Magyar külpolitika, 1926 (7. évfolyam, 1-23. szám)

1926 / 21. szám - Francia hadjárat az olasz befolyás ellen Romániában

1926. november 1 MAGYAR KÜLPOLITIKA 5 vesztébe rohan. És pedig nemcsak a baloldali lapok, hanem még a szélső soviniszta Cuvantul is. Titkokat Bukarestben nem szoktak megőrizni, így ma már tudjuk, hogy a francia követség lelkesítette így neki a latin külpolitikának a bukaresti sajtót. Kezdte a Luptánál. A Lupta tudvalevőleg a Mille Constantiné, ezé a nagymultú publicistáé. Nemrég még a Dimincata és az Adeverul volt az övé, míg ki nem semmízték belőle. A világháború kitörése után ezeknek a lapoknak támogatását akarta megszerezni Czernin, a monarchia követe, Mille azonban sajnálkozva jelentette ki, hogy két órával megkésett, mert a francia követ már olyan érdekeltséget vállalt a lapnál, hogy csak antantbarát irányban dolgozhatnak. Szóval a francia követek fürgék szoktak lenni és az öreg Mille jut legelőbb eszükbe, amikor külpolitikai gondjaik vannak. • A Lupta 21-én le is adott egy Párisból keltezett vezércikket ,,egy diplomata" aláírással „Olaszország politikája" címmel. Kifejti benne, hogy Mussolini, akinek tagadhatatlan nagy belpolitikai érdemei vannak, régóta érzi, hogy az ilyen kormány nem élhet meg belföldi diadalokból. Hogy elég belső presztízse legyen, hogy híveinek leíkesültségét megtarthassa, a fasizmus nem elégedhetik meg a belügyekkel, hanem diplomata sikerek kellenek neki, külföldi presztízsre van szüksége. És akármit beszél is a fasiszta sajtó, — folytatja a Lupta — meg kell állapítani, hogy nem sok szerencséje van a fasizmusnak a külpolitikával, különösen azon a veszedelmes területen, melyen legtöbbet mozog: a Földközi tengeren. A helyzet a következő: Anglia őrzi a Földközi-tenger kulcsait, Gibraltárt és Szuezt, flottája uralkodik Máltáról a Földközi-tenger nyugati, a Dardanellákról pedig annak keleti felén. Sziciliával szemben csak pár óra járásnyira van Bizerta a francia hajóbázís és az Adria partján Olaszország régi versenytársa, Ausztria helyére egy olyan fiatal ország került, melynek lakossága homogén és amely ország teljes mértékben emelkedőben van. Ez a délszláv állam. Ilyen helyzetben a középtengeri hegemoniális politika csak utópia. Megvalósításához ugyanis előbb meg kellene törni Anglia erejét s aztán Franciaországét és más hatalmakét. A cikk azzal a megjegyzéssel végződik, hogy nagyon problematikus, milyen- eredményeket ér el olyan politikai eszközökkel Olaszország, amelyeket Cavcur nagy hozzáértéssel és sikerrel alkalmazott, csakhogy azok a kis Piemont mértékére voltak szabva, nem pedig a mai olasz nagyhatalomra. Ugyanaznap a Cuvantul is megeresztett egy vezércikket Mussolini külpolitikájáról. Eszmemenete körülbelül ugyanaz, mint a Luptáé. Mégis új tálalásban szolgálja fel a cikk a livornci tanácskozást, visszatekint az abesszíniai egyezményre, Törökország megfélemlítésére, míg végül kisüti, hogy az olasz sajtó az olasz-román egyezményt olasz sikernek jelenti be a balkáni francia politikával szemben. Mussolini Franciaországgal szemben az 1871 utáni német mentalitást tette magáévá, amely az 1918. évi pusztulásra vezetett. A másck hibái ennyire nem szolgálnak okulásul? Mussolininek reális külpolitikája, vonja le a következtetést a Cuvantul, csak az lehet ezután, hogy ha az angol-francia-német blokkhoz csatlakozik, ahelyett hogy a