Magyar külpolitika, 1932 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1932 / 10. szám - Térképek a nemzetiségi terjeszkedés szolgálatában. Dr. Olay Ferenc könyve [könyvismertetés]

IO MAGVAK KÜLPOLITIKA 1932 október ázsiai kócos paripán, — neki az alázatos és fáradt keresztény országoknak, a lecsöndesült vérű imádkozás népeknek, akiknek litániája kétszáz év múlva is hirdette a könyörgést: a magyaroktól ments meg I ram minket. Az ifjú Magyarországban pedig tüzek égtek a patakoknál és áldozat füstje szállt a berkek mélyén. Kereszttel a kezében menekült el egy-egy olas: barát vagy német terítő, amikor látta, hogy a bizánci taktika, bajor gondolkozás formái itt csak hars/íny nevetést es vad hnjrázást aratlak s a dacos pogányok paripái eldobogtak a sik földön messzi, mint a szél . . bizánci kultúra, nemet vallás, frank civilizáció csak szivárvány volt a kis magyar nemzet életén, amit megnézett csöndes derülten, ürült is neki, csodálta ÍS, szerelte is talán. De nem volt vérébe égett szükséglete egyetlenegy magyarnak sem. Csak egy volt szent és sérthetetlen minden vitéz előtt: a halár. Attól a 995-ik éviid kezdve, amikor Árpád leszállt a lováról Munkács körül, bizony integer volt minálunk a határ egészen addig, amig el nem borított bennünket az ozmán világhatalom egész hadserege. A honfoglalás után a mayyar harsogó huj-hujjal röpülte be Európát. Békés országok remegték a lovak patái dobbanását. A moilcnai nép védőszentjéhez imádkozik elenük, Vreisengenben remegnek tőlük, a bajor jajgat az égre. Szent Gall énről leverték a gallus kakast, Róma, Xápoly, l'ávia veszedelemben voltak. Tusc'át elpusztították, Táviul negyvenhárom templomával magyar tüz égette meg. otl puszult el a vercellei püspök. Az Alpokon át Burgundiába, Lyonon át I'rovenceba. ál a Rhónon be a Pyreneus hegyekbe . . . száz oldalon száz pa/n kórus jajgatta a Kyrie eleison-t és ráfelelt u zordon huj-huj kiáltás. ..Istenkísértés amit tettek" irta akkoriban Péter dogé — ..a Rialtot, Velence ifja lagunáit a tenger felől, lóhátról akarták elfoglalni'. Olasz templomok ólomteteje olvadtan csöpögött a magyarok tüzében Augsburgig és Merseburgig magyar testekkel volt kirakva az ut de alatta németek csontjai fehérlellek. Miserere me Domine igy énekelt Európa ölvén esztendeig, egészen addig, amig kosszarvból nem önteteit a viz a vad magyar fejére. Német és olasz barátok igéinek verőfényében színleg megszelídült a magyar. De valójában Somogy és Baranya. Bihar és a Meszesen lul minden tidpalát nyi föld pogány volt. Sem Mondta a vad magyar, és nem tartotta átszűri üstökét a szentelt i>iz alá. Gyejcsa és Sarolt fia, István, akkor hordozta végig keresztes kardiát a magyar földön, a pogány köveken, vértől iszamós őszi avarán a régi vallásnak. Táltosok csillagos homloka meneküli neki <iz aranyló vadonnak, fehér ruhájuk lengeti a szakadékok torka elöli, ahol énekelve keresztelt a barna pap, hintette vadvízzel az olvasation tömegei, amit István király német csatlósai belehajtottak a csillogó érbe. Egy szent jobbkéz kényszeritette a magyarokat a keresztvíz (dá. De a kemény vitézek vad üstöke kibujt a szeliil érintés alól. Akkor a szent kardja köveikezeit. Iszonyúan kellett működnie, hogy eredményt érjen el. A király keresztény volt, de az erdők és berkek népe. a kalandozó farkasok unokája pogány maradi. Sem mondta Thonulóba, aki felé enyhén nyúlt a királyi papok keresztelő szarvkürtje. Csak a fantázia bonihalja ki az évezred homályából Szent István és Thonuzóba élet-halálharcát, amely nemcsak vért ontott, hanem a magyar lélek ősi vérét ontotta: a vallását vetette a sárba. István és Thonuzóba, az ázsiai hetyke hős és az európai csendes lovag csalója volt. A Meszes látta küzdeni őket. Talán kurdra mentek, falón a szelid szent buzogánya verte vállon a hasi és nem a hős buzogánya gázolt bele a szentbe. Talán véreztek kegyellenül és rájukaludt a középkor könnyen omló vére. Talán . . . félholtan maradi valamelyik a mezőn. Thonuzóba, aki pogány akart maradni és az maradt, eltűnhetett volna jó tízezer vitézével, vagy talán többel is az erdélyi rengetegben, és aztán ki a bessenyők közé . de Thonuzóba ittmaradl, pogány magyarnak. A nehéz tusák vérnyoma odavezet a Tiszához, az abádi révhez. Győzött a király, mert szent vall, vagy a szent győzőt!, meri király volt:' Győzöl! a finom nyugat, a harangkongásos német kereszténység Győzött az állanudkotó erő, amelyik az ekeszarva mellé szorította a duló, hősi törzset. De Thonuzóba egyéni igazsága, mini a szent kelet igazi fénye, agy ragyog a győzedelmes király lelkettörő vágyain kérésziül. Thonuzóba, mer! nem hajolt meg a király akarata elölt, elmeheteit volna hatalmasan és pogányon. De ugyanaz <iz elszánás volt benne, ami a magyar mártírokban volt, akik elestek a haza mezein egy ezredéven ól. Élni és meghalni csak iti lehet. Ezt érezte Thonuzóba, amikor érte énekellek a keresztények a német Istenhez, a pogányok naphoz és a tűzhöz, Lassan lehunyt o lény az abádi révbe lehunyt a lóltosének verte ázsiai fény. Thonuzóba testben legyőzve, de lélekben keményen, India akar a magyar földben, de pogányan, nem keresztényen. Legendák tarka homályába réved a szem. Ássák a sírt a pogánynak, pogány nejével együtt élve temetik. A barna /tápok zenghetik a Kyriet. mélyebb szava a legendának, amely hangtalan. I láromszázéves volt akkor is a legenda, amikor inonymus megírta. Most ezer év tengeréből száll felénk pogány kiállás, német zsolozsma közi a Thonuzóbát éneklő ősi hang: Sem akara lenni kereszténnyé. Hanem nejével élve Temettetett az abádi révbe. Sehogy keresztelve a Krisztussal élne . . . De fia Vrkund keresztény leli /•.'.s él n Krisztussal mindörökkön. Eörsi Júlia