Magyar külpolitika, 1932 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1932 / 12. szám - A tenger a revizió szolgálatában

1932 december III \<.AHI\ MOVIt X A tenger a revizó szolgálatában Irta: Gramantik Mihály keresk. tengerészkapitány A trianoni békeparancs következtében a ,,többek között" elvesztettük Fiumét is. Az immár csonka ország közvéleménye ezt a .szomorú tényt tudomásul vette s ezzel afelett napirendre is tért. Valljuk be, nem oly sok magyar ember érzi gyönyörű kikötő városunk biányát, amit annak kell betudnunk, hogy mint kifejezetten kontinentális nép, kedvtelési szempontoktól eltekintve, nem nagy érdeklődéssel viseltettünk iránta addig sem, amig a miénk volt. A háború előtti kormányoknak a kikötő fejlesztése és szubvencionált hajójáratok fenntartása érdekében tett intézkedései, sajnos meddő áldozatoknak bizonyultak, mert nem a nép lelkében élő célok elérését .szolgálták. Egy léi év század alatt, azaz amig kikötőnk és tengerpartiunk volt, egy lépéssel sem hoztuk a tengert közelebb a magyar nép lelkéhez. Hiába való volt Kossuth lengene hivő szózala, az országban nem voltak megfelelő emberek, akik ezt a szózatot helyesen értelmezték volna, vagy ha voltak is olyanok, nem adatott meg azoknak a mód. hogy terveikel megvalósítsák, akaratukat érvényesítsék. Hiányzott az iskolákból a tengert, a tengerhajózást ismertető tanterv, mer! az illetékesek nem tartották azt szükségesnek. Hiányzott az iskolát végzett ifjúságból a tengerrel kapcsolatos életpályák iránti érdeklődés, mert senki azokat velük meg nem ismertette és senki sem világosította tel őket arról, bogy azokon elhelyezkedni és térthóditani nem öncél, hanem nemzeti érdek. Olyan hibák ezek, amelyeket jóvátenni ma. amikor nincs tengerpartunk, igen nehéz, de nem lehetetlen. Alihoz, hogy ebben az irányban az első lépést megtegyük, megfelelő emberekkel és eszközökkel tevékeny propagandát kell kifejtenünk.Ennek a munkának az alapját az a tudat kell. hogy kéipezze, mely szerint annak dacára, hogy kikötőnket és tengerpartunkat elvesztettük, a tenger még a miénk maradt. Minden magyar emberrel meg kell értetni, bogy a földünket javarészben elborító hatalmas tenger, ez a minden jólétnek kiapadhatatlan forrása, épp ugy a miénk, mint bármely más nemzeté. A tenger szabad, azt a partmenti vizek kivételével minden ország alattvalója egyformán jogosult kihasználni. Ettől a jogunktól még a trianoni békediktátum szerzői sem voltak képesek bennünket megfosztani, már pedig azok megcsonkításunk és elpusztításunk érdekében tőlük telhetőleg mindent elkövettek. A békediktátumnak van egy pontja, ameily a magyar tengeri kereskedelmi hajók lajstromozási kikötőjéül Budapestet jelöli ki. Ezt a rendelkezést ugy kell értelmezni, hogy volt ellenségeink közül azok, akik mérhetetlen megcsonkitásunk következményeivel tisztában voltak, reá akartak mulatni arra az egyedüli lehetőségre, amellyel vérveszteségünket bizonyos fokig pótolhatjuk. Belátták a/t, hogy az életképtelenné tett országnak, melynek ipara és kereskedelme a hazai gazdasági viszonyok függvénye, meg kell hagyni egy kivezető utat, melyen át kijuthat a nemzetközi forgalom szabad levegőjére. Ezáltal ők maguk adták a kezünkbe a revízió útjára vezető iránytűt. Szabaddá tették számunkra a világkereskedelem országutjait. Kinyílott előttünk minden ország kapuja és a most már színtiszta nemzetiszínű lobogónk alatt szabadon érintkezhettünk minden ország népével akár azért, hogy veszteségeinkkel megismertessük azokat, akár pedig azért, hogy az újjáéledésünkhöz szükséges baráti kapcsolatokat megtaláljuk. így állították ellenségeink a tengert a revízió szolgálatába. Sajnos, az egész országban csak igen kevesen vették észre ezt a lehetőséget és még kevesebben éltek azzal. A legtöbb emberen a defétista érzés lett úrrá. Ezek meg vannak arról győződve, hogy tengerparthoz és kikötőhöz legfeljebb egy ujabb honfoglalás révén juthatunk és igy a tenger és minden, ami azzal kapcsolatos, a magyar nemzetre egyszer s mindenkorra elveszett. Voltak azonban — ha kevesen is, — akik helyesen megállapitották, hogy ennek a csonka országnak