Magyar külpolitika, 1929 (10. évfolyam, 1-43. szám)

1929 / 13. szám - Budapest megszállásának történeti háttere

Magyar Külpolitika 13. szám zaléka az autonómista pártokra szavazott, mégis akadt meglehetős tömeg, mely keresztülhúzta a szavazólapok jelölt-listáját és azt a rövid mondatot írta helyére: „Hlasujeme na stare panove", vagyis: „A régi urakra szavazunk". Akkor is éppen olyan korteskedés folyt, mint most, Prága akkor is megígért minden olyat a tótoknak, amit eszében sem volt megadni, a tót tömegek pedig a régi urak után sóhajtottak vissza, akiknek nem volt módjukban bármit Ígérgetni, de akiknek védőszárnyai alatt annyi századon keresztül különbül megélhetett a magyarországi tót nép, mint manapság. És minden mesterséges uszítás, minden félrevezetés mellett is a tótok emlékeznek erre és olykor emlékeztetik rá elnyomóikat is. • ÉLIE HALÉVY párisi professzor oxfordi előadásában akként állította be a világháború kitörésének okát, hogy az a kettős monarchia szabadságra törekvő népeinek függetlenségi harca volt. A tétel csak bizonyos vonatkozásokban igaz, mert fátyolba borítják és elerőtlenítik az igazságot azok a kísérő körülmények, melyek éppen nem a szabadság megszerzését, hanem szabad népek elnyomását bizonyítják. Vagy merné-e valaki a tényállással ellenkezőleg azt állítani, hogy Felsőmagyarország tót és nem-tót lakosságának a cseh államba olvasztása szabadságharcnak lenne-e a diadala? hogy a délmagyarországi szerb és nemszerb lakosság, valamint a horvát állam bekebelezése a jugoszláv államba e lakosságban a szabadság érzetét váltotta volna-e diadalra? hogy Keletmagyarország román és nem-román lakosságának a bukaresti kormány rendelkezése alá való helyezése óta e lakosság a zsarnokság helyett a szabadságot élvezi-e? Sokkal helyesebb lett volna, ha Halévy úr jobban foglalkozik a kérdéssel és megnézi, hogy a fegyveres elszakítás külföldi ügynökei kikkel voltak kapcsolatban és milyen ellenszolgáltatásokért, hogyan alkották meg szomorú korunknak egyik legszomorúbb találmányát: a népek nélküli demokráciát ... MANIU GYULA ARRÓL BESZÉLT a gyulafehérvári egyesülési ünnepen, hogy az erdélyi román nép volt az egyetlen, a Habsburgi monarchiában, mely a háború alatt megtagadta a hűséget a HabsPekár Gyula Milánóba érkezik. burgoktól. Ha ezt a mondatot Maniu a magyar állameszmére fogalmazta volna át, talán igazat mondott volna. De a Habsburgok? Hiszen Maniu Gyula attól a naptól kezdve, hogy a politikai cselekvés terére lépett s éppen azon az 1905 januári nagyszebeni értekezleten, melyen a román nemzeti párt újra politikai aktivitásba kezdett s ahol Maniu politikai pályája kezdődött, Maniu s az erdélyi románság bizalma szilárdan horgonyzott Ferenc Ferdinánd trónralépte esetére tervezett változásokban. Aki Christea Miron naplóját olvasta, ki Vaida Sándorral együtt tárgyalt a trónörökössel 1905—1909 között, aki olvasta Maniu utolsó beszédét a magyar parlamentben 1909-ben az ujoncfelemelési javaslatnál, melynél lojalisabbat és dinasztikusabbat magyar politikus nem mondhatott, aki tudja Ferenc Ferdinánd sinaiai látogatásakor történt megállapodásokat, melyek a Habsburgokat vitték volna a román trónra, az kellő értékére tudja leszállítani Maniu egykori Habsburg-ellenességét, mellyel ma, amikor a dinasztia szerencsecsillaga elhomályosodott, dicsekedni, lehet hasznos, lehet politikus, de a történelmi tényeket nem fedi. A NAGYVÁRADI TÖRVÉNYSZÉK ELNÖKE a legszigorúbban elrendelte, hogy a törvényszék épületében hivatalosan vagy , magánérintkezésben sem hivatalos egyének, sem magánfelek nem használhatnak más nyelvet, mint a irománt. A Bukarestből odahelyezett kiskirály olyan városban rendelkezik így, melynek benszülött román intelligenciája is a helyi magyar napilapokban szokta megvívni egymásközti nyilatkozatháborúit, mert ezen a nyelven szokott gondolkozni és írni. Viszont Marburgban, az osztrák határon, a szerb rendőrfőnök adott ki ugyanakkor még szigorúbb rendeletet, mely szerint a legkeményebben megbüntet mindenkit, aki nyilvános helyiségben más nyelven fogadja a belépő vendégeket, mint az állam nyelvén. Marburgban ugyan szlovénül beszélnek, ha államnyelven akarnak szólni a benszülöttek, egymásközt pedig németül. A szerb abszolutizmus nyelve kissé ismeretlen ezen a tájon. Mindenesetre jellemző tünetek ezek a rendeletek közvetlenül a madridi népszövetségi tanácsülés előtt, amelynek főtárgya épen a kisebbségi kérdés. Mintha csak bizonyságot akarnának szolgáltatni az utódállamok a legkritikusabb időpontban arra, mekkora értéke van náluk a nemzetközileg garantált kisebbségi szerződéseknek. LORD ROTHERMERE ROAD-NAK óhajtaná elnevezni az egyik magyar déli lap T. T. Dr. jeggyel jelölt olvasója Budapesten az üllői-utat. Különösen fontosnak tartja, hogy az utca neve is angol legyen, hogy annál emlékezetesebb legyen a magyarbarát angol fűúr neve közönségünk előtt. Rothenmere iránt érzett hálánkat és tiszteletünket semmikép se csorbítja, ha rámutatunk ennek a gondolatnak a képtelenségére. Mert ha az ajánlatot elfogadná a város, akker abból logikusan következnék, hogy előbb-utóbb akadnának, akik az eszme továbbfejlesztésével a következő újabb elnevezéseket javasolnák: Avenue de Monzie, Via Mussolini, Zabreski Ulica, Lord Newton Street, stb. Ezt pedig talán T. T. dr. sem óhajtaná.