Magyar külpolitika, 1929 (10. évfolyam, 1-43. szám)

1929 / 42. szám - Nékány szó a livkérdéshez

1929 • 9 • December 21 értelmű parancsot, semmiféle intézkedést nem hajlandó tenni. A jelenlévő cseh tisztek hangosan követelték a kardok átadását, az osztrák tisztek tiltakoztak és a nagy vita vérontássá fajult volna, ha a cseh tisztek időközben nem figyelmeztetik a védekezőállásba helyezkedett osztrák tiszteket, hogy az udvarban lévő román legénység is fellázadt. A tábornok erre elhatározta, hogy átadja a kardját. — Olyan volt ebben a pillanatban — írja egy cseh szemtanú — mint egy öreg koldus. Könyörögni kezdett és csak az volt a kívánsága, hogy családjával együtt rögtön elhagyhassa Prágát. Időközben a szokolok behatoltak az udvarba, megtámadták az ottan lévő osztrák tiszteket, lefegyverezték őket és letépték sapkarózsájukat. A bakák szétszéledtek és csatlakoztak a cseh lakosság tüntetőmenetéhez. Rövid idő múlva Stribrny tudomására adta a tüntetőknek, hogy Herbai egyezményt írt alá, mely szerint a helyőrség csatlakozott a forradalmárokhoz és a Nemzeti Komiténak engedelmességet fogadott. A tömeg éltette Herbait, aki román voltára hivatkozva, felhívta a tömeget, hogy ne csak az osztrákokkal számoljon el, de a magyarokkal is. így lépett be a magyarfaló Herbai, a k. u. k. bécsi vezérkar dédelgetett tisztje, a cseh történelem legnagyobb hőseinek sorába. (A fentiek után még csak azt jegyezzük meg, Herbai jelenleg a román hadseregben szolgál, s a forradalom alatt teljesített szolgálatainak elismeréseképpen közben tábornokká nevezték ki.) Egy tót nyelvtudós emlékezetére M

iközben itt, Csonka-Magyarországon csendes, de igen lelketmegkapó módon ünnepelték nemrég Czambel Sámuel ismert nevű tót nyelvtudósnak húszéves naiálozási évfordulóját, azalatt odaát Csehszlovákiában senki sem gondolt arra a férfiura, aki a tót nyelvnek európai hírű tudósa volt. Első pillanatban furcsának tűnik fel, hogy amíg itt a magyarok és magyarországi tói-ok kegyelettel ünnepelnek, azalatt a tótokat „felszabadító" csehek és a „felszabadított" tótok elfelejtik ünnepelni azt a testvérüket, aki még a „magyar elnyomás" idején is rengeteget tudott és mert tenni a tót nyelvért és kultúráért. Czambel Sámuelt idézni azonban veszedelmes volna mostanában odaát, mert Czambel lángolóan szerette fajtáját, a tót nyelvet és látnoki szemmel jósolta meg már harminc év előtt, hogy ha a tótság valaha egyesülne a csehekkel, ez a tótságra nézve, úgy gazdaságilag, mint kulturális szempontból a biztos pusztulást fogja eló'idézni. 1909. évben elhunyt a kiváló tudós és alig tíz év múlva megtörtént az egyesülés: a csehek a testvériség címén maguknak követelték a tótságot és nyomban az egyesülés után megkezdődött az, amit Czambel megjósolt: a csehek tízezrei özönlötték el a Felvidéket, beültek a zsíros állásokba, a földeket maguk között osztották szét és a cseh nyelv fejlettebb voltára való hivatkozással még a Felvidéken is félrelökték a tót nyelvet, mely szerintök a cseh nyelvnek úgyis csak egyik nyelvjárása, vagy oldalága. Amióta megtörtént az egyesülés, hogy a csehországi gyárkémények zavartalanul füstölöghessenek, a Felvidéken sorra szűntek meg a gyárak. Slemecbánya, Zólyombrezó, Késmárk, Besztercebánya, Kisgaram, Nyustya, Gács, Körmöcbánya becsuktak, sőt teljesen leszereltek. A „Slovák" 1927. évi július 9-iki számában ezt írta: — Ezer meg ezer tót tanult ember állás nélkül, az éhező munkásság, a görnyedő földmíves és iparososztály a mai viszonyok vértanúi. A Lót néppárt végrehajtó bizottsága jelentette ki szószerint: — Rémes fájdalommal állapítjuk meg, hogy milyen rossz helyzetben vannak a tót földmívesek, munkások es iparosok. A hivatalnok nem boldogulhat az ide beüzönlő csehek miatt. A prevrat óta az összes rétegek, tehát az egész tót nemzet egy rendszeres kizsákmányolás áldozatává lett". (Slovák 1924 ápr. 24.) „Történelmi igazság az — kiált fel a Slovák 1928 márc oO-án — hogy a csehek célja Szlovenszkót csehvé, szegénnyé és végül huszitává tenni..." Ez a rövid magyarázata annak, hogy a nagy nyelvludóst szűkebb hazájában nem szabad most ünnepelni, mert amit Czambel Sámuel műveiben kifejtett, az végzetszerűen bekövetkezett: a cseh hegemóniszlikus törekvések gazdaságilag máris teljesen alárendelték a tótságot maguknak és el fogják söpörni — ha jut idő rá — a tót nyelvet és kultúrát. Kétségtelen, hogy ebben hibás a magyarság és a tótság maga is. A magyarság hibája, hogy tót nemzetiségi mozgalommal soha behatóan nem foglalkozott és azt félreismerte, amennyiben elmulasztotta gátakat emelni a tótság érdekében a csehesítő invázió ellen. Ezt természetesen csak a tótsággal karöltve tehette volna meg, a tót nemzetiségi mozgalom azonban többször maga is megtagadta saját individualitását és öntudatlanul támogatta a csehek hódítási céljait. Különösen a világháború szaporította meg a csehbarát elemeket, amelyek pedig éppen a háború előtt kezdtek a tót nacionalizmus révén kiszorulni. Csak a világháború zűrzavarában volt lehetséges az, hogy a csehek államjogukat a Felvidékre vonatkozóan kiterjesztették és előállhattak a legnagyobb humbuggal: a csehszlovák fogalommal. Túrócszentmártonban aztán megtörtént a uontés, bár heves viták előzték azt meg és az ú. n. tót nemzeti tanácsban a határozathozatalnál nem az egéái. tót nép vezérei voltak jelen. A tót nép túlnyomó többsége ma is, sőt inkább mint valaha, a cseh megoldási nem látja megoldásnak, jónak és véglegesnek. A tót nep óriási többsége nem a cseh-tót államban reméli boldogulását és jövőjét. Mutatja ezt a felvidéki autonómisták óriási száma. A cseh szuronyerdő és spiclin ralom alatt azonban igazi harcosait, tudósait és látnoKait nem ünnepelheti ma a felszabadított tótság. „Magyarországnak változatlanul nemzeti politikájának azon kipróbált útján kell haladnia, melyen állama függetlenségét és nemzeti karakterét biztosítani tudja, egyben a nem magyar polgártársainknak nyelvüket és nemzeti kultúrájukat illetően messzemenő jogokat biztosít, őket testvéri szeretettel és bizalommal támogatva minden jogos törekvésükben." Gróf Tisza István Károly Ferenc József trónörököshöz 1915 augusztus 7-én.