most nem tengerpartra és kikötőre, hanem eilsősorban tengerre van szüksége. Megállapitották, hogy a tengeri legkönnyebben ugy tudjuk kihasználni, ha a csonka ország gazdasági hely/eléli"); független nemzetközi tengerentúli fuvarozásban részt veszünk. Ezért tengerhajózás; vállalatokat alapítottak, melyeknek hajóit ott foglalkoztatják, ahol arra éppen a nemzetközi áruforgalom módot nyújt. Ezeken a hajókon százával alkalmazzák az idehaza elhelyezkedni nem tudó munkanélkülieket és csak a ma világszerte dúló gazdasági krizis akadályozza meg őket abban, hogy a magyar lobogót nem sokkal nagyobb számú hajó hordozza a világtengereken. Az a lény, hogy <i tenger a revízió eszméjét szolgálhatja és szolgálja a magyar közvélemény- és a hivatalos körök elölt jórészt ismeretlen, vagy ha már ismert is, egyáltalán nem értékelik azt. A tengernek részünkről történő ily irányú kihasználását mi .sem bizonyítja ékesszólóbban, mint a román, vagy jugoszláv kikötőben be- vagy kirakodó magyar hajók árbocain 'lengő magyar nemzeti lobogó. Ez a lobogó szent és sérthetetlen, dacára annak, hogy hajóink nem hajóznak hatalmas csatahajók védelme alatt, mint a többi nemzetek hajói. Legádázabb ellenségünk is kénytelen tudomást venni rólunk és arról a törhetetlen akaratunkról, amely azt a nemzeti lobogót az ő kikölőjükbe bevezeti. Látják, hogy dacára annak, hogy nincs tengerpartunk és kikötőnk, mi is hajózunk, mi is kivesszük részünket a népek közös munkájából és ha ma még csak elenyészően kis mértékben, de mi is ki tudjuk használni a tengert. Ez revíziós munka és pedig kézzelfogható eredményt felmutató munk<t, mert ez nem csak kéri a revíziót, hanem el is érte azt és annak megfelelően vissza foglalt valamit abból, amit elvesztettünk. Minden egyes hajó ugyanis, amely a tengeren jár, egy-egy kis darabja Csonka-Magyarországnak, az ő nemzeti lobogójával, extralerritorialitásával és személyzetével. Örök igazság az, hogy a tenger nem szétválasztja, hanem összekapcsolja a nemzeteket. Amikor egy magyar hajó megjelenik valamelyik kikötőben, azonnal megállapítják arról, hogy az „egy hajó, mely sohasem mehet haza". És miután tengerészeiinkkel megismerkedtek, fejcsóválva állapítják meg azt is, hogy ezek az emberek „mint páriák bolyonganak a világtengereken, akiket a pariról kendőt lobogtató családtagok sohasem várnak és el nem búcsúztatnak". Ezek a megállapítások külföldi lapokból vett idézetek és ezek a hajók élő és untalan viszszalérő vádak a békediktátum szerzői és fenntartói ellen. Ma itt, holnap ott tűnik fel egy-egy ilyen vádaskodó nemzeti sziníi zászló és a velük együttérző nemzeteket, naprólnapra mindjobban összekapcsolja abban a tudatban, hogy akik ezeket a hajókat hontlanokká tették, azokat nemcsak az oktalan bosszúállás, de a nevetséges tudatlanság vitte arra, amit tettek, mert íme ez a nép, ez a lobogó újból megjelent a világtengereken. A Ma és a Múlt között csak az a különbség, bogy míg azelőtt alig, vagy csak tévesen ismertek bennünket a többi világrészeken, ma érdeklődnek irániunk s balsorsunkban velünk együtt érezve, revizió/.s mozgalmunkat szimpátiával kisérik. A magyar bengeri hajókkal járó kereskedelmi tengerészeket a Revíziós Liga mindmegannyi exponenseinek kell tekintenünk. Ezek az emberek a világ minden részén, Havannában éppúgy, mint Orónban, Buenos-Airesben éppúgy, mint Londonban, Yokohamában éppúgy, mini San Franciscóban magyar állampolgári kötelességüknek tartják, hogy mértékadó helyen, magánosok előtt vagy a sajtó utján, az ottani közvéleményt felvilágosítsák arról, hogy itt milyen igazságtalanság történt. Hála a Revíziós Liga útmutatásainak, tengerészeink ma már propaganda munkájukat szakszerű és .számszerű adatokkal tudják alátámasztani, egyidejűleg a külföldön élő magyarság és a Revizióis Liga között kapcsolatot teremtenek. Es mindezt minek köszönhetjük? A tengernek. Annak, hogy magyar hajók is járnak a tengeren. Annak, hogy a magyar tengerészek a tengert a revízió szolgálatába állították. Mennyivel erőteljesebb és eredményesebb munkát végezhetnének ezek az emberek, ha nemcsak tíz, hanem száz magyar hajó járna a tengeren.