Magyar külpolitika, 1929 (10. évfolyam, 1-43. szám)

1929 / 42. szám - Egy angol a magyar kisebbségi problémáról. A Magyar Külpolitika olvasóinak hozzászólását kéri a Szerkesztőség

Magyar Külpolitika 6 42. szám nek. Elárasztanám panaszokkal a Népszövetséget és ha a Népszövetség mindennek ellenére tényleg semmit sem csinálna, akkor legalább megokolt lenne a kisebbségi eljárás megváltoztatására irányuló törekvésük. — És még egyet. Minden kormány megkapja a Népszövetséghez intézett panaszokat az érdekelt államoknak a panaszoki a tett megjegyzéseivel együtt. Véleményem szerint tehát újabb és újabb petícióval, vagyis a panasz megismétlésével alkalmasint lehetne egyes igazságtalanságokat reparálni. Ez, ha talán kissé nehézkes, de mégis járható út, legalább is addig, amíg megváltozik az a, véleményem szerint is, a végtelenségig fenn nem tartható álláspont, amelyet Bethlen István gróf is a jelenlegi eljárási mód legsúlyosabb hibájaként bélyegzett meg, hogy t. i. a kisebbségi kérdések elbírálásánál nem engedélyez kontradiktorius eljárást. — Ha most azt kérdezi tőlem, mit kellene ezek szerint cselekedni: véleményem szerint oly politikailag nem exponált szervet kellene létesítenünk, — megfelelne erre a célra a Magyar Külügyi Társaság is, amelyről csak jót hallottam eddig — amely nyilvántartaná valamennyi kisebbségi sérelmet. Anyagát részben hírlapi tudósításokból, részben magánosok bemondásából meríthetné. Meggyőződésem, hogy nagyszámmal kapna megfelelő anyagot. És ez a szerv a jellemző esetekben panaszt nyújtana be és ha ezekkel a panaszokkal nem érnének is mást el, mint azt, hogy felhívják rá a Népszövetség valamennyi kormányának a figyelmét — mint említettem volt már, a benyújtott panaszokat hivatalból közlik a tagállamokkal — mégis ráterelődnék a közfigyelem a látszólag valóban tarhatatlan, vagy legalább is a kisebbségi szerződésekkel ellentétes helyzetre. S már ezzel is sokkal többet cselekedtek, mint amit egymagában az eljárási rend (procedúra kérdés) bárminő tökéletes megjavításával elérni tudnának. — Amellett vigyáznék arra, hogy panaszom rövidre fogott legyen, mert emberileg inkább számíthatok arra, hogy azt végig is olvassák. Az is természetes, hogy csak általános természetű esetekre gondolok. Például, ha tilalmazzák a magyar nyelv használatát, megszüntetnek valamely iskolát, stb., mert különben, személyes tárgyú sérelmek panaszolása esetén mégis megtörténhetnék, hogy az érdekelt személyt csak újabb kellemetlenségeknek tenné ki. — Természetesen, nem szabad azt hinnie, hogy ezzel az eljárással is máról-holnapra lényegesen megjavíthatná a magyar kisebbségek helyzetét. De az évek során mégis lenne eredménye fáradozásuknak, mert feltéve, de meg nem engedve, hogy a Népszövetség semmi pozitív lépést nem tenne, s az érdekelt államok válasza alapján egyszerűen irattárba helyezné a panaszokat, már a panasz átvételének egymagában bizonyos védő jelentősége lenne és erkölcsi szempontból feltétlenül gyengülne annak az államnak álláspontja, amellyel szemben megismétlik azt a panaszt, amelyet éppen az érdekelt állam válaszjegyzékében foglaltak alapján utasított el a Népszövetség. r. n. A nemzeti kisebbségi jogok védelmére alakult német társaság t:tkára, Herbert von Truharl röpiratban számol be arról, mi a sorsa a Népszövetséghez beérkezett kisebbségi kérvényeknek. Bár a teljes listát nem tudta elkészíteni, megállapította 345 kérvény beérkezését, ezek közül 208 panasz volt. A panaszok közül a Népszövetség 143 darabot elvileg elfogadhatónak ismert el, de a határozat ellenére csak 18 került tárgyalás aiá. A 18 eset közül a Népszövetség 7 esetben nem látta szükségét a közbelépésnek, hat eset megegyezéssel végződött a bevádolt állam és a Népszövetség, de nem a panaszt tévő