Magyar külpolitika, 1926 (7. évfolyam, 1-23. szám)

1926 / 11. szám - A lengyel forradalom előzményei

s MAGYAR KÜLPOLITIKA 1926, június 1 háború szélére került országot. Odahaza a liberálisok soviniszta álarc .alatt folytatott bujtogatásaival, az antiszemiták fanatizmusával és a reményeikben csalódott Maniu-féle erdélyi nemzeti párt gyűlölködésével szemben mindenesetre nehéz helyzete lesz ebben a munkában, éppen ezért ki kell építeni pártszervezeteit, hogy újra megvalósuljon a két párt rendszere Romániában, mely a világháború előtti állami életét jellemezte. Azelőtt a liberális és konzervativ párt váltogatta egymást a kormányon, a háború alatt azonban felbomlott a konzervativ párt, mely részben a központi hatalmak pártját fogta, részben semleges akart maradni. Azóta korlátlan egyeduralomra jutott a liberális had s ha az Avarescu-kormány most vele szemben hasonló eszközökkel, tehát gazdasági alapon, ki nem építi a maga pártját, menthetetlenül visszakerülnek csakhamar a liberálisok az ország kizsákmányolására. Ennek a pártkiépítésnek egyetlen útja van, amelyre már rá is lépett az új kormány. A kereskedelmi és ipari bank-érdekeltségekkel dolgozó liberálisokkal szemben mezőgazdasági hitelszövetkezeteket kell kiépítenie mindenütt az országban, bele kell vonnia ezek vezetésére a községi tanítóságot, mint ahogy a liberálisok tették a maguk hitelhálózatánál. Ennek a szervezetnek alimentálására nagy központi bankot kell felállítaniok, illetőleg már meglevő bankokat erre a célra felhasználni. Az állami jegybank, a Banca Nationala teljesen a liberálisok kezében van és szabadalmát a Bratianu-kormány 1950-ig törvényhozásilag is úgy meghosszabbíttatta, hogy alkotmányos úton az Avarescu-kormány ezt már vissza nem veheti tőle. Ott van azonban Erdélyben a Banca Agrára, melynek már az első Avarescu-kormány s, amikor a Banca Nationala megvonta tőle a hitelt, bankjegykibocsátási szabadalmat akarf adni. Akkor ezen bukott el. Ha most erős helyzetét fel tudja használni a királynál arra, hogy hozzájáruljon a Banca Agrára második állami jegybank-átvételéhez, megvan az a pénzközpont, melyből állami kiadásokra készen állnak a pénzforrások, de amelyből a pártszervezet alapját alkotó mezőgazdasági hitelhálózatot is táplálni lehet. Ezen a kérdésen fordul meg az Avarescu-kormány s valószínűleg I egész Románia sorsa. Ha a kormány csak egy félévig is tudja tartani magát, felülről meg nem bukik, és programmját végre tudja hajtani, a liberális érdekeltség rémuralma pedig belátható időn belül nem jöhet vissztt. A magyar leszerelési javaslat Az általános leszerelési konferencia előkészítésére tudvalevőleg bizottság ülésezett Genfben, hogy elfogadja vagy elvesse azokat a javaslatokat, amelyeket az egyes államok a leszerelési konferencia elé akarnak terjeszteni. A magyar kormány memorandumát T á n c z o s Liabor lovassági tábornok terjesztette a bizottság elé és jól esik látnunk azt az általános nagy feltűnést, amelyet a magyar javaslat hangjának őszinteségével, érveinek megcáfolhatatlanságával és bátorságával az egész világon keltett. Jelentősége a magyar memorandumnak, hogy junktímba hozta a leszerelés problémáját a békeszerződések revíziójával, s ezzel elsőizben került a békeszerződések problémája a népszövetség elé. Különösen a német sajtó fogadta nagy tetszéssel a javaslatot, mert megmondta mindazt, amit a németek is elmondani óhajtottak volna, de aminek elmondásában a jelen pillanatban Locarnó szelleme gátolja őket. A bizottság hosszabb szenvedélyes vita után a magyar emlékiratot a technikai albizottságok elé utalta azzal a megjegyzéssel, hogy az albizottságok