Magyar külpolitika, 1928 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1928 / 3. szám - Az ELZÁSZI KERDES

1928 9 • február í AZ ELZÁSZI KERDES N

éhány hónap választja csak el már Franciaországot a parlamenti választásoktól, javában folynak a pártok készülődései a nagy mérkőzésre, s ezekből az előkészületekből úgy látszik a „nemzeti egység ' kormánya is ki akarja venni a maga részét, még pedig elsősorban az elszász-lotharingiai autonomista elemek letörése által. Hosszú passzivitás után ugyanis a kormány, amelynek elnöke, Poincaré, az elszászi ügyek intézését saját magának tartotta fenn — ezzel is jelezni akarva, mily nagy fontosságot tulajdonít mindannak, ami a két visszaszerzett tartományt érinti — erélyes akciót kezdett Elszászban. Ez az akció a három legszélsőségesebb elszászi autonómista lapnak, a német nyelven, illetve elszászi dialektusban megjelenő Wahrheit, Zukunft és Volksstimme című lapoknak a betiltásával kezdődött, meglehetős meglepetést keltve. A szóbanforgó lapokat, amelyek köztudomás szerint igen éle.s hangon támadták állandóan a francia kormányzatot, a kormány annak az 1895. évi július 22-i törvénynek az alapján tiltotta be, amely a kormányt az idegen nyelven megjelenő lapoknak államérdekből való betiltására hatalmazza fel. Miután azonban az elszásziak nyelve, helyi dialektusa maga is tagadhatatlanul közelebb áll a német, mint a francia nyelvhez, s mivel egyébként is az elszásziak túlnyomó része, főleg az idősebb generációk, könnyebben és szívesebben beszélik a németet, mint a franciát, — amiben persze legnagyobb része a félszázados német uralomnak van, — nem annyira az autonómista lapok betiltásának a ténye, mint inkább annak megindokolása, éles ellenkezést váltott ki elszászi körökben. A legnagyobb elszászi párt, az Union Populaire Républicaine Nationale — amelyet pedig senki sem vádol auíonómizmussal — azonnal tiltakozott az ellen, hogy Elszászban a német nyelvet idegen, külföldi nyelvnek minősítsék, s mint ilyent kezeljék a kormány részéről. Elszász parlamenti képviselői, Schumann, Frey, Walter, Pfleger képviselők a kamarában azonnal indítványt tettek oly értelemben, hogy a sajtótörvényt módosítsák s a német nyelven megjelenő elszászi lapokra az 1895-i törvény ne legyen alkalmazható. Mindezek a tiltakozások azonban nem akadályozták a párisi kormányt abban, hogy megkezdett akcióját még erélyesebben folytassa. Poincaré az elszászi tiltakozásra azzal válaszolt, hogy Franciaországban csak egy nemzeti nyelv van. az a francia, minden más így a német is idegen, de emellett a betiltott autonómista lapok nem is annyira az elszásziak számára voltak szánva, mint inkább a külföldnek, ahol azt a látszatot akarták kelteni, mintha Elszász és Lotharingia elégedetlen volna a francia uralommal s el akarna szakadni Franciaországtól. Ezt az utóbbi gondolatot a francia nacionalista sajtó már régebben is felvetette, az erélyes kormányakció megindulása után azonban már egészen nyíltan kezdték vádolni az autonómistákat, hogy közönséges hazaárulók, német bérencek, akik a németek részére kémkedést végeznek, összeköttetésben állanak a német vezérkar kémirodájával, s a német Schutzbunddal és nem autonómiát akarnak, hanem Elszásznak Németországhoz való visszacsatolása a céljuk. S a francia kormány valóban ennek a jegyében folytatta további erélyes akcióját: egymásután tartottak házkutatásokat az autonómista lapok szerkesztőségében, az autonómista vezetőembereket egymásután tartóztatták le, még pedig kémkedés gyanúja miatt. Gondja volt a kormánynak arra is, hogy akcióját igazolja azokkal a naponta beérkező elszászi hazafias nyilatkozatokkal, különféle testületek, egyesületek felirataival, amelyek valamennyien örömüket fejezik ki a felett, hogy a kormány végre erélyes lépésekre szánta el magát. Ezzel szemben hallatszanak olyan hangok is. hogy az akciónak közvetlen oka az a meggondolás, hogy az autonómista pártnak pusztulnia kell, lehetetlenné kell tenni, ne hogy a választásokon az autonómizmus mint választási programm szerepelhessen, s így autonómista programmal megválasztott képviselő kerülhessen be a párisi kamarába. Másrészt azonban még azok a francia publicisták is, akik a legélesebben támadják az autonómista mozgalmat, s akik azt német pénzen szervezett aknamunkának minősítik, kénytelenek elismerni, hogy az elszászi bajokat nem lehet egyedül a németek terhére írni. Mert: valóban Elszásznak és Lotharingiának más a helyzete, teljesen más, különleges történelmi, politikai, kulturális, vallási, szociális helyzete, mint a többi départementoknak. Valóban más a nyelv, mások a szokások, mások a tradíciók, úgy, hogy igen helytelen volna tüzzel-vassal uniformizálni ezt a két tartományt, amely például szociálpolitikai téren jó pár évizeddel előbbre haladt, — a német uralom alatt, — mint Franciaország maga. Az, amit ezek a francia publicisták így elmondanak, középeurópai dialektusban így hangzik: Elszásznak és Lotharingiának kiUILLlíim PEZSGŐ (Schaumburg-Lippe) (670)