kisebbség között, három eset még függőben van és így összesen két esetben volt érdemleges határozat, de ezekben te csak azért, mert a panaszt tévő fél és az illető állam között megegyezés jött létre. A panaszok közül 45 szólt a cseh kormány ellen, ezek közül 18-at a németek, 16-ot a rutének, hetet a magyarok, egyet a tótok és hármat magánegyének nyújtottak be, a Népszövetség azonban a 45 közül egyetlen egyet sem intézett el. Ezek az adatok megerősíteni látszanak az ismeretlenül mai adni óhajtó angol ,,szakember"-nek azt a kritikáját, hogy mag;, ar részről nem próbáljuk eléggé kihasználni a panaszjogban rejlő lehetőségeket, viszont másfelől alátámasztják azoknak a felfogását is, akik úgy érvelnek, hogy amíg a jelenlegi eljárási szabályok vannak érvényben kisebbségi ügyekben, teljesen kilátástalan minden erőfeszítés, mert a Népszövetség rtsm akar komolyan foglalkozni ezekkel a problémával és az oljárási szabályok mai formájukban ezt az amerikázást könynyen lehetővé teszik. Ami a cikkben foglalt egyéb tanácsokat illeti, azokra megjegyzéseink a következők: Téves az a beállítás, mintha minden tagállam megkapná valamennyi petíció szövegét. Az erre vonatkozó népszövetségi közgyűlési határozat szerint csak a tanácstagok kapják meg hivatalból és csak azokat a petíciókat, amelyeket a Népszövetség elfogad, a többi államok pedig csak kérhetik, hogy az ilyen petíciók szövege az ő részükre is megküldessék. Ami pedig azt a kijelentést illeti, hogy a kisebbségi sérelmeinkről nem tud eleget a világ, az illető úr általános tájékozódására furcsa színt vet, hogy ma a háború után tíz évvel, amikor a magyar kisebbségek sérelmeitől visszhangzik egész Európa, ilyen kijelentést tehet. Még néhány részletkérdésben sem megbízhatóak információi, mert helytelen az, hogy a Népszövetség minden beadványt elfogad, ha az nem anonim. Az erre vonatkozó tanácsi határozat öt pontban szabja meg, mily feltételekkel fogadja el a kisebbségi petioiót, és nem tudhatjuk, hogy e feltételek hiánya miatt már hány petíció került érdemi tárgyalás nélkül a Szövetség irattárába. Ami az angol úrnak „gyakorlati" javaslatát illeti, a mi nézetünk szerint igen kérdéses, vájjon járna-e bárminő gyakorlati haszonnal, ha a Népszövetséget „elárasztanék" petíciókkal. Az eddigi tapasztalatok szerint ezzel csak a népszövetségi irattár gazdagíttatnék. Az egyetlen olyan gondolat, amelyet talán érdemes lenne megfontolnunk, hogy a sérelmek rendszeresen nyilvántartandók és összegyűjtendők lennének. De még ebben az esetben is igen kétséges, hogy ennek az eljárásnak volna-e pozitívhaszna, nem tekintve azt, hogy súlyos technikai nehézségeket kellene megelőzően leküzdeni. Mivel azonban ez a gondolat felvetődött, a szerkesztőség hálásan venné, ha a „Magyar Külpolitika" szíves olvasói közül minél többen hozzászólanának ehhez a kérdéshez. Az érdekesebb hozzászólásokat legalább kivonatosan közölni fogjuk és az új gondolatokat nyilvánosságra hozzuk. A reánk kényszeritett harcban kemény elszántsággal, hittel és bizalommal, de megfelelő önuralommal és türelemmel kell kivárnunk az idők teljességének elkövetkezését. A lelkek hitének és bölcs önuralmának ápolása és fentartása a Magyar Külügyi Társaságnak és hivatalos orgánumának, a „Magyar Külpolitika"-nak egyik legszebb és legnehezebb — bár gyakran háládatlan — feladata. Együttes hivatásuk még azoknak az ismereteknek a népszerűsítése is, amelyek nélkül sem a való helyzet tárgyilagos elbírálása, sem pedig az ellenséges propaganda ellen való helyes védekezés nem képzelhető el. A Magyar Külügyi Társaságnak és a „Magyar Külpolitilca" kettős feladatuk teljesítésében önzetlen munkatársaikkal együtt mindenkor számíthatnak a magyar társadalom megértő hálájára és elismerésére. BETHLEN ISTVÁN GRÓF