Magyar külpolitika, 1929 (10. évfolyam, 1-43. szám)

1929 / 11. szám - Apponyi Albert gróf Magyarország külpolitikai helyzetéről és a revízióról

1929 Május 18 Mi van a revízióval ? De az a nagy kérdés, mit minden magyar ember a szívében hord és ami voltaképpen mint kérdés mindenkinek ajkán van, hát mit gondolsz a revízióról, hát mikor van reményünk, hogy a revízióhoz eljutunk? ez is választ vár s erre a kérdésre is kénytelen vagyok, köteles vagyok és fokozott felelősségérzettel válaszolni. Az én felfogásom, az én látásom nem csupán az én elgondolásomon nyugszik, hanem azon, hogy rendkívül sok alkalmam van éppen a Nemzetek Szövetségénél kifejtett tevékenységnél fogva a világhatalmi tényezőinek gondolkozásával, lelkiállapotával, tendenciáival megismerkedni. A revízió kérdésében tagadhatatlanul találkozunk az utolsó időkben biztató jelenségekkel. Ezt nem látni époly hiba volna, mint abból, amit az ember ezen a téren lát, a közeljövőre túlzott következtetéseket vonni. Mert miben áll a helyzetnek ez a javulása? Abban, hogy mind szélesebb körökben terjed a közvetlenül nem érdekelt közvéleményben nemcsak Európában, hanem általában az igen művelt világban annak a felismerése, hogy Magyarországgal óriási igazságtalanság történt. A legnagyobb hálátlanság volna meg nem emlékezni arról, hogy ennek a köztudatnak a terjesztésében a vezérszerepet játszotta Rothermere. Az ő lapjának nagy publicitása és az ő fáradhatatlansága nyitotta ki sokaknak a szemét, akik nem is sejtettek, hogy Magyarországgal mi történt. Hisz külföldi utaimon és is akárhányszor találkoztam művelt egyénekkel, akiknek elmondtam, hogy mi történt Magyarországgal, mire azt válaszolták, hogy az lehetetlen, fogalmuk sem volt róla. De a részletekbe nem megyek, megállapítom a mérlegben az aktívumot, hogy annak a ténynek felismerése és az azon való megütközés, hogy Magyarországgal nagy igazságtalanság történt, mely előbb-utóbb korrekturát igényel, ez a művelt világ körében terjed. Hanem innen odáig, hogy számottevő és döntőhatalmi tényezők levonják a konzekvenciákat, nagy út vezet. A közvélemény valamely orientációjának mérlegelésénél nem elég, ha felismeri, hogy Magyarországgal igazságtalanság történt. A közvélemény megmozdulásának olyan erősnek kell lennie, hogy az illető államok politikájára döntő befolyást gyakoroljon. S itt van a nagy nehézség, mert leplezetlenül akarok beszélni. Politikai egyéniségek, kiváló publicisták, angolok, franciák sokszor mondották előttem, némelyek ki is írták, kétségtelen, hogy Magyarországgal igazságtalanság történt, nagy baj, nagyon sajnáljuk a magyar nemzetet, de ha — úgy mondják — ahhoz hozzányúlunk, akkor olyan általános európai felfordulás következik be, hogy a két rossz között a kisebbik rossz, hogy a magyar nemzet kénytelen tűrni ezt az igazságtalanságot. Ez nagyon elterjedt felfogás a politikai vezető egyéniségek között és ez a felfogás addig a mértékig fog módosulást nyerni, amely mértékben annak tudatára ébrednek, hogy az igazságtalanság, mely Magyarországgal történt, nemcsak erkölcsi elítélésre méltó, hanem politikailag is latba esik, amennyiben az európai béke veszélyeztetésének egyik elemét találja magában. Ha azzal jönnek, hogy nagy felfordulás jön, akkor erre csak azt mondhatom, de ha hozzá nem nyúlnak, akkor minden valószínűség szerint még nagyobb felfordulás fog bekövetkezni. A