Magyar külpolitika, 1930 (11. évfolyam, 1-7. szám)

1930 / 1. szám - A népszövetségi szankciók kérdése

1930. június hó. MAGYAR KÜLPOLITIKA 13 sára. Az ilyen előzetes akaratoegkötés, mint minden más nemzetközi szerződésben is a szuverenitásnak nem megsértése, hanem ellenkezőleg annak egyik alapvető megnyilatkozása: iuis tractatuum et foederum.) Ez az angol-szász politikai doktrína lényege, amelynél fogva a Népszövetség független államok szerződéses viszonya és bármilyen nemzetközi szankció csakis az egyes államok előzetes szerződési megállapodásán alapulhat (automatikus szankció). A francia felfogás ezzel szemben a Népszövetséget kezdettől fogva valami, az államok felett álló magasabb személyiségnek tekintette, melynek feladata, hogy tagjai közt a bekét akár kényszer erővel is fenntartsa. E felfogásból természetszerűen következik a tanács kötelező intézkedés joga. parancsolási hatalma. A francia hivatalos tervezet a Népszövetség ezen államfeletti koncepciójából nem csinál titkot és annak értelmében a tanács kötelezhette volna a tagállamokat a közös katonai akcióban való részvételre, amelyet e célra szervezett népszövetségi vezérkar irányított volna. Az Egyezségi okmány 9. cikkében szervezett „katonai leszerelési bizottság" ezen népszövetségi vezérkar burkolt és csökevényes maradványa. Az Egyezség okmány Wilson eszméi és az angol-szász szuverénitási felfogás alapulvételével készült, de a franciák eredeti álláspontjukat sohasem adták fel és a Népszövetség tízévi fennállása alatt ismételten megkísérelték, hogy a Népszövetséget államfeletti irányba — a szankció kötelező tétele által — fejlesszék. Ezen kísérletek rendesen párhuzamosan haladtak a leszerelési tárgyalásokkal. Leszerelés nincs biztonság nélkül, mondja a francia formula, biztonság pedig nincs addig, míg egyrészt a 12. cikk a háború bizonyos lehetőségét nyitva hagyja, másrészt a jogtalan háború megtorlását is az egyes államok tetszésére bízza. Innen a törekvés a döntőbíróság és szankció kötelezővétételére. Legelső kísérlet volt a Lord Cecil nevéhez fűződő, de teljesen francia szellemben fogalmazott „kölcsönös védelmi szerződés" (Tnaité de l'assistance mutuelle 1923.), melyben a leszerelés előfeltételekép az államok kötelezettséget vállaltak volna jogtalan támadás esetén egymás segítésére és a tanács ajánlását ez esetben kötelezőnek ismerik el. Második kísérlet a genfi protokollum (MacDonald és Herriot 1926.), amely a döntőbíráskodás kiterjesztésével akarta a 12. cikkben biztosított hadi indítási lehetőséget kiküszöbölni, ugyancsak kimondván, hogy a bíróság ítéletének \ égrebajtására a Népszövetség tanácsa kényszerítő hatalommal ruháztassák fel. Mindkét esetben a Népszövetség államfeletti hatalomhoz jutott volna és mindkét kísérlet megbukott az angol-szász világ ellenállásán. De a „superstate" kérdésén túl a szankciók kötelező jellege még egy másik elvi problémával is szorosan összekapcsolódik, amely reánk magyarokra még sokkal súlyosabban esik latba. Mint a felhozott példák mutatják, a szankciók szigorítása minden esetben a „biztonság", értsd mai határok biztosítása, érdekében követeltetik s politikai alapgondolata nem más, mint a mai területi statusquonak nemzetközi jogi kiépítése, megrögzítése és garantálása. A 16. cikk jelentőségének fenti beállításánál nyeri el a teljes borderejét a londoni konferencián tett az a francia kísérlet, hogy a szankció kötelező jellege kimondassék, illetve a 16. cikkbe belemagyaráztassék. S szinte hihetetlennek tűnik Berzeviczy Albert, az Interparlamentáris Unió magyar csoportja elnökének ebédje Chr. Lange-nek, az Unió központi főtitkárának a tiszteletére. Berzeviczy körül Walkó Lajos külügyminiszter, Wlassics Gyula báró és Almásy László.