Magyar külpolitika, 1935 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1935 / 6-7. szám - Külpolitikai nevelés - Külpolitikai közvélemény

MAGYAR KÜLPOLITIKA A MAÍiYAR REVÍZIÓS LIGA HIVATALOS LAPJA XVI. ÉVFOLYAM, 6-7. SZÁM BCDAPEST 1935 KÜLPOLITIKAI NEVELÉS KÜLPOLITIKAI KÖZVÉLEMÉNY Újságokban néha-néha felbukkan egy csodálatos mexikói falu Iiiro, melynek minden lakója vak. Házukra ablakot nem vágnak. A külső világról semmit sem tudnak. Tudósok csodájára járnak e népnek, keresve páratlan szerencsétlensége okát. Holott, ha a legközelebbi múltig nem egy begyvidéki elzárt falu, hanem egy egész ország vakságát akarták volna tanulmányozni, nem kellett volna olyan messze fáradniok. A vak nép, a vak ország, itt volt Európa szivében. Mi voltunk a vak nemzet. Mi voltunk azok, akik bázainkra ablakot nem vágtunk, akik a külső világról semmit sem tudtunk és következésképpen magunkat sem ismertük igazán. Igaz. hogy e vakság, mely nem Isten napjának fényét, hanem külpolitikai látásunkat vette el tőlünk, nem egészen a mi hibánk. Vakságban tartottak bennünket és vakságban tartottuk mi. magunkat szinte a török veszedelem óta, nem tudván, hogy e vakság éppen nem kisebb csapás a török veszedelemnél. Azt hittük, hogy sorsunk az osztrák fövénypadhoz láncolt bennünket s mint az osztriga, bizton éltünk az osztrák politika sekély vizeiben, vélvén, hogy ott maradhatunk és biztonságban szunnyadhatunk örökkön-örökké. Elfeledtük a kivül zajló nagyvilágot. Elfelejtettük, hogy voltak messzire és a jövőbe látó nagyjaink, hogy volt feszítő, hódító és megtartó ereink, voltak parancsoló elveink és hagyományaink, Istentől ránkbizott feladataink. Szemünk elszokott a messze szemhatártól. Talán — annyi harc, vérhullás után — jólesett csukott szemmel pihennünk. Talán a nemzetnek öntudatlan takarékossága volt ez, pihentető erő gyűjtése, mint az ugar földé. Talán elaludt a nemzet nyughatatlan alkotószelleme, hogy a pihenés és sötétség óráiban betölbető legyen a harcokban elnéptelenedett föld, — meglehet. De, mire a népesség száma belelt, mióta sivatagok és lakatlan puszták megleltek néppel: a nemzet nagy távlatokhoz szokott látását elvesztette S nem tudott tájékozódni. Az uj világrobbanás, mely a régóla mozdulatlan Európát vulkánikus fortyógású, friss és a teremtés lázában remegő földrésszé lelte, minket vakon és öntudatlanul talált. Nem véletlen, hanem e vakság következménye, hogy a világháború végeztével, mely az óriási változásnak csak első és legdinamikusabb mozzanata volt. mi fizettük a legnagyobb árat. Vak hűségünkért, vak engedelmességünkéri, melyei ki nem alvó harci erényeink csak nagyobbítottak, mi koncoltattunk fel a háborút bevégző szertartásokon. Minden mozdulatunk, mellyel e történelmi katasztrófa ulán eltemettetésünk koporsófödelét emelgettük, csak szörnyű vakságunk bizonytalan és tétova kapkodása volt. Elég elősorolnunk a hirtelen támadt entente melletti rokonszenvet. A részegséget, melyet Wilson tizennégy ájtatos pontja gyújtott bennünk. A nemzetiségekkel való gyermeki próbálkozást és — amiről kevesen tudnak — a nekik önként átadott fegyvereket. A bolsevizmus szörnyű kísérletét. Mindenre és mindenkire rábíztuk magunkat, mint a vizbefuló, aki a habok után is kapdos. Valóban elmondhatjuk a költővel: — Isten csodája, hogy áll még hazánk. A csapás, melyben igazságtalanságot láttunk s mely voltaképpen a sors büntetése volt, Európagyülölővé tett bennünket. Költők, állami színházak támogatásával Ázsiába utalták vissza a magyarságot s legendás hősökkel csalogatták oda vissza, hol a paradicsomi létben nincs szükség külpolitikai Ítélőképességre, de nem mutatták meg az utat és módot, mellyel ott uj hazát foglalni, vagy itthon a régit megtartani lehet. A honfoglalás egy nép életének nem ünnepi nyitánya, nem egy bizonyos időpontban lezárható egyetlen erőfeszítése, mely után nyugodtan pihenhet a siker rózsaágyain. A honfoglalás olyan, mint a teremtés: örökös, mindennapi és végeérhetetlen. A nap minden órájában, percében mindnyájan honfoglalók vagyunk. Vissza kell nyernünk elvesztett látásunkat, külpolitikai tájékozódó-, Ítélőképességünket és akaratunkat, ha meg akarunk maradni ezen a földön. A külpolitikából azt a részt, mely nemrég csak a diplomácia pompájának, gazdag nemzetek udvariassági játékának és fényűzésének látszott, könnyű ellesnünk és utánoznunk. De nem lehet jó külpolitika, nem lehelnek jó diplomaták ott, ahol az országnak kényszerítő külpolitikai közvéleménye nincs. A bibliának van egy mély példázata az angyalról, aki a vak Tóbiásnak visszaadta szemevilágát s ezzel egy üli szerencséjét és boldogságát. Az angyal már megjeleni előttünk, hogy mulassa az utat. Erezzük, hogy külpolitikai közvéleményünk még tájékozatlan. A világesemények jelentőségét — mini a délibáb — túlozza, vagy lekicsinyli. Az első benyomások ulán itél, és nem hiszi, hogy lassú, kitarló munkával lehet elérni valamit ott, ahol eddig csak hirtelen változásokat vett észre és váratlan taglócsapásokhoz szokott. Már látunk, de még nem látunk színeket, csak fehéret és feketét. De érdeklődésünk már leiébredi és óhajtva kívánjuk, hogy legyen valaki, aki felvilágosit, oktat, vezet bennünket. Merjük állítani, hogy a magyarság külpolitikai felvilágosítás iránti szomjúsága nagyobb, mint általában hiszik. E kívánság nem hangos, de egyetemes, tanult és egyszerű emberekben egyaránt meglevő. — Ha a levesemé! kanalozom, — mondta egy magyar kereskedő — érzem, hogy külpolitikát szürcsölök. Ez a kívánság kötelez. Érezzük, hogy nálunk nem lehet, mint eddig