revíziónak, — hogy úgy mondjam — lélektani előkészítésében ez a döntő momentum, hogy mindinkább terjedő erkölcsi meggyőződéshez hozzájáruljon egy politikai veszedelemnek átérzése. Ez is, remélem terjedni fog. De ilyen lélektani mozgató erők nagyon gyorsan nem érnek meg. Ezzel azonban nem akarom egy beláthatatlan időnek a sivatagát az önök szemei elé állítani, mert Isten kegyelméből éltem elég sokáig és tapasztaltam, hogy a politika terén örökkévalóknak tekintett intézmények, megállapodások aránylag rövid időn belül megszűnnek, megváltoznak. Bekövetkezhetik a hatalmaknak olyan átcsoportosulása, bekövetkezhetnek olyan szakadások, melyekről ma még szólni sem lehet, de mint lehetőséget számításba kell venni, illetve érzelmi energiánk fentartásánál kell tekintetbe venni. Azt hiszem egész őszinteséggel számoltam be a helyzetről, amint én azt látom és azt hiszem, hogy e beszámoló tényleg arra az eredményre vezet, hogy veszedelmes dolog volna magunkat gyors megvalósulást váró reménykedéseknek átengedni, veszedelmes, mert ha azok nem következnek be, akkor a csüggedésbe csap át a közhangulat, amelytől óvjon Isten, amelynek megelőzését ép oiy szent feladatnak tekintem, mint az illúzióktól való megóvást. A magyar nemzetnek minden eshetőség közt nyugodt, türelmes, de csüggedést nem ismerő elszántságot kell mutatni. És emellett az elszántság mellett saját belállapotainak egy olyan vezetésére, intézésére van szükség, mely alkalmas arra, hogy a nemzetet erőssé tegye. Erőssé tegye úgy gazdaságilag, mint erkölcsileg. Nem politikai programmbeszédet jöttem ide mondani, tehát nem feladatom most fejtegetni, hogy mennyiben találom azt, hogy a mai politika ennek a célnak megfelel-e vagy sem. De a célkitűzés kell, hogy legyen, mikor a magyar nemzetnek türelemre és nagy erőfeszítésre kitartó tudniakarásra van szüksége, ami egyúttal külpolitikánk egyik főtényezője, a nemzet anyagi és erkölcsi erejét, szívósságát emelni, megerősíteni, fokozni. Ha az, amit önöknek elmondani bátor voltam, önökre azzal a hatással volt, amellyel annak felismerése az én lelkemre van, t. i. acélozni ezt az akaratot, fokozni ezt a lelkesedést, képessé tenni arra is, hogy várjon, de semmit el ne mulasszon, a legmagasabbra emelje az öntudatos elszántságot, azokat az erkölcsi erőtényezőket, amelyek a magyar embert és a magyar nemzetet ellenállóvá teszik és amelyeknek a nemzetbe léte tulajdonképpen sorsdöntő mozzanat, ha az én szavaimnak sikerült ezeket az erőket az önök lelkében fokozni, akkor únos-untig jutalmazva vagyok kaposvári utamért. A reánk kényszerített harcban kemény elszántsággal, hittel és bizalommal, de megfelelő önuralommal és türelemmel kell kivárnunk az idők teljességének elkövétkezését. A lelkek hitének és bölcs önuralmának ápolása és fentartása a Magyar Külügyi Társaságnak és hivatalos orgánumának, a „Magyar Külpolitiká"-nak egyik legszebb és legnehezebb — bár gyakran háládatlan — feladata. Együttes hivatásuk még azoknak az ismereteknek a népszei-űsítése is, amelyek nélkül sem a való helyzet tárgyilagos elbírálása, sem pedig az ellenséges propaganda ellen való helyes védekezés nem képzelhető el. A Magyar Külügyi Társaságnak és a „Magyar Külpolitika'' kettős feladatuk teljesítésében önzetlen munkatársaikkal együtt mindenkor számíthatnak a magyar társadalom megértő hálájára és elismerésére. BETHLEN ISTVÁN GRÓF