nemlétező angol-francia versengésre spekulálna. Ebből a szerény csatlakozásból lehet haszna még az új földközi-tengeri statautum megállapításánál keleten is, nyugaton is, sőt még valami koloniálís gyarmati mandátumot is kaphat. Ami pedig Romániát illeti, akár ratifikálják, akár nem az Olaszországgal kötött baráti szerződést, ezen túlmenni nem lehet. Sem politikai függvénye nem lehet Itáliának, sem párhuzamos és segítő politikát vele a Balkánon nem folytathat, mert Itália a mai területi viszonyokon változást óhajt és így Románia, melynek mindenáron, ki kell tartani a meglevő szerződések mellett, nem mehet vele. Ezeket írja az eddig legrajongóbb olaszbarát, soviniszta napilap. Két nap múlva, október 23-án megint viszatér az olasz külpolitika kérdésére a Cuvantul egy újabb vezércikkben. Azzal kezdi, hogy az oláh külpolitika irányítói, úgylátszik, alusznak. Európa közepén és délkeleti részén fontos változások készülnek és úgylátszik, Románia külpolitikusai elmulasztották a konjunktúrát és a kezdeményezést. Ezek a nevezetes változások alap szerint a következők: a kisantant, mely Románia háború utáni politikájának súlypontja volt, már bomladozni kezd. Ez természetes is, mert nem állandó középeurópai szükségletből támadt, hanem csak átmeneti szövetkezésnek tekinthető. Értéket és jelentőséget az adctt neki, hogy Franciaországnak szüksége volt egy hatalmi csoportra, mely Németország megmozdulását sakkban tartsa. Amióta megbékült ez a két nagyhatalom, Franciaországra nézve már értéktelen a kisantant és Benes, aki egyébként is alig több, mint magántudós, a toiryi tárgyalás után hirtelen mégis alkalmazkodott az új helyzethez, mely voltaképen állandó helyzet Csehországra nézve: a Németországhoz való tartozás. Az új cseh kabinet már csehországi németek segítségével és belépésével alakult meg, ami kezdete ennek az új orientálódásnak. Ugyanebben az időben, amikor Benes Genfben mindent elkövetett, hogy megbékéljen a németekkel, a magyar kormányzó elment Mohácsra, hogy bejelentse a magyar-szerb közeledést. A kisantant második tagja is otthagyja tehát a kisantantot. Romániát, azt csak közvetve érdekli, hogy a csehek hogy barátkoznak Berlinnel, Belgrád-Budapest összeköttetése azonban nagyon is közelről éri. A Balkán-problémát egészen új alapokra fekteti és Romániának hozzá kell ehhez szólni. Voltaképen Itália szenvedi a nagy vereséget, mert ez akarta csak, hogy szabadkezet nyerjen a Balkánon, elszigetelni a szerbeket és ezért barátkozott Bulgáriával és Magyarországgal. Ez a sok kombináció most mind elesett. A szerb-magyar közeledés aktív jellegű és ezt a balkáni politikát támogatja Németország és Csehország is. Az erőknek ebben az új csoportosulásában Románia nem kerül számításba. Ezt az elhanyagolást használta fel Olaszország, aki a maga balkáni ambícióinál számított Romániára. Románia csak másodszerepre szorult most a Balkánon és ha szívesen vennék is együttműködését, még nem kívánják. Felkínálkozni tehát nem lehet. Kénytelen megmaradni tehát az olasz szövetség mellett, csakhogy elég pontosan megállapítandó, vájjon Románia, Bulgária és esetleg Anglia segítségével megnyerheti-e Olaszország a balkáni játszmát és ha igen, mivel nyújt ebben az esetben nagyobb előnyt Romániának, mint az, ha Románia a szerb-magyar-német szövetséghez csatlakozik. Ez most a probléma, erre feleljen a román káiúgyi kormány.