitikát!