Magyar külpolitika, 1926 (7. évfolyam, 1-23. szám)

1926 / 2. szám - A moszuli kérdés

1926/január 16 MAGYAR KÜLPOLITIKA 7 hogy ugyanakkor, mikor ez beigazolódott, az a férfiú, ki mint montenegrói miniszterelnök éveken át harcolt hazája szerb annexiója ellen, Plamenac Jován, beállott Pasics táborába. Plamenac volt az, aki 1918 végén a szerb megszállás ellen fegyveres felkelést szervezett Montenegróban s utóbb több ezer katonával Albánián át Olaszországba menekült. Onnan éveken át szította a fegyveres ellenállást, mely mai napig nem szűnt meg a Fekete Hegyek országában. Éppen most folyik egy hazaárulási pör Cetinjében ilyen foglyul esett felkelők ellen, akik mind Plamenacra hivatkoznak mint felbujtóra. És ez a Plamenac ma Belgrádban ül, királyi audiencián volt, belépett a szerb radikális pártba és újságcikkben jelenti be, hogy nemsokára szerb miniszter lesz! Nehéz e változást megérteni, ha csak a sértett hiúság nem magyarázza meg a dolgot. — Miléna özvegy királyné felmentette Plamenac kormányát — vagy a régi latin közmondás: paupertas magna meretrix. Mióta Radics tagja lett a Pasics-kormánynak, Belgrádban minden lehetséges, tehát Plamenac minisztersége is, sőt a miniszterségnek újságban való követelése sem meglepő: így cselekedett Radics is. A szegény kirablott, megbotozott, meggyalázott és lecsukott montenegrói paraszt azonban aligha fogja megérteni azt a magasröptű politikát, hogy Plamenác Belgrádban miniszter legyen, ő meg szenvedjen azért, mert engedelmeskedett Plamenacnak! Hónapok óta készül Belgrádban egy törvényjavaslat, mely visszaadná a montenegrói dinasztia vagyonát. Állítólag Sándor király sürgeti e törvényt, hogy ezzel likvidáltassék a montenegrói kérdés. A montenegrói uralkodóház egyes tagjait megtörte a hosszas száműzetés. Ügy látszik vagyonuk visszaadása árán hajlandók lemondani trónígényükrőí. A dinasztia egyik tagja, Péter herceg, pár éve Belgrádban járt és Sándor király legutóbbi párisi tartózkodása alatt is folytak valami tárgyalások. Azonban a montenegrói uralkodóház nem minden tagja hajlandó ez üzletre és így a törvényjavaslat sorsa egyelőre bizonytalan. Különben is tévednek Belgrádban, ha azt hiszik, hogy Montenegró sorsa azonos a dinasztia sorsával. A Petrovics-Njegos-ház óriási érdemeket szerzett Montenegró körül. Olyan uralkodók, mint I. Péter püspökfejedelem (1782—1830) és Miklós (1860— 1921) király páratlanul állanak Montenegró ezeréves történetében, de volt Montenegró a PetrovicsNjegos-ház előtt is, hiszen csak 1696-ban került trónra. Kétségtelenül nagy csapás volna a montenegrói ügyre, ha uralkodóháza cserben hagyná, de ezzel a montenegrói kérdés még nem volna elintézve. Ezer év önálló állami léte, egy külön nemzeti ethnikum megszentelt hősi hagyományai, a nemzeti öntudat töretlen ereje magukban is elég indítékok a kérdés ébrentartására. Különben a dinasztia behódolása egyelőre csak szerb óhaj. A montenegrói kérdés parazsa ott izzik még a hamu alatt és nem tudni, melyik percben csap ki lobogó lánggal. V A moszuli kérdés Irta: Lutter János dr. A Tigris folyó hegyes-dombos vidékén fekvő Moszul vilajet bir toklásának angcl-török ellentétté való válása logikai következménye a végletekig, vitt világháború nak. A győztesek, elsősorban Anglia és Franciaország bizonyos érdekszférákban egyeztek meg a túlgazdag zsákmány felosztására nézve. Középeurópa újraformálását