Magyar külpolitika, 1932 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1932 / 5. szám - Amerikai magyarok - Reviziós törekvések Mohács után

14 HUKGARIA LLOYD 1932 május ország elszakított területeit minden erejével vissza fogja szerezni. Amig János és Ferdinánd dúlták egymást, a sajóládi pálos kolostor szürkeségéből kimagaslik az igazi lángész igénytelenségével Martinuzzi. 0 vitte el János király Fiái Erdélybe fejedelemnek. Tudja, hogy se török, se német soha ezt a földet legyőzni nem fogja. Lajtától a havasig tart a határ. Ezért a határért odaadta nagy életének minden erőfeszítését. Amikor vére csordult az erdélyi kövön, lépett a helyébe más, aki éppen ugy tudta, hogy Magyarország határait vagy sértetlenül kell hagyni, vagy ki kell irtani a magyar nemzetet, hogy ne lássa a sértett határokat. A nemzetet nem lehetett kiirtani. Európa bámulata és nem kis irigysége küldött sóhajokat Bocskay és Bethlen után, akik mindig az ország szent területéért küzdöttek. Amikor fordult az idő és az igricek nem "a félhold szarvától féltették többé a hegyek és halmok magyar világát, hanem a jó habsburgi közigazgatás és gazdasági politika ingoványából kellett menteni a magyar határt, amelynek nem a kard, hanem a szó, az ész, a tudás, a tehetség volt a fegyvere már — akkor is csak az integer Magyarország volt a szeretett, az áhított, a féltett és nem sebezhető. Jött idő, amikor megvoltak a határok, de nem volt meg a szellem, amely egységesen akarja az ezeréves vonalat. Eleget sirt a kürt a Végeken, mire Mária Terézia királynő hű horvátjai, szerbjei és románjai kiköltöztek a sáncból és magyar lett a vidék, amelynek rögébe magyar urak és püspökök vére iszapodott. Thököly, Rákóczi és Kossuth érezhették Hunyadi János vitézei hadi lázát és diadalát, mert bizony beleharapott a német a határba, és nekik megadatott a dicsőség, hogy kihajtsák őket onnan. Branyiszkó szent hegyei látták a revíziót, amit a pár száz vörössipkás adott a nemzetnek, akik beletörték a magyar hegy kövébe a német puskát. Mert a határt, nem adta a magyar, mióta bejött ide. Volt olyan század, amikor elfáradt a kard. Volt olyan is, amikor a szellem fáradt el. Európai vonatkozásban a magyar erő addig feszítő, duló és igazi, amig a határokért harcol. Minden, ami kívül esik rajta, idegen cél. Ami belül van, az pedig akár föld legyen, akár gondolat, tudomány vagy szellemi alkotás, az magyar, az a mienk és száz hangon szisszen fel a nemzet lelkiismerete ha érintik és bántani akarják. Európának volt oka tisztelni bennünket és csodált is minket, amikor fölmérte szemmel a vért, amit könnyedén ontottunk azért, ami a miénk. Nagy nemzetek legnagyobbjai szóltak rólunk. Kossuth honvédéi ihlették Ibsent és a lanthoz nyúlt: »Oh, ha késő nemzedékek támadnak s ledől az oszlop, Trónok ingának, zuhannak zsarnokok, silány poroszlók, A magyar név büszke név lesz és a hadba indulónak, A vitéz, derék seregnek ugy zeng, mint győzedelmi szózat.* „Erdélyhez nem volt joga a románoknak sem a história, sem a műveltség alapján!" Az „Ambrosiana'-könYvtár régi olasz kéziratai alapján egy olasz tudós ezt állapítja meg, Erdélyről írt nagy tudományos munkájában Milano, május Olasz tudósok és politikusok ujabban egyre többet foglalkoznak a különböző magyar problémákkal. De most történik meg először, hogy egy fiatal fasiszta tudós, Giacomo Baseapé, nemcsak a magyar históriával, hanem a magyarság mindenkori igazi fellegvárának, Erdélynek történetével foglalkozik uj, beható és lelkes kutatások alapján. Giacomo Baseapé, a »Vie deH'Oriente« egykori főszerkesztője, most a Fasiszta Könyvtárak vezetőségének tagja, a keleti problémák iránt való általános érdeklődését, hogy ugy mondjuk, Erdélyre specializálta : az olasz— magyar történelmi és kulturális kapcsolatoknak alig-alig ismert fejezeteit tárja igy fel, kimutatja Erdély földjén is az olasz és magyar műveltség együttműködését, teljes harmóniáját és hangsúlyozza, hogy mindez milyen értéket jeleni az általános európai műveltségben. Ezzel természetesen az olasz— magyar barátság történelmi távlatát mélyíti ki. Arrigo Solmi, a nagy olasz történetíró és politikus, a Fasiszta Parlament külügyi bizottságának előadója, meg is állapítja előszavában Baseapé könyvéről, hogy : — Kelet-Európa történelemirói a legnagyobb hálával tartoznak majd Bascapénak, aki a milánói Ambrosinakönyvtár kimeríthetetlen kincsei közül (ahol egyébként XI. Pius pápa könyvtároskodott) előásta az Erdélyre vonatkozó régi kéziratokat és könyvében szorgalmasan és lelkiismeretesen feldolgozta. Az Ambrosiana eddig nagyrészt ismeretlen kéziratainak, mint Erdélyre vonatkozó históriai dokumentumoknak feldolgozása — amely kéziratok régi olasz utazók, kereskedők és diplomaták feljegyzései — bennünket magyarokat más szempontból is érdekelhet. A kisantant államai közül — ismeretes — Románia nagy propagandát fejt ki az egész világon, különösen pedig a magyarbarát Itáliában, hogy elhitesse laikusokkal és tudósokkal, hogy a mai románok a régi nagy Római Birodalom egyik részének, Dácia légionáriusainak ivadékai, akiket később a magyarok leigáztak és szolgai sorban tartottak, holott ők Erdély igazi őslakói. Maga Jorga előadássorozatot tartott Olaszországban, könyveit lefordíttatta olaszra és — meg kell vallanunk — hatalmas és (különösen az utóbbi időben) erőteljes sajtópropagandával dolgozott, hogy Románia iránt mennél nagyobb rokonszenvet ébresszen fel, természetesen a magyarok és a magyar ügy káráru. Giacomo Baseapé most e könyvében — amely komoly és megtámadhatatlan históriai okmányokon alapuló munka — fölényes objektivitással mutatja ki Jorga »tévedéseit« és rosszhiszemű beállításait. Fejére olvassa Jorgának, hogy állításait, semmiféle históriai dokumentum nem igazolja. Ellenben históriailag kimutatható, hogy a románok (valacchi = oláhok) a tizenkettedik század végén kezdenek csak beszivárogni Erdélybe és ott szellemileg olyan alacsonyrendü életet éltek, hogy sem a műveltségben, sem a politikai életben soha részt nem vehettek. Ezt egyébként az is igazolja, hogy román város-, hegy- és folyónevek és más ily kifejezések nem maradtak fenn és a mai román nevek nem egyebek, mint fordításai vagy román fonetika szerint való cl ferdítései a magyar, esetleg szláv kifejezéseknek. Az oláhok nem a római F

IÚMÉBA ÉRKEZŐ MAGYAROK AZ EGYETLEN 30 ÉVE FENNÁLLÓ MAGYAR VENDÉGLŐBEN ÉTKEZNEK! P

SIHÁL JÁNOS, FIUME VIA VALSCURIGNA 10. Vendéglő a kél eperiához -Ristorante ai due moreri.