Magyar külpolitika, 1928 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1928 / 21. szám - Idegenforgalom és külpolitika. Előadta Lipovnitzky Pál, a Külügyi Társaság idegenforgalmi szakosztályának, Tasnády Szűs András ny. államtitkár elnöklésével f. évi október 23-án tartott ülésén

25 zeleg, ha nevét az érkezettek közt nyomtatásban latja. Ugyanilyen hatása volna annak is, na az ideérkezett idegenek névsorát naponta megtaviratoznánk a Paris Héráidnak, a Paris Trióimnak és valamely francia nagy lapnak. Különösen az amerikaiak szeretik ezt és ennek igen hatásos propagandaértéke is van oly ország számára, amelyet még kevéssé ismernek a külföldön. Tapasztalatból mondhatom, hogy ily sajtóakciónak, egy jó plakátnak, amelyben minél kevesebb szöveg van, de amely annál kézzelfoghatóbb a képben, egy szépen sikerült kétszer összehajtott képes röpívnek, egy jó illusztrációnak valamely külföldi képes folyóiratban, egy tömör és jó szövegű postabélyegzőnek nagyobb hatása van, mint a legkiválóbb könyvnek, ha az hosszú. A mai rohanó életű világban csak az bír értékkel, ami menten, úgyszólván másodpercek alatt megfogja az idegen figyelmét. Teljesen hiábavaló drága és komplikált művekkel az idegen elé jönni, mert ilyeneket senki sem olvas el. A magyar népviselet varázsa Többször hallottam már, hogy hazai idegenforgalmi kritikusaink kifogásolták azt, hogy az idegennek a magyar népviseletet bemutassuk. Szerintük a magyar — hogy is mondjam csak — patyolat és pruszlik a kultúrátlanság bizonyítéka. Ezt határozottan tagadnom kell. Minden népnek megvan a maga viselete. A spanyolnak, a bretagne-inak, a bajornak, a tirolinak, az olasznak, a skótnak — miért volna akkor hiba az, ha a magyar is felölti ősi viseletét? Az idegen, ha hozzánk jön, itt nemcsak a sablonos és nemzetközi ruházatot akarja látni — azt otthon is lát eleget. Nálunk éppen arra kíváncsi, amit hazájában nem lát. Sohasem fogom elfelejteni azt a jelenetet, amikor egy angol hírlapíróval Mezőkövesdre autózva elakadtunk egy mezei úton, mert rövidíteni akartunk. Ott kínlódtunk a pocsolyában erősen teremtettézve angolul, míg aztán egy bizony kissé sötétfehér patyolatba öltözött makrapipás kisgazda ugyancsak kifogástalan angolsággal ránkköszönt, ott kifogta a két lovát s úgy kirántott bennünket automobilostól a kátyúból, hogy öröm volt nézni. És még csak nem is fogadott el jutalmat, — hanem egy szivart és egy kézszorítást az angoltól, azt igen. Kiderült, hogy 17 évig volt Amerikában gyárimunkás. Az angol nem tudott hova lenni csodálatában — meg is írta egy cikkben ezt a kis élményt. Az idegen szeret valami kis emléket vinni magával minden országból, ahol megfordul. Ritka az az idegen, aki drága holmit vásárol. Legjobban szeretik a különleges kézimunkát vagy ékszert. Hozzá vannak szokva ahoz, hogy ilyennel mindenütt becsapják őket, de azért ezt nekünk magyaroknak mégsem szabad kihasználnunk. Sajnos, a nálunk árult matyó és egyéb háziipari cikkek áraiban az egyes elárúsítóhelyeken több, mint 100 százalékos eltérések mutatkoznak, nem is szólva az útcai árúsítókról, akik egyszerűen fejből mondanak egy számot, aszerint, hogy menynyi pénzt vagy naivságot néznek ki a vevőből. Kívánatos volna, ha a hatóságok s itt elsősorban a fővárosra és a rendőrségre gondolok, valamilyen, de hathatós módon ellenőriznék ezeket az árusítókat, de az üzleteket is, mivel semmi sem rontja le egy nemzet kereskedelmi becsületét úgy, mintha ott alkudni lehet — különösen, ha ez az alku néha több, mint 50% sikerrel jár. Az idegen nagyon könnyen általánosít s nekünk nincs érdekünkben, hogy ezen a réven rossz hírünket költsék a külföldön. Azoktól, akik ebben a tekintetben megbízhatatlanoknak mutatkoznak, könyörtelenül el kellene vonni az árusítási engedélyt. Útjainkról Külön említést érdemelnek szállodáink, a fővárosban és a vidéken, valamint útjaink. Aki a nyugateurópai, de különösen az amerikai útakat látta es automobilon élvezte is, tudja, hogy nálunk a legjobb út sem állja ki az összehasonlítást az ottaniakkal. Évről-évre többen érkeznek hazánkba saját autójukon és ezek kétségen felül legértékesebb vendégeink, mert nemcsakhogy a legjobbmódúak, akiK a legtöbb pénzt' költik, hanem a legbefolyásosabbak is és ezért társadalmi és politikai téren is legtöbbet tehetnek értünk, ha barátainkká váltak. A jó automobil-út még. évek után is megmarad a túrista emlékezetében — de a rossz is. Az emberi természet pedig olyanj hogy a rosszat sokkal tovább tartja meg, mint a jót. Fokozottabb mértékben áll ez az autósra, akinek mindene az út. Armstrong kapitány, aki világkörútjában nálunk is megállt ezelőtt néhány évvel, például a legdühöseben kikelt Csehország ellen, mert ott lépten-nyomon pneumatikdefektust kapott, viszont az egekig magasztalta a budapest— hegyeshalmi országútat, mert ezen — véletlenül, baj nélkül jött végig. Amerikában, Angliában és Franciaországban mágnessel felszerelt járművekkel szedik össze az utakon az elhullott szegeket és vasat. Nem is képzelnénk, mily óriási mennyiségű vas fekszik az úttesten, ami mind veszélyezteti a pneumatik épségét. Mi ezt még nem utánozhatjuk, de » ideje — s amint hallom a kereskedelmi miniszter úr már nagy programmot is dolgozott ki erre — hogy legalább a nagy nemzetközi forgalom lebonyolítására szolgáló országutainkat autóutakká építsük ki. A lapokban olvasom, hogy a székesfőváros már több helyen kísérletképen építtetett bitumen és cementutakat, de, hogy ezek nem váltak be. Amerikában, Angliában, Franciaországban, Olaszországban és Németországban beváltak. A hiba tehát feltétlenül nem az utakban, hanem bennünk van és közelfekvő az a feltevés,