Anglia átengedte a francia külpoli tikának, s a versailles-i, saintgermain-i, neully-i és triauonibékediktátumok lényegben a francia külpolitika elgondolásait tükrözik vissza. Már a Sévres-ben aláirt békediktátumban viszont az angol világbirodalom érdekei domináltak. E szerint a török Európából teljesen kiszorult volna, s a Dardanellák kapuja a teljesen angol befolyás alatt álló görögök kezére ju tott volna, Az angol külpolitikában ugyanis vörös fonálként vonul végig az indiai út biztonságának érvényesítése minden lehető eszközzel. A világháború előtti két évtized külpolitikai története pedig Anglia számára azzal a tanulság gal szolgált, hogy a védelemre nem elégséges Egyiptom és a szuez-i csatorna birtoklása; India megkörnyékezhető nemcsak Tibeten, Afghanisztánon és Perzsián, de KisÁzsián keresztül is. Amit Német ország Angliával és Oroszországgal egyidejű ellentétben meg nem valósíthatott a bagdadi vasútvonal tervével, azt a jövőben megvalósíthatná egy orosz-német, vagy német-orosz megegyezés. Az India birtoklásának biztonságát féltő angol külpolitika számára tehát a legkedvezőbb alkalom volt biztonsági rendszerének teljes kiépítésére a világháború befejezése. Németország legyőzve, a veszedelmes keleti rivális: Oroszország pedig sorvasztó láztól emésztve, min den erőteljesebb külpolitikai akcióra tehetetlenül hevert Anglia előtt. Törökországot nemcsak a sikeres palesztinai és mezopotomiai angol előnyomulás, de még sokkal inkább az ügyes angol bomlasztó politika mállasztotta szét, mely az egyes mohamedán törzseket játszotta ki ügyesen Törökország ellen. E bcmlasztásból születtek meg a kizárólag angol befolyás alatt álló Hedzsasz és Irak arab királyságok. Arábia és Mezopotánia kizárólagos angol fenhatóság alá kerítésé vei Anglia nyugodtan nézhette Franciaországnak szláv-barát törekvéseit Közép-Európában, mert az elalélt Oroszország mellett a közép-európai pánszláv politika nem válhatott veszedelmessé Ang lia indiai útjának biztonságára mindaddig, a míg Oroszország új erőre nem kap. Ez pedig ugyancsak messze van: még. A Sévresi békében tehát Anglia gát nélkül oszthatta fel a szétbomlott Törökországot. Görögországnak jutott kelet-Thárcia, a Dardanellák és Szmirna, Franciaországnak Szíria, és Kilikia, Angliának Palesztina, Arábia (Hedzsasz) és Mezopotánia (Irak). Meg kell azonban vallanunk, hogy Anglia háború utáni külpolitikai számításaiba némi hiba csú szőtt be. Anglia politikáját a háború után jó ideig Lloyd George irányította, aki egy felől nem számított a török nemzetnek a gyáva levantinus göröggel szemben való felsőbbségére és életképességére, másfelől arra, hogy Törökországnak szövetségese is akadhat. Az pedig kettő is akadt. Az első csorbát a még nem ratifikált sévres-i békén Anglia háborús szövetségese, Franciaország ütötte. A figyelmes szemlélő már nem sokkal a békekötések után észrevehette, hogy a francia külpolitika már nem egy pontban ütközik az angol külpolitikai számításokba. Túlmessze vezetne az ellentétek analizálása, elég, ha tudjuk, hogy a megalázott, de meg nem fojtott Törökországgal Franklin Bouillon francia kiküldött útján 1921. márciusában Briand külügyminiszter oly titkos egyezményt kötött, hogy a sérves-i békében Franciaországnak juttatott Kilikia javarészét az értékes vasútvonallal együtt viszszaadja Törökországnak. Persze e mellett még katonai felszerelés-