a magyar emlékiratnak tárgyalásakor csupán azokat a megfontolásokat vehetik figyelembe, amelyek vonatkozásban vannak az albizottságok elé utalt kérdésekkel. Másszóval a magyar memorandumnak politikai vonatkozású, tehát leglényegesebb részeit mellőzni fogják, ellenben nagy eredménynek tekinthetjük mégis, hogy nem utasították el ahmine és az albizottság tárgyalásai során javaslatunk bizonyos részeiben mégis csak vita tárgya lesz. A magyar memorandum lényegében a következőket mondja: A bizottság érdekében az egyes államoknak a fegyverkezést meg kell engedni, mert hiszen e nélkül az ország még belső nyugalmát és rendjét sem tudja fenntartani. A fegyverkezés mértéke azonban ne tegye lehetővé a gyors támadást, vagyis azt, hogy az egyik állam a másikat támadásával meglepje és maradjon elegendő idő a béke érdekében való közbelépésre. A fegyverkezés elemei után az emlékirat a védőerő-rendszerekkel foglalkozik. Az általános védőkötelezettségen alapuló keretrendszerű hadsereg és a toborzott hadsereg hasznának és kárának ismertetése után az emlékírat kiemeli, hogy a míLierendszeren alapuló haderő az, amely úgy a biztosság, mint a költségek tekintetében leginkább felel meg, Ez a rendszer megengedi ugyan a nagy erőkifejtést, de mivel ez csak hosszabb idő leforgása alatt történhetik meg, nem veszedelmezteti a szomszédos államokat. Ez a rendszer inkább a védelemre van beállítva, e mellett olcsóbb és tekintve a rövid szolgálati időt, az állam polgáraitól csekély személyes áldozatot követel. A fegyverkezés mértékének megállapítása céljából minden országot különkülön, egyénileg kell vizsgálat alá venni. Csak ezután lehet az egyes országok fegyverkezését egymással szembeállítani abból a célból, hogy a fegyverkezések kölcsönhatását megállapíthassuk. Ha a fegyverkezés korlátozásával sikerül a gyors és meglepő támadásokat lehetetlenné tenni, akkor elértük a maximumát annak, amit a lefegyverzéstől egyáltalában várhatunk, A fegyverkezés általános korlátozása — szemben az általános korlátlan fegyverkezéssel — csökkenti ugyanis ezeknek a támadásoknak veszedelmét, mert minden ország tartózkodni fog a támadó fellépéstől, ha ezt csak korlátozott erőkkel hajthatja végre. Csakis a fegyverkezés általános korlátozása teszi lehetővé a kölcsönös katonai és gazdasági támogatás gyors megindítását. Az Egyezségokmány 16. pontjában körvonalazott gazdasági és katonai segítségnek tehát csak akkor lesz praktikus értéke, ha erre vonatkozó készségét a Nemzetek Szövetségében helyet foglaló valamennyi állam, a béke szellemétői áthatva, nemcsak szavakban, hanem tettekben is kifejezésre juttatja, azaz fegyverkezését korlátozza. Ezután az emlékirat a polgári és katonai repülőgépek között tehető különbséggel és az ezzel kapcsolatos kérdésekkel, továbbá azzal a kérdéssel foglalkozik, mennyiben lehet katonai értéket tulajdonítani a kereskedelmi hajórajoknak valamely ország hajózási erejének megbecsülésénél. Végül az emlékirat a következő kérdést tárgyalja: Ha elfogadjuk azt, hogy a lefegyverzés a biztosságtól függ, vájjon milyen mértékben valósítható meg a regionális biztosság következményeként a legíonális lefegyverzés? Vájjon azt kell-e mondanunk, hogy minden lefegyverzési terv megvalósíthatatlan, ha nem általános kiterjedésű? Ha a regionális lefegyverzés megvalósítható, vájjon eljuthatunk-e ezen az úton az általános leszereléshez? E kérdésekre adott válaszában az emlékirat kifejti, hogy a regionális lefegyverzést megvalósíthatatlannak tartja, mert valamely lefegyverzett állam területét a vele határos, korlátlanul fegyverkező országok expanzív erejüknél fogva állandóan vészé-