Magyar külpolitika, 1929 (10. évfolyam, 1-43. szám)

1929 / 41. szám - Beszélgetés Stoica Vazullal

Magyar Külpolitika 10 41. szám — Olvasta-e Szász Zsombor könyvét a romániai magyarság helyzetéről ? — Hogyne olvastam volna! Mi a véleményem? Ha elővenném a Népszavát, a Magyar Hírlapot, a Bécsi Magyar Újságot s egy csőimé más magyar lapot, én is tudnék olyan könyvet írni Magyarországról, sőt esetleg sokkal hatásosabbat. Látja, ebben rejlik az ítélet egyoldalúsága. Miért nem jött Szász Zsombor hozzánk? Személyesen meggyőződhetett volna az általa felsorolt adatoknak az alaptalanságáról. Ez a könyv is egyike a magyar utópisztikus felfogásoknak. Az egész nem más, mint újságcikkek összetétele. Tudja, hogyan szerkesztik nálunk a lapokat? Adok egy példát. A Brassói Lapok munkatársának megmutattam a lapban megjelent egyik cikkét, mely óriási ferdítésekkel közölt egy sérelmet. A tudósító egészen természetesen válaszolt: — Mit akar, Uram, ha nem így írunk, nem veszik a lepunkat. — Csak nem akarja azt mondani, hogy az erdélyi magyarságnak nincsenek sérelmei ? — Nem erről van szó, hanem a sérelmek beállításáról. Vegyük például az 1919-iki botozást. A magyar lapok s a magyar propaganda úgy tüntette föl a dolgot, mintha a világ legbarbárabb uralmát vezettük volna be ezzel. Ugy-e nem kételkedik abban, hogy az első időkben Erdély területén összeesküvések léteztek. Érthető is, hogy a magyarság nem nyugodhatott bele egyhamar a fordulatba. Abban az időben statáriális állapotok voltak. Minden államellenes cselekedetet halállal lehetett vona büntetni. Választanunk kellett: vagy mártírokat teremtünk s ezzel a konszolidációt megakasztjuk vagy más büntetési módot keresünk, aminek hatása sokkal nagyobb, mint a marti.romságé. Bevezettük a botozást s az eredménynyei meg vagyunk elégedve. Mondjon egyetlen egy embert, akit halálra ítéltünk, s akit kivégeztünk. Nincs. Még magát sem ítélték halálra, hanem csak börtönbüntetést kapott. Vallja be őszintén, Magyarországon mit csináltak volna magával, ha mint román kerül a bíróság elé? — Mondjuk, hogy voltak egyes jogosult retorziók, de a sérelmeknek a tömege még sem igazolt. — Sérelmek ? Nevetnem kell, mert nem is mi vagyunk azoknak az okai, hanem a saját fajtája. Egy magyar pap panaszkodott 1921-ben, hogy a csendőrök megverték. Ez természetesen egy kisebbségi kérdés! Rögtön a helyszínre utaztam s megejtettem a vizsgálatot. Kisült, hogy a csendörök magyar eredetűek a régi uralom idejéből s hogy személyes ellentétben voltak a pappal. A brutalitásokat nagyon gyakran a magyar eredetű tisztviselőink követték el. — Erről ne is beszéljünk, tudom, hogy önök nagyon jól felhasználják a renegátokat. Engem is renegát magyarokkal verettek meg, ami azonban nem mentesíti önöket a vád alól. — Renegát? Hát erről beszélhetünk. Sok van. Nekem van a legtöbb dolgom velük. Abban azonban téved, hogy mi ezeket az embereket saját céljainkra használjuk fel. A legtöbbször kiadjuk az útjukat. Sokszor megzavarják működésünket, mert félrevezetésükkel és rosszindulatú feljelentéseikkel megnehezítik a közeledés munkáját. A visszaéléseknek indító okai azonban majdnem mindig a magyar fajhoz tartozó elemek voltak. — Hogy van az, hogy a csángók még ma sem jutottak iskolákhoz ? — Kértek-e iskolát? Nem. A román kormánynak nem áll érdekében, hogy egy más nyelvű vagy más fajhoz tartozó elemet felébresszen. A csángók mind saját dialektátuk mellett, románul is beszélnek és pedig kitűnően. Nem is érzik magukat más fajhoz tartozóknak. Ha a csángók majd egyszer magyaroknak érzik magukat és magyar iskolát kérnek, legyen nyugodt, meg fogják kapni. Mi kötelesek vagyunk gondoskodni iskoláztatásukról. Elemi iskolájuk van. Román? Csak nem gondolja, hogy elmegyünk a csángókhoz s megkérjük őket, hogy tanuljanak magyarul. Nem kértek magyar iskolát s mi nem adhatunk nekik olyan dolgot, amit nem tartanak kívánatosnak. Mondjon egy esetet, amikor a csángók magyar iskolát kértek! A felszabadult Rajna-vidék. Koblenz városa francia megszállás alatt.