Magyar külpolitika, 1928 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1928 / 16-17. szám

Magyar Külpolitika • 2 • iB—17. szám döngetnek, mert hiszen nem a német nemzet, hanem a német császári kormány volt a háborús bűnös. Aulard professzor csak nemrég szögezte le egy radikális lapban, hogy bármit állítsanak is a németek, a háborúért mégis csak a német és az osztrák-magyar kormány marad felelős, mert a háborút szerinte mégis a bécsi hadüzenet pattantotta ki. Ez a különben megbékülést hirdető publicista azonban hajlandó a német népet magát ártatlannak tekinteni s a felelősség hánytorgatása helyett inkább a kölcsönös feledést hirdeti. Jobboldali körök azonban már határozottan rossz néven veszik a német közvéleménytől azt, hogy nem akar belenyugodni a versaillesi ítéletbe s azzal vádolják Németországot, hogy titokban még mindig a Hohenzollernek után vágyik s azért fájlalja a háborús bűnösség vádját. Már ebből is nyilvánvaló, hogy ha annak a nagy hévvel s zajjal megindult közeledési kampánynak semmiféle tárgyi nehézséggel nem kellene megküzdenie, a háborús felelősség kérdése erkölcsi téren olyan válaszfalat jelent, amelyet véglegesen eltűntetni majdnem a lehetetlenséggel határos, legalább is addig, amíg a háborús észjárás Franciaország politikájában olyan uralkodó szerepet játszik, mint ma. Ki tegye az első lépést? Ki kezdje a közeledést povitív, hogy úgy mondjuk hivatalos formában? — Franciaország! A győztes nyújtsa kezét a legyőzött felé! — mondják a németek. — Nem így van, — felelik erre Parisból, — Németország akar előnyöket a közeledéstől, közeledjék ö, kérjen, mondja meg mit kíván, de mindjárt azt. is tegye hozzá, mit ad cserébe. „Do ut des" — ez a francia jelszó, amelyet minden német kívánsággal szembeszegeznek. Ajándékba semmit, cserébe esetleg valamit. Itt van mindjárt a rajnai megszállás ügye. A hivatalos álláspont Párisban az, hogy szó lehet a rajnai zónának a határidőelőtti kiürítéséről, de ezért Németországnak fizetni kell. Fizetni kell először a jóvátételi kötvények részleges mobilizálásával, másodszor pedig azzal, hogy újabb messzemenő biztonsági garanciákat kell adnia a rajnai zónát illetően. Ebben a kérdésben azután megoszlanak a felfogások a francia politikai pártok között, de csak a részletekben: az alapelv, — melyet még a szocialisták is vallanak, — az, hogy Németországnak valaminő ellenértéket kell adnia azért, hogy megszállott területeit hamarabb visszakapja. A legkülönbözőbb tervekkel, mondhatnók ötletekkel találkozik az ember Párisban, ha a rajnai kérdést feszegeti. A baloldali körökben, amelyek leginkább óhajtanák a német orientációt, engedékenyebbek, s azt mondják, hogy elég a biztonsági garancia, sőt, újabban olyan hangokat is hallani, hogy elég, ha a németek lemondanak az „Anschluss"-ról. (Ez már a bécsi tüntetések hatása.) Mások viszont azt hajtogatják dicséretreméltó kitartással, hogy egész mást kell követelni: írjon alá Németország egy „keleti Locarnot", tehát mondjon le Lengyelországgal szemben arról, hogy határait valaha, akár békés eszközökkel is, módosíthassa. Akik ezt ajánlják, messzebb látnak a Rajnánál, s nem feledkeznek meg arról, hogy az Oroszország és Németország nem éppen barátságos gyűrűjében élő Lengyelországnak, Franciaország szövetségesének s a kis-entente barátjának, ugyancsak szüksége volna olyan szilárd biztosítékokra, mint aminőket az erős, a kontinensen a legnagyobb katonai erőt képviselő Franciaország kapott határaira vonatkozólag. Erre a „keleti Locarno" tervre azután igen kategorikus formában felelt német részről Rheinbaben báró képviselő, aki a Journal de Geneve-ben kifejtette, hogy Németországnak eszeágában sincs lemondani a keleti határok békés revíziójáról, s legjobban tenné Lengyelország, ha ebbe belenyugodnék, mert ez olyan pont, amelyre nézve az összes német pártok a legteljesebb módon egyetértenek. A német egyesülés és a rajnai kérdés. A Rajnavidék kiürítésének ügyét még bonyolultabbá tette a bécsi egyesülési-tüntetés, amely egészen felkavarta a francia politikai közvéleményt. Védeni az Anschluss-gondolatot csak a szocialisták merik, velük szemben azonban egy táborban egyesülnek az orthodox versaillesi iskola hívei egészen a radikálisokig, akik pedig szívesen mutatnak jó arcot Németország felé. Az „Anschluss-mozgalom" monstre-tüntetése különösen azoknak a malmára hajtotta a vizet, akik kezdettől fogva óvatosak, sőt egyenesen bizalmatlanok maradtak az új, szocialista hegemónia alatt álló német kormánnyal szemben s akik vaksággal és bűnös könnyelműséggel vádolták azokat a baloldali köröket, amelyek az új német kormánytól a maguk kedve szerinti „republikánus és pacifista" politikát reméltek, olyan politikát, amely körülbelül a békeszerződésekbe való „lojális" beletörődést jelent, amely lojális beletörődés azután mintegy jutalom gyanánt néhány engedményt is megérdemelhet. Lehet, sőt valószínű, hogy a baloldali pártok, ha hatalmon volnának, talán másképen értelmeznék a Németországgal szemben folytatandó politikát, ma azonban, amikor a kormány Poincaré kezében van, ők is meg kell, hogy alkudjanak a helyzettel. A polgári baloldal, már csak azért is, hogy a szocialistákkal ne azonosítsa magát, erélyesen megmozdult a német egyesülés ellen s együtt hirdeti ma a nacionalistákkal, hogy az „Anschluss" vesszedelmes manőver, amely a „Drang nach Osten" kísértetét eleveníti fel, tehát: veszélyezteti a békét, felforgatással fenyegeti az európai helyzetet, stb. stb. Természetes,hogy az első és legnyomatékosabbnak szánt argumentum Németország felé az, hogy ha a csatlakozást bolygatja, szó sem lehet a rajnai kiürítésről. Akadnak olyan hangok is, amelyek már azt mondják, hogy az egész mozgalom nem FIRST HOUSE OF COINS AND MEDALS BUDAPEST JOSEF von STÜRMER V., CSÁKY-DTCA 8. 11,1. Richest Stock in Coins and Medals of all Times and Countries! :-: Praehistorical and antique Excavations l Purchase and Sale